A hazai közvéleményt, érthető módon, elsősorban azok a restitúciós ügyek foglalkoztatják, melyeknek közvetlen magyar vonatkozásai vannak.
Ilyen például a második világháború végén a Szovjetunióba került műkincsek kérdése vagy az egykori Herzog-gyűjtemény kapcsán a Herzog Mór Lipót örökösei által a magyar állam ellen indított per. Külföldi ügyek csak ritkán keltik fel a magyar sajtó érdeklődését.
Igaz, a legismertebb témákban, így a Nefertiti (Nofretete) szobra körüli egyiptomi-német vitában, vagy az Akropolisz szobrai és domborművei kapcsán Görögország és Nagy-Britannia közötti hosszas huzavonában nincsenek is említésre méltó új fejlemények, hozzájuk képest kisebb súlyú esetekben viszont szinte naponta születnek bírósági ítéletek vagy éppen peren kívüli megállapodások. (Gyorsabb eredménnyel az utóbbi út kecsegtet; ha perre kerül a sor, rendszerint már az is csak sokéves huzavona után dől el, hogy melyik ország bírósága illetékes eljárni az ügyben.)
Az alábbiakban itthon kevésbé ismert restitúciós ügyeket mutatunk be. Ezek egy részét az elmúlt hónapokban sikerült lezárni, de vannak közöttük olyanok is, melyekben történtek ugyan érdemi lépések a közelmúltban, de a végleges megoldás még várat magára.
A legkülönösebb történet talán az Új-Zéland őslakosságát alkotó maorik mumifikált, tetovált fejeinek ügye; Új-Zéland kormánya negyedszázada indított kampányt a külföldre került sokszáz fej visszaszerzésére. A maori harcosok absztrakt geometrikus mintákat tetováltak az arcukra, s elesett társaik fejét mindaddig nyilvános helyen tartották, amíg úgy nem ítélték meg, hogy a lélek már elszállt belőlük. Későbbi közszemlére tételük ugyanakkor már nem volt összeegyeztethető a maori kultúrával. Némileg bizarr módon a 18. századtól Európában elterjedt a tetovált fejek gyűjtésének szenvedélye; európai utazók, felfedezők, köztük James Cook kapitány is hoztak magukkal ilyen fejeket, sok maorinak éppen arcdísze miatt kellett meghalnia. A kormány kampányának kezdete óta mintegy 350 tetovált fej került vissza Új-Zélandba. Tavaly a francia kormány döntött úgy több múzeum kezdeményezésére és egy 2010-es jogszabály-módosításra építve, hogy az országban lévő mintegy 20 maori fejet visszajuttatja új-Zélandra. A fejek, melyeket többek között a párizsi Quai Branly múzeumban és a roueni múzeumban őriztek, egy viszonylag friss szerzemény kivételével még a 19. században kerültek Franciaországba. A francia fél korábban azért vonakodott lépni a dologban, mert félt annak precedens-jellegétől, ami felerősítheti a követeléseket más, Franciaországban őrzött műtárgyak vonatkozásában is. A visszaadási aktusra idén januárban került sor. A fejek nagy részét most új-zélandi múzeumokban őrzik, de – tekintettel az említett tradíciókra – nem állítják őket ki.
A következő történetben is Franciaországgal szemben támasztanak restitúciós igényt, ezúttal Belgiumból. A gyökerek itt is a 18. századig nyúlnak vissza: a francia csapatok 1794-ben elfoglalták a vallóniai Tournai városát, ahonnan számtalan műtárgyat vittek magukkal Párizsba, köztük Rubens 1635-ben festett Makkabeus Júdás diadalmenete című festményét, amit a helyi püspök rendelt és aminek vételárát a polgárok adakozásából teremtették elő. A képet Napóleon utasítására 1801-ben Nantes-ba vitték és az ma is az ottani szépművészeti múzeumban látható. Parlamenti képviselők támogatásával Tournai városa most visszaköveteli a képet, hangsúlyozva, hogy igényük egyelőre nem terjed ki a többi elrabolt műtárgyra. A nantes-i múzeum álláspontja jelenleg elutasító, arra hivatkozva, hogy a kép holléte eddig is közismert volt, ezért a belga városnak korábban kellett volna jeleznie, ha arra igényt tart.
Vannak persze Franciaország számára happy end-del záruló történetek is: a francia realista festő, Jules Breton A halász lánya című munkáját, melyet Douai városa 1875-ben vett meg, a várost az első világháborúban elfoglaló német csapatok egyik katonája vágta ki keretéből a helyi múzeumban. 1918 szeptemberében számos további munka is eltűnt a múzeumból, melyeknek eddig csak kis töredéke került elő. A kérdéses mű 2000-ben bukkant fel egy Sotheby’s aukció anyagábann, de a tételt a francia fél intervenciója nyomán visszavonták. A 140 ezer euróra becsült képet végül eddigi tulajdonosa, a Daphne Alazraki Galéria minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül visszaadta a douai-i múzeumnak, ahol az néhány hónapja ismét látható. Külföldre történő kölcsönadását a jövőben nem tervezik, ez alól csak az USA jelent kivételt, az amerikai hatóságoknak a kép visszaadásában játszott szerepe elismeréseként.
Kazimir Malevics, a híres orosz festő 1927-ben váratlanul visszatért Berlinből Oroszországba, számos művét egy ismerősénél hagyva. Ezeknek az alkotásoknak a sorsa később meglehetősen kalandosan alakult; a festő örökösei évtizedeket töltöttek felkutatásukkal. Két festményt és 60 rajzot a bázeli Kunstmuseum állományában fedeztek fel és 2010-ben bejelentették rájuk igényüket. Hasonlóan jártak el több más múzeum, így a new yorki MoMA és az amszterdami Stedelijk Museum esetében is, hivatkozva arra, hogy Malevics ismerősének sem a képek másutt történő elhelyezéséhez, sem azok elidegenítéséhez nem volt joga. A bázeli múzeum különböző legális csatornákon keresztül, jóhiszeműen eljárva jutott a képekhez; volt, amit például egy londoni műkereskedésben vásároltak 1964-ben és volt, amit a múzeum korábbi igazgatójának adományaként kaptak 1995-ben. A múzeum végül peren kívül egyezett meg az örökösökkel. A januárban létrejött megállapodás értelmében a Londonban vásárolt Táj vörös épületekkel című gouache-t átadták az örökösöknek, a másik gouache és a rajzok viszont végérvényesen a múzeum birtokában maradnak. A múzeum a megállapodásról kiadott sajtóközleményben hangsúlyozza, hogy eljárása megfelel azoknak az 1970-ben jóváhagyott és azóta többször felülvizsgált etikai szabályoknak, melyeket a gyűjtésgyarapításra vonatkozóan a Múzeumok Nemzetközi Tanácsa (ICOM) dolgozott ki.
(folyt. köv.)