Van abban valami megindító, hogy egy érett, sőt, idősödő, pályája zenitjére ért absztrakt festőművész ma kortárs klasszikusként állíthat ki az ország egyik legnevesebb múzeumában. A hetven esztendős Nádler István a Műcsarnok után most megkapta a Ludwig Múzeum termeit is, miközben művészettörténészek hada vonja be arannyal generációjának emlékét, a legendás Iparterv-nemzedéket, ráadásul a honi kortárs műkereskedelem viszonyaihoz képest festményei meglehetősen magas eladási árakat produkálnak. Van ebben valami megindító – és valami keserű is, hiszen annyit kellett várni erre, miközben az absztrakt avantgárd Nyugaton már fél évszázaddal ezelőtt triumfált. Amikor annak ott volt az ideje. A diadal ma már kicsit megkésett és idejétmúlt. Nádler non-figuratív festői nyelve pedig abból a korszakból táplálkozik, az absztrakt expresszionizmus energiától duzzadó gesztuscsapásaiból és a minimalizmus egykedvűen bölcs, japános filozófiájából. Nádler a hatvanas évek derekától az egyik (itthon nagyon népszerű) minimalista előfutár-irányzat, a hard edge művelője volt: szigorú élű, homogén színfoltok, folklór motívumokkal magyarosítva. Erről tanúskodik a kiállításon az 1970-es kezdőkép, tarka pikkely-oszlopaival. A kezdeti geometrizáló konstruktivista rendet csak az Új festőiség hulláma zilálta szét a nyolcvanas években, csapongóbb, expresszívebb, nyersebb és meggondolatlanabb képeket szülve. Közben a festői műhely mélyén is nagy változás történt: Nádler rátalált a japán tradicionális dobzenére és a tibeti szertartások muzsikájára. A rendszerváltás után már a keleti inspirációk határozták meg alkotói munkáját. Ennek nyomán sötétedett el a palettája az ezredfordulón: a színeket felfalta valami mélyről fakadó szurokszerű feketeség. Mivel a tárlat a 2001-es műcsarnoki bemutatónál veszi fel az életmű fonalát, a fekete-korszak az első nagy fejezet. Óriási, néha mozivászon méretű sötét képek függenek több termen keresztül, egy-egy fehér motívummal vagy kék színfolttal gazdagítva. Nádler hatalmas felületeket kent be fekete olajfestékkel, széles spaklival szétterítve a nyúlós-ragadós komor masszát. Örvénylő, emberléptéknél nagyobb, magába szippantó, mitologikus őskáosz. A halálszagú feketeséget csak néha töri meg a gyönyörű indigókék magasztos, transzcendens ablaka, egy-egy szintén szétkent téglalapban, vagy az apró fehér négyzetek, amik útmutatóként világítanak a riasztó sötétség közepén. Bármennyire tűnnek non-figuratív memento morinak ezek a képek, Nádler számára nem a sötétséget, hanem a világosságot jelképezik, ahogy Grünwalszky portréfilmjében mondja: „a sötétben fénylik az igazság a legjobban.” (És tényleg, néha egész fehéren csillan meg az elkent pászmákon a fény!) A képek címe sem egy szellemi fekete lyukra utal, nem az árnyékra és a gonoszra. Legtöbbször így hangzik, egészen tömören és egyszerűen: zug [ez egy helység nagybetűvel, ahol Nádler alkotói szabadságon volt, de ezt a kritikus nem tudhatta. A szerk.]. Nádler számára az egész festészet bizonyos értelemben zug, művészete nem kifelé, hanem befelé kommunikál. Ahogy fülhallgatóval a fején, monoton japán dobzenére, energikus mozdulatokkal vaskos sávkalligráfiákat rajzol a selymesen fekete alapba, abban megtestesül a párhuzamos, belső világ teremtésének az igénye. Kivonulás a hétköznapokból, a társadalomból, a művészettörténetből. Nádler konokul, saját szellemi igényeit kielégítve alkot. Azt se tudni, miféle belső parancsra színesedett ki újra a palettája 2006 környékén, de a kiállítás valódi újdonságát ennek a gyümölcsei jelentik! Előkerült ismét a kazeintempera, hogy száraz, karcos csíkokat húzzon az élénk sávok fölé. Felszabadult, jókedvtől kicsattanó örömfestészet, tarka, divatos színvilággal és retró-tónusokkal. Jól mutatna bármelyik bankpalota széles gránitcsarnokában, az irodabútorok és az óriáspálmák társaságában. Gyanítható, kerül majd oda is, ami azt jelzi, hogy pár évtized csúszással diadalmaskodott a hatvanas évek! Nádler ugyanis ízig-vérig modernista absztrakt festő, ahogy azt a második világháború utáni nyugati színtér megteremtette: párhuzamos valósággal, konstruktivista következetességgel és öntörvényű önkifejezéssel. De a befogadó annak látja képeit, aminek akarja, filozófiai kinyilatkoztatásnak, a meditáció melléktermékének, egy művészettörténeti időkapszulának vagy akár dekoratív és drága dizájnelemnek. Zárt, önmagából fakadó léte miatt ez a festményeket nem különösen érdekli.
Ludwig Múzeum
2008. április 11.–2008. június 1.