Az OFF-Biennále Budapest, azaz mondjuk inkább így, optimistán: az OFF első kiadása május 31-én ért véget, e pillanatban a címben felvetett kérdés még nem válaszolható meg. Aki tehát arra kiváncsi, hogy most mi lesz, ne olvasson tovább. Viszont arról, hogy most mi van, arról talán el lehet mondani néhány érvényes mondatot.

Az első OFF értékelése nem feladata ennek a cikknek, de függetlenül mindentől annyit hangsúlyoznánk, hogy ilyen volumenű és minőségű eseménysorozatot, ekkora belföldi és nemzetközi visszhangot kiváltva, szinte pénz nélkül összehozni sikertörténet.

Az OFF-ot rengeteg elvárás terhelte. Nem a kezdetektől, mert a szervezőmunka elején gyakorlatilag semmi sem látszott a lehetséges végkifejletből – ezek az elvárások menet közben rakódtak rá. Ahogy a szcéna el tudta képzelni és hinni önmagáról, hogy megvalósíthatja, hihetetlenül megnőttek a várakozások az OFF irányában.

Hogy miért, ahhoz muszáj emlékeztetni arra, hogy az OFF gondolatát miféle helyzet hívta életre 2013-ban. A kortárs művészet intézményi háttere majdnem teljes egészében megszűnt. Elfoglalta az állam, lojális – de legalább nem kritikus – vezetőket állítva főbb posztjaira. Döntéseiben a szakmaiságot és az átláthatóságot minden eddiginél durvább módon vette semmibe. Példátlan gazdasági erőt és politikai hatalmat összpontosított a Magyar Művészeti Akadémiánál (MMA), tekintet nélkül az ott létrejövő teljesítmény minőségére. Kivetette hálóját a művészeti felsőoktatásra. Kisajátította a hazai design, fotográfia és innováció interpretációs és fizikai tereit. Ideológiai kontroll alá vonta a kultúraközvetítésre is alkalmas közmédiát. Megváltoztatta az NKA struktúráját, összekuszálta támogatási elveit és gyakorlatát, a kuratóriumokba MMA-tagokat ültetett, és kivonta a szakmai döntéshozatal alól az ott levő pénz egy igen nagy részét. Semmit, de egyáltalán semmit nem gondolt a kultúrának arról a szerepéről (inkább kötelességéről), amely a demokratikusabb viszonyok, a jobb társadalom megteremtésében áll.

Eldőlt: a homogén nemzeti kultúra létrehozására tett erőszakos – és fölösleges – kísérlet senkinek nem hagy teret, aki ettől eltérő kultúrafogalommal dolgozik. Bizonyos fogalmazásmódok, gyakorlatok, gondolatok és emberek eltűntek a szem elől. A rendkívül fontos tiltakozások, tüntetések, és a 2013 tavaszi múzeumfoglalás adta lendület elhalóban volt. Valamit ki kellett találni.

Nem biztos, hogy pont ezt. Vagyis a semmiből azonnal egy nagy, nemzetközi kortárs művészeti eseményt gondolni. De emlékezzünk arra a banális tényre is, hogy akkor az államapparátusban volt egy miniszteri biztos, aki azt kapta feladatául, szervezzen meg egy budapesti kortárs művészeti biennálét. És nem csoda, ha jópár szakember fogta a fejét, amikor belegondolt, hogy az majd milyen lesz.

Úgyhogy a padlóról mindjárt egy tizenkét menetes profi címmérkőzés megnyerését célozta meg az OFF. Dupla vagy semmi, ha pedig nem megy, legalább haljunk meg szépen.

Az elvárások itt kezdtek megnőni. Az OFF legyen nyitott platform, nagyszabású és a közönséget megszólítani képes új entitás. De a legjobb, ha segít létrehozni is ezt a közönséget. Szerezzen forrásokat és ossza el demokratikusan. Érje el a lehető legnagyobb médianyilvánosságot. Hozza ide a külföldet, amelytől egyre sűrűbb ideológiai vasfüggöny választ el bennünket. Állítson valamit a jelenlegi politikai helyzetről. Demonstráljon, váljon protest eseménnyé. Szolgáltasson igazságot valamiképp annak a művészeti területnek, amely hagyományosan szervezetlennek, rossz érdekérvényesítőnek látta önmagát. Teremtsen a kimúlt intézményi struktúra helyett újat, és változtasson művész és intézmény viszonyán.

E felsorolással nem ironizálni akarunk, ugyanis ezek mind fontos és jogos igények. Viszont egyszerre teljesíthetetlenek.  A színtér szereplői azonban külön-külön képesek tenni a fentiekért valamit, ezek az energiák pedig összeadódhatnak – éppen ez volt az OFF egyik kiindulópontja. Az OFF katalizálni próbált folyamatokat, és összekötni a szereplőket. Arra vállalkozott, hogy a for profit galériásoktól a magánmecénásokig, a civil tevékenységeket támogató alapítványoktól az individuális művészekig és kultúraszervezőkig új hálózatot hozzon létre.  Az egyes résztvevő projektekre nagy feladatok hárultak: forrást, helyszínt szerezni, megteremteni a megvalósítás feltételeit. Cserébe csak az az esély kínálkozott, hogy az OFF felhajtóerejéből mindenkinek jut majd, a közös színre lépés, a közös kommunikáció mindenkinek nagyobb láthatóságot jelent, és a szcéna együttesen változtathat a pozícióján.

Mindez persze nem lehetett szokatlan a művészek és kurátorok számára, hiszen még a régi szép időkben – azaz  amikor állt és működött az intézményrendszer minden eleme – sem lehetett mellőzni az ingyenmunkát, a kölcsönös segítségeket. Az OFF másik fő üzenete ez volt: el kell felejteni, hogy voltak régi szép idők. Merthogy talán nem is voltak. De éppen, mert radikálisan megváltozott a helyzet, ideje, hogy a szcéna visszavegye a kezdeményezést, és felmutassa, hol vannak autentikus szereplők ezen a területen. Egyebek között erre is célzott az OFF, amikor game changer-nek jellemezte magát.

Függetlenül attól, hogy mi fért és nem fért bele az első OFF programjába, ez a felmutatás megtörtént. A publikum, az intézmények és a kulturális politika döntéshozói (vannak ilyenek?) is láthatták, sokkal nagyobb, színesebb és fajsúlyosabb össztermék jön létre a hazai kortárs művészetben, mint azt a jelenlegi korlátozott nyilvánosság és a szigorúan ellenőrzött intézményrendszer megmutatni képes.

Hogy a Műcsarnokban az Itt és most közel egyidőben nyílt meg az OFF startjával, az azt is láthatóvá tette, hogy koncepció nélkül nincs kiállítás, a kurátori tudás nem mellőzhető, és a NER ideológiai komisszár-szervezete, az MMA, bármennyire erőlködik is, képtelen érvényesen hozzászólni ahhoz, ami a magyar kultúrában és társadalomban jelenleg zajlik. Sem a pénz, sem a pozíció nem teszi képessé erre.

Mindez nem jelenti azt, hogy egyedül csak az OFF képes. Az OFF csak javaslat lehetett egyféle cselekvési módra. És minthogy az egyik szerepe az volt, hogy az önreflexiót és a magával szembeni kritikát is előhívja, teljesen rendben van, hogy éles belső viták jellemzik.

Hogy az OFF következményei mik lehetnek, azt még alig látni. De az előzményei jól látszanak, és nem szabad róluk megfeledkezni. Köztük van a tranzit.hu akciónapok sorozata, a Szabad Művészektől az Összefogás a kortárs művészetért csoport akcióiig sok minden, az a lassan két-három éves folyamat, amely alatt fórumokon, beszélgetéseken és akciók során a színtér tisztázta az őt érintő kérdések egy nagy részét.

Érdemes megnézni, hogy más színterek hogy állnak ezzel. A független színházi színtér (amely egy ideig remekül szervezte meg magát)  épp most hasad, a színházcsinálók szembefordulnak a kurátorokkal, az állam által tudatosan lehetetlenné tett finanszírozási feltételek következményeként. Az irodalom a Vörösmarty téri Könyvhét bőségében és zsibbasztó melegében, egy nagy presztízsű nemzetközi díj után elfelejti, hogy lassan eltűnt alóla az ország és a nyelv, amelyben működik. A filmszakma egy kétségtelenül nagyszerű cannes-i siker hangulatában már alig emlékszik, hogy mi is a probléma a Filmalappal és annak vezetőjével.

Az OFF most egy pillanatra tiszta helyzetet teremtett. Sokan, akik végigjárták programjait, a szabadság levegőjéről beszéltek – pátosz nélkül. A kortárs művészeti színtér pedig ténylegesen létrehozott valamit – hogy pontosan mi az, és mit akar vele kezdeni, azt meg kell beszélnie önmagával.

A szerző az artPortal szerkesztője, az OFF-Biennále ideje alatt az OFF kommunikációs munkacsoportjának tagja volt.