Bár a nemzetközi összetételű német „összművészeti mozgalom” magyar
tagjai természetszerűleg könnyebbé tették a kontaktusteremtést, de az
európai rangú zongoravirtuóz és zeneszerző Bartók Béla nemcsak emiatt
került közelebbi kapcsolatba és maradt továbbra is szoros össszeköttetésben a Bauhaus egyes képviselőivel, annak weimari és
dessaui periódusában egyaránt.
Ebből a szempontból különösen érdekes a magyar komponista német nyelvű írása, amelyet 1924. december 16-án intézett Ernst Latzko karmesterhez A kékszakállú herceg vára operájának és A fából faragott királyfi táncjátékának 1925-ös weimari bemutatója előtt. (A szöveg magyar fordítását Demény János közölte Bartók Béla leveleinek 1976-os budapesti kiadásában). „Ami pedig az /ismertető/ előadást illeti, a következőkre kérném : 1. ne helyezze túlságosan előtérbe zenémben a folklorisztikus vonást; 2. hangsúlyozza, hogy én ezekben a színpadi művekben, akárcsak egyéb eredeti műveimben, népi dallamokat sohasem alkalmazok; 3. hogy zeném éppenséggel atonális és 4. az „objektív” és „személytelen” jelleghez nincs semmi köze (tehát tulajdonképpen egyáltalán nem modern)!” Ez a kiragadott idézet-részlet nemcsak általános tévhiteket oszlathat el a bartóki oeuvre és a sokat emlegetett népi ihletforrás komplexitásával kapcsolatban, hanem precízen megrajzolja Bartók korabeli „ön-portréját”, vagy legalábbis azt az arcképet, amelyet saját magáról láttatni szeretett volna kortársai előtt.
Karmester apja, valamint kora gyermekéveitől folytatott zenei tanulmányai révén a muzsikához élete végéig aktív hegedűsként és kritikusként egyaránt kötődő festő és Bauhaus-tag – Paul Klee – szintén zongoraművész felesége – Lily Klee – a páros weimari premierről – többek között – így számolt be amerikai levelező partnerének 1925. április 25-én : „A balettet én inkább nevezném – ez a valódi természetből nő ki. (Táncra perdülő erdő). Pompás a fából faragott királyfi zenei tánc-groteszkje…” Az ugyanakkor hallott hegedűszonátáról ez volt a véleménye azonos levelében: „Mindenestre nem valami könnyű beleélnie magát az embernek ezekbe a teljesen új hangzásokba és az egzotikus népiességből eredő, egyedien szigorú ritmikába. Nekem, mint muzsikusnak, sikerült ez – ámde a közönségnek komoly feladatot jelenthet…” Két év múlva, amikor ismét személyesen találkozhattak – immár Dessauban – Bartók ottani hangversenye után, a Klee-família otthonában adott vacsorán, szoros baráti körben, ez a lakonikus bejegyzés került a ház úrnőjének emlékkönyvébe egy hangjegy-sor alatt: „Béla Bartók – Dessau, 12. Okt. 1927.” Ennél valamivel többet tudhatunk meg Reginald R. Isaac: Walter Gropius – Der Mensch und sein Werk (Az ember és munkássága) 1983-as berlini kiadásából: „Ő (Bartók) nem érkezett felkészületlenül, mert Krenek, Busoni és Sztravinszkij, akikkel szoros barátságban állott, beszámoltak neki a Bauhausban tett látogatása előtt a legújabb hírekről és ezzel felcsigázták kíváncsiságát”. A szavakat alátámasztja az a fekete-fehér fotó is, amelyik aznap készült a dessaui villa teraszán – a Burgkühnauerallee 6-7. alatt – a híres „szentháromságról” és szintén a Klee-família tulajdonából került a mostani salzburgi tárlatra: a nyakkendős-öltönyös eleganciával párkányra támaszkodó Bartókot jobbról az építész Gropius, balról pedig a sokoldalú házigazda fogja közre egy-egy lépésnyire, távolságtartó udvariassággal.
Paul Klee hátrahagyott írásai és feljegyzései között ezidáig egyetlen sort sem találtak Bartókról, annál gazdagabb viszont az egyfelvonásosai által közvetve vagy közvetlenül ihletett alkotások sora. A kiállítás vaskos katalógusában például A fák balettje 1933-as fekete krétarajzát reprodukálják szövegközti illusztrációként a magyar komponistáról szóló külön fejezetben, amely valóban elvitathatatlanul a táncoló rengeteg illúzióját kelti. Emellett azonban a műtárgysorban, valamint a művészeti múzeum Mönchsbergen székelő hipermodern enteriőrjében számos további és későbbi replikára bukkanhatunk, amelyek variációk azonos témára. Miközben az 1935-ös páros tánc színes pasztellje próbatermi atmoszférát áraszt, 1939-ből a Tánciskola ceruzavázlata szecessziósan dekoratív kalligráfia két antropomorf figuráról, az Operapáholy krétaskiccén pedig már-már középkori vértezetbe öltözteti a nézőt. Azonos esztendőből való a kissé hosszadalmas címadású Egy táncosnő rekonstrukciója, egy próbálkozás (1939) akvarellje is, amely a rendezvény logójává vált a katalógus borítóján és a plakáton egyaránt. Ezen lobogó hajjal és nyakán gyöngysorral, vállán és csípőjén pedig habos fehér fodorral tölti be a képmezőt egy expresszív figura. A vastag fekete kontúrvonalak szaggatottsága, a vörös és kobaltkék színfoltok kontrasztja tovább fokozza az absztrakcióba hajló kompozíció mozgalmasságát. Ehhez képest csak szelíd epilógus halálának évéből a Két táncos (1940) fekete krétarajza, ahol a tölcsérorrú madárijesztő a fából faragott királyfira hajaz, az égimeszelőt bő köntösben körbeugráló kisebbik alak pedig a királykisasszony sziluettje lehetne. A Melódia-ritmus-tánc elnevezésű Klee-kiállítás február 1-ig látogatható a salzburgi Museum der Moderne-ben.