Martus Éva szatírával átszőtt világa, rajzfilmekre és képregényekre hajazó figurái mögött megannyi fikciót sejthetnénk, nagyot tévednénk azonban ha szereplőit a képzelet birodalmában keresnénk. Alakjai köztünk járnak – ha ez gyakran nem is a legmegnyugtatóbb gondolat.  
A Martusra jellemző kaján irónia minden munkát átitat, mintha csak ez lenne a cukormáz a keserű pirulán, amit le akar nyomni a torkunkon.
Az ábrázolásmód szándékolt egyszerűsége csakúgy mint a homogén felületek az ábrázolt jelenetekre, a lehetséges mikronarratívákra irányítják a figyelmet, vagy legalábbis arra ösztökélik a nézőt, hogy próbálja egyetlen narratívára felfűzni az ábrázolt figurákat. A képek gyakran enigmatikus címei néha támpotot adhatnak mindehhez, de sokszor csak az amúgyis talányos helyzeteket teszik még talányosabbá. A művek mégis úgymond „működnek”, mert jól érzékelhető, hogy az alkotó vehemensen reflektál környezetére és éppen ez a hangsúlyosan személyes érintettség teszi hitelessé a pillanatfelvétel-szerű képeket. Martus ponosan és könyörtelenül ábrázolja szüntelenül megfigyelt környezetét.
A művészt gyakran minha rabul ejtené, szinte irányítaná a választott anyag, a farostlemezt például szívesen hagyja lélegezni, az anyag a maga nyersességében lesz a kompozíció része, talán annak kiindulópontjául is szolgált. Néha felmerül a kérdés, hogy a művész vajon a témához választott anyagot, vagy éppen az anyag indukált egy-egy témát. A mondén és szinte gátlástalan anyaghasználat; a fóliák, pvc-k, vaslemezek, textilek megjelenése minha csak az önkifejezés sürgősségét és visszafoghatatlanságát hangsúlyoznák, egy olyan heveny közlésvágyat, ami abban manifesztálódik ami éppen az alkotó keze ügyébe kerül. Ennek a sürgető közlés- és kommunikációvágynak nincs ideje kivárni például az olajfesték lassú száradását, nincs ideje az anyagok hierarchiáját mérlegelni.  Ahogyan más hierarchiákat is figyelmen kívül hagy. A tekintélytisztelet hiánya friss levegőt csempész a művekbe, ezekbe a zilált gyermekkönyvillusztrációkra is emlékeztető képekbe.
A művészet hagyományosan a szabadság zónájában helyezkedik el, távol a világ bürokratikus konvencióitól. Egyfajta kulturális enklávét képez, amiben nagyobb a játéktér és magasabb a tolerancia foka, mint az élet egyéb területein. A művész saját szája íze szerint értelmezheti át a világot.  Martus Éva esetében nemcsak a témák sokszínüsége, de az eklektikus anyaghasználat is a művészet korlátok nélküliségéről tanúskodik. Martus a szabadság zónáját kiterjeszti a nézőre is, amikor szinte alkotótársként vonja be a munkafolyamatba, amikor prédaként kínálja fel müveit mint kirakós játékokat, vagy amikor kerekekkel szereli fel figuráit, vagy éppen mágnessel látja el azokat, hogy átrendezhető legyen egy-egy jelenet. Minden viszonylagos – sugallja ilyenkor a szerző – csak nézőpont kérdése.
Józsiékkal néha…című sorozatán a szereplők mintegy alternatívaként fóliára rajzolt páncélokban vagy egyéb, más korokra vagy kultúrkörökre utaló ruhákban jelennek meg, vagy legalábbis: jelenhetnek meg, ha a néző kissé aktiválja a fantáziáját.
Az álnaív ábrázolás a gyermeki nézőpontot tolja előtérbe, a ruskini „ártatlan tekintet” – et használja kiindulópontként, ahogy a nézőben is a gyermekkor emlékeit hívja elő, amikor arra bíztatja, hogy például Túl a kanyaron című vaslemezre festett képének traktorosát öltöztesse át, a Szomszédok című leporellószerű képét lapozgassa, vagy vitrinszerű dobozképének prizmáját tologatva szemlélje a kerékpározókat.
Szatyor című sorozatában a művész legszemélyesebb emlékeiből merít; régi családi fotókat értelmez át. A blogok és fotóblogok korában egyre megszokottabbá válik, hogy ismeretlenek családi fotóit nézegessük, Martus szatyorképei azonban nem tesznek bennünket voyeur-ré, hiszen a képeket egy másik dimenzióba emeli, szinte kivonja belőlük az intimitást, azt csupán a családtagok tudják felfejteni, számunkra azonban prototipussá válik a fejkendős nagymama és a napozós kislány.  Az angol bag (táska), illetve inkább a baggage (csomag) szót gyakran átvitt értelemben is használják. Ha valaki egy „bagagge”- el érkezik, az azt jelenti sokminden kíséri vagy inkább kísérti a múltból. Ilyen szempontból telitalálat az átrajzolt fotók és a hozzájuk társított tárgyak szatyor-metafórába csomagolt prezentálása.
Martus vaslemezre festett leredukált tájai, traktorjai elé (vagy fölé) helyezett mobil alakjai előtt, akárcsak az enteriőrök előtt, fólián prezentált figurák mintha csak azt sugallnák; a környezet örök, az ember mulandó,  de minimum csereszabatos.
Martus Éva képein rendszerint eljut a személyestől az általánosig. Munkái,   mintha az országos frusztrációhoz szolgálnának adalékul, egy össznépi vakvágányról vallanak. Munkáit látva nem alakul ki túl jó kép magunkról, viszont ez a kép megegyezik azzal, amit odakinnt nap mint nap tapasztalhatunk.

Megtekinthető június 5-ig, Molnár Ani Galéria www.molnaranigaleria.hu