Acting Out: Invented Melodrama in Contemporary Photography
Neuberger Museum of Art, Purchase, New York
Szerény, de fókuszált erőfeszítés régi emlékek és véleménykülömbségek visszahozatalára. Specifikusabban, a State University of New York művészeti múzeumában megrendezett kiállítás Douglas Crimp, a művészetkritika úttörője 1980-as évek elején írt lamentációit idézi meg a kiállítás, egy nagyhatású esszét, amelyben a kisajátítás egyre népszerűbbé váló postmodern stratégiájáról panaszkodik. A kisajátítás gyakorlata néhány évvel az esszé megírása előtt kezdődött, elsősorban a fényképészet területén, Cindy Sherman, Sherrie Levine és Richard Prince radikalizmusában. A módszert az első kisajátító-művészek a bennünket átitató és kondicionáló képek kihallgatás-szerű vizsgálatára használták. Néhány év múlva a kisajátítás módszere akadémikus, reakciós, a legkülönbözőbb médiában, esztétikai irányzatban és politikai nézőpontban utazó művészek technikájává vált, beteljesítve Douglas Crimp próféciáját.
A kiállítás fő, noha nyilvánvalóan nem tudatosan elért eredménye annak tételes bemutatása, hogy a megrendezett, emberköpontú fényképészet korunk pre-raphaelita festészetévé lett. A műfajt törékeny, passzív formavilágú, intellektuálisan túl nyilvánvaló, a szentimentalitás és megjátszott érzelmek zselatinjában tálalt képek árasztották el. 13 meglehetősen fiatal amerikai, izraeli és európai művész 33, zömében nagyméretű fényképét mutatja be – az eredetileg az University of Iowa művészeti múzeuma által összeállított, Kathleen A. Edwards által kurált kiállítás. A legtöbb kiállított mű narratívája az emberi ösztönökkel kíván játszani. Közülük nagyon kevés ér el érdekesnek mondható ambiguitást. Tom Hunter modelljeit és interiőrjeit a flamand festészetet és Vermeer munkáit másolva állítja be. Sokkolónak szánt címei – Nő végrehajtási értesítést olvas; Leány idézést ír erőltetettnek, manipulatívnak hatnak. Laura Letinsky Nan Goldin East Village-portréit imitálja leplezetlenül. Yinka Shonibore 12 képből álló szekvenciája a fényképészt ábrázolja, Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe című művének főszerepében. Az, hogy Yinka Shonibore történetesen fekete, nem ad új dimenziót a történethez. Simen Johan kissé szomorkás gyermek-portréi (egyiken a gyermek kitömött majmot húz taligán) ugyancsak a már látott kategóriába tartoznak. Adi Nes elesett ifjú körül gyülekező asszony-figurái túl sokkal tartoznak Gregory Crewdson-nak, akinek egyik képe szerencsére a kiállítottak között van, így könnyű az összehasonlítást megtenni. Gregory Crewdson maga a Poussian-i színpadiasságot sajátította ki, meglehetős tökéletességgel, még akkor is, ha a fényképész, állítása szerint, híres sajtó-fotókból nyer inspirációt. Cindy Sherman és Philip-Lorca diCorcia deja-vu effektusra blazírozott képei üdítően eredetieknek, gazdag jelentéstartalmúnak hatnak ebben a környezetben. Anna Gaskell az egyetlen a kiállító művészek közül, aki játszani mer a fényképészeti térrel. Justine Kurland férfi tevékenységeket, vadászást, autóroncsban gyülekezést folytató kamaszlányait nagyléptékű, kemény természeti környezetekben fotografálja, az emberi lét limitációit sejtetve. Jeff Wall: Könyörgés című képe ugyan része a kiállításnak, mégsem szerepel a falakon, mert valamilyen fatális malőr folytán elkallódott Iowa és New York államok között. A kép helyén Tina Barney felső osztálybeli családokat, otthonukban ábrázoló, mélységesen érdektelen fotói foglalják el.