Szegről-végről földije vagyok Schéner Mihálynak, az országhatárok fránya korrekcióit leszámítva… Medgyesegyháza ugyanis épp olyan közel esik Békéscsabához délnyugatra, mint amennyire Nagyszalonta fekszik északkelet felé. A közel húsz esztendős korkülönbség és a folytonosan változó „status quo” is oka annak, hogy bizonyos fáziskéséssel követhettem nyomon Schéner Mihály életútját – földrajzi térben és történelmi időben egyaránt.
Az aradhegyaljai híres borvidéken -, a világosi fegyverletétel és a lippai vár régmúlt idők atmoszféráját árasztó fertályán – Mária-Radna híres búcsújáróhelyén ő gyerekként fordult meg többször is a harmincas években édesanyjával és öregen tért oda vissza ismét, meghatottan nosztalgiázva. Én az ötvenes években ugyanannyi idős voltam, mint egykor ő, amikor ott ministrálhattam a csodatévő Madonna kegyképe alatt, és máig emlékezem a liliom meg a tömjénfüst bódító illatára. Iskolai kiránduláson jártunk Aradon is, ahol a vértanúk múzeuma akkor még az elrománosító átrendezés előtt, eredeti állapotában tárta az érdeklődők elé tragikus nemzeti ereklyéinket, de a várba a Maros pontonhídján nem lehetett átmenni, mert a parton orosz katonák álltak őrt az ott székelő szovjet katonai laktanya miatt. Csak a felnőttek híreszteléseiből sejtettük a vértanúk egykori, sokalakos emlékművének létezését is valahol, valamiféle titkos kazamatákban. Akkor még remélni se mertük, hogy a megszálló csapatok egyszer kivonulnak, és hogy a térségben bekövetkező rendszerváltás nyomán a sok évtizeden át raboskodott bronzfigurák börtön-raktárukból kiszabadulnak, ahogy azt Schéner Mihály is viszontláthatta, gyermekkorának színtereit felkereső zarándokútján.
A rendszerváltásnak kellett eljönnie ahhoz is, hogy Budapestről Berlinbe kerülhessek, kultúrdiplomáciai szolgálatra. Az ottani magyar intézetben első tárlatszervezéseim egyike volt – a hamburgi Katolikus Akadémiával karöltve – a Móra Kiadó több évtizedes, remek gyermekkönyv-termésének, valamint az ezekhez készült, szebbnél-szebb eredeti illusztrációknak párhuzamos bemutatása. A Hanza-város Ungarische Kinderkultur (magyar gyermekkultúra) elnevezésű, egyhetes fesztiválja szolgáltatott előbb alkalmat az Elba-menti bemutatkozásra, ahol Schéner Mihály személyesen vehette át a nívódíjat. A sok komoly elfoglaltság mellett időt szakított arra is, hogy ellátogasson a kikötőváros híres-hírhedt vöröslámpás fertályára, St. Pauliba, de engesztelésül betért St. Michaelis műemlék-templomába is, a szintén ott vendégeskedő Fábián János budapesti kanonok ajánlására. A közelgő ádventre való tekintettel Schéner Mihálytól – többek között – egy egész, fából faragott, magyar paraszti betlehem is szerepelt, a kisdedét ölelő Máriától az éneklő angyalokon át a csordapásztorokig bezárólag.
Az akadémia kiállítóteréből hoztuk át a teljes tárlatanyagot a Spree-partjára, ahol két hónapon át – 1990. december elejétől 1991. január végéig – vendégeskedett nagy közönségsikerrel. Kérésemre havi műsoraink leporellójához és kiállítási meghívónkhoz Schéner készségesen egész paksaméta rajzot küldött: az egyik kezében sokágú betlehemi csillagot, másik kezében krampuszt tartó angyaltól a bárányformájú jászol előtt álldogáló, napraforgóvirágos Márián át a szamaragoló kalapos atyafiakig, meg a négykézláb ugrándozó, kétfejű ördögfiguráig. A magyar mester egyetemes békevágyát egy galambot magasra tartó anya alakjával üzente meg a nemzetközi közönségnek, honfiúi hűség-vallomását pedig az „Itt élned – halnod kell…” Szózat-idézete közvetítette külföldön élő hazánkfiainak, az ősök csontjainak szecessziós kalocsai virágmustrába rejtett ornamentikájával.
A reprezentatív tárlatot Hamburgban és Berlinben egyaránt Kratochwill Mimi, a Műcsarnok kiváló művészettörténész munkatársa rendezte, a reá jellemző nagy hozzáértéssel és ügyszeretettel. Akkoriban az ország szűkös anyagi helyzete miatt messzemenő takarékosságra kényszerültünk. Amikor a falakról frissen leszedett, montírozatlan grafikák mappái megérkeztek Hamburgból Berlinbe, régóta jól ismert kolléganőmnek őszintén bevallottam kényszerhelyzetünket és megmutattam raktárunkban azt a sokszínű kartonpapír-készletet, amely korábbi „reszliként” maradt meg és további felhasználásra paszpartúként számításba jöhet. Dícséretére legyen mondva, szeme se rebbent, sőt, a tehetség találékonyságával sikerült a szükségből erényt kovácsolnia! A lelkes kiállításlátogatók nem is sejtették, miért nem egységesen azonos (és esetleg épp emiatt fulladna unalomba) a képek keretezése, hiszen a hupikéktől a jajvörösig, a legkülönfélébb zöldek meg sárgák hideg és meleg pasztell árnyalataitól a négerbarnáig vagy koromfeketéig terjedt a színskála. Mindez mégsem okozott vásári harsányságot, legfeljebb gyermekien vidám tarkabarkaságot, mert minden esetben ízlésesen símult a műhöz az adekvát tálalás…
Amikor 2006 januárjában a Körmendi Galériában ünnepeltük – saját tárlata záró-akkordjaként, barátainak népes tábora közepette – Schéner Mihály 83. születésnapját, együtt idéztük fel közös múltunkat, félig tréfálkozva és félig meghatottan. A művész-köszöntő egyben könyvbemutató is volt és a dedikálások véget nem érő sorában ezért került a Boldogságbetakarítás nekem szánt példányába az alábbi ajánlás: „Wagner Istvánnak, együtt képviseltük a Magyar Kultúrát Berlinben és Hamburgban – a Szent Michaelis templomban és Szent-Pauliban is jártunk, de Fábián János bácsi, a Szent Mátyás templom kanonokja megóvott. Őrangyalunk pedig itt van ni…” Az aláírás gyanánt, egyetlen körvonallal bravúrosan alárittyentett tollrajz kalimpáló lábakkal röpködő, szertelen szárnyas lényt ábrázol, akinek ártatlanságát ruhácskája felett még egy fügefalevél-rátét is oltalmazza, „Non, Net, ide nem jöhet” rigmussal… Vezesse őt most kézenfogva a mennybe őrangyala !