Mottó: „Look at the damned one / Who sold out your youth” (Nézd az
átkozottat / Aki eladta az ifjúságod) – Spions: Never Trust A Punk (THE
PARTY EP, 1979)
Vörös skót népviseletben, vörös térdharisnyát, vörös skót cipőt viselve,
göndör, vörös hajkoronával, kezében egy pohár paradicsomlével állt a
párizsi Les Bains Douches diszkó bárjában 1979 forró, gonosz nyarán, és
tanított. Körülötte rajongók köre. Ha meglátott egy francia pop sztárt a
tömegben, fejedelmi mozdulattal magához intette és angolul, kifinomult
cocney akcentussal, jó hangosan, nagyon szellemesen elmondta neki, mi a
baj vele, miért nem lesz soha igazi világsztár.
Ha ugyanezt Londonban csinálta volna, jó eséllyel megverik. De ő ismerte a franciák mazochizmusát és azt, hogy méltányolják a stílust, a szellemességet. Tudta, hogy a kigúnyolt párizsi sztárocskák alázatosan mosolyogva fogják tűrni a nyilvános verbális korbácsolást. Így is lett. A tetőtől talpig vörös, finom gesztusokkal kommunikáló figurát Malcolm McLarennek hívták és ő volt a punk agya. Zseniális teoretikus, impresszárió, képzőművész, divattervező, előadóművész volt, aki élete céljául a szórakoztatóipar tönkretételét nevezte meg.

Malcolm Robert Andrew McLaren 1946. január 22-én, Londonban született. Apja, Pete McLaren skót katonaszökevény volt, aki fia 2 éves korában elhagyta családját. A gyermeket gazdag, anarchista nézeteket valló anyai nagyanyja, a portugál szefárd zsidó gyémántkereskedő családból származó Rose Corre Isaacs nevelte fel. „Rossznak lenni jó, a jók egyszerűen unalmasak” – ez a mondata foglalta legjobban össze a nagymama nevelési elveit. Az ifjú Malcolm több mint fél tucat művészeti iskolába járt, egyikben sem bizonyult mintadiáknak. A Chiswick Polytechnic-ből kirúgták, a Croydon College of Art igazgató testülete megpróbálta elmegyógyintézetbe záratni. Miután bemutatta I Will Be So Bad (Nagyon rossz leszek) című festménysorozatát, 1971-ben otthagyta a Goldsmith’s College-ot, befejezve iskolai tanulmányait. A francia szituácionista mozgalom rajongójaként (a mozgalomnak tagja volt a magyar Kottányi Attila is) az 1960-as évek végén tevékeny része volt a londoni diáksztrájkok és -lázadások megszervezésében.

1972-ben Vivianne Westwood divattervezővel kollaborálva megvásárolt egy üzletet a londoni Chelsea divatközpontjában, a King’s Roadon. Az üzletnek először a Let It Rock nevet adták és „Teddy boy” divatcikkeket árultak benne. Az üzlet nevét később Too Fast To Live, Too Young To Die-ra (Túl gyors az élethez, túl fiatal a halálhoz), majd Sexre változtatták és egyre vadabb, saját tervezésű ruhákkal, divat tartozékokkal töltötték fel. A boltot sajátos stílusban vezették. A hét legtöbb napján csak este nyitották ki néhány órára és éjszakánként vad bulikat rendeztek benne. „Üzleti célunk az volt, hogy ne adjunk el semmit” – nyilatkozta később McLaren. Egy este meglátogatta a boltot a Londonban koncertező amerikai New York Dolls zenekar. McLaren New Yorkba költözött és a menedzserük lett. A zenekar tagjait vörös bőr ruhákba öltöztette, a színpad hátsó falára óriási szovjet zászlót és kommunista szlogeneket függesztett, a plakátjaikat, szórólapjaikat vörös csillagokkal díszítette. Megszületett ugyan a punk mozgalom (amelynek 1960-as évekbeli úttörői Iggy Pop, az MC5 és a Velvet Underground voltak), azonban a kommunizmus jelképrendszerét és szlogenjeit nem lehet eladni Amerikában. McLaren menedzseri tevékenysége nagyban hozzájárult, hogy a New York Dolls csillaga gyorsan leáldozott. A banda kirúgta a menedzsert. McLaren visszaköltözött Londonba és ismét bekapcsolódott a Sex butik vezetésébe. Neki köszönhetők a szakadt pólók és nadrágok, valamint a szakadásokat összetűző biztosítótűk és a vécé láncon a nyakra függesztett zsilettpengék (utalás a kokainra és az öngyilkosságra) bevezetése a nemzetközi divatba. London kaotikus, egyre jobban elvaduló popzenei világát tanulmányozva elhatározta, hogy saját, igazán rossz zenét játszó, a polgári erkölcsöket és társadalmi berendezkedést példátlan erővel támadó zenekart alapít. Alapmodellként a The Rolling Stones-t választotta. Kell egy olyan elvetemült junkie (drogfüggő), mint a Stones gitárosa, Keith Richards. Így került be a zenekarba a London éjszakai életében verekedéseiről hírhedt (a New Musical Express zenekritikusát biciklilánccal verte eszméletlenre) alkoholista Sid Vicious (John Simon Ritchie), aki ugyan kezdetben nem volt heroin függő, de McLaren közreműködésével gyorsan az lett. Kell egy elátkozott, nihilista költő, mint Mick Jagger, így lett az új zenekar énekese az ugyancsak botrányairól, éles nyelvéről és utcagyerek humoráról hírhedt Johnny Rotten (John Joseph Lydon). A másik két tag szerepe tulajdonképpen nem lényeges, csak az a fontos, hogy ne tudjanak játszani. Így került a zenekarba Steve Jones gitáros és Paul Cook dobos. McLaren tudta, hogy az embereket a szex és az erőszak érdekli leginkább, ezért 1975. november 6-án, a londoni St. Martin’s College-ban debütáló zenekarának a Sex Pistols nevet adta. A zenekar imázsának, attitűdjének és alapkoncepciójának kidolgozásában McLaren nagy szerepet adott az amerikai Yippie mozgalom független kultúrát teremtő szellemiségének. A korabeli Anglia és Európa sokkal fogékonyabb volt a felforgató eszmékre, mint Amerika. A kezdeti botrányok után és következtében a Pistols néhány hónap alatt Britannia és Európa egyik leghírhedtebb, következésképpen legismertebb zenekara lett. Első kislemezeik (Anarchy in the U.K. és God Save the Queen) pillanatok alatt felkerült a slágerlistákra, a 2007. október 27-én megjelent Never Mind the Bollocks: Here’s the Sex Pistols című, első és egyetlen, stúdióban felvett nagylemezük az 1977-es listák élére került. A felvételeken nem a Pistols tagjai, hanem stúdiózenészek játszanak, mert a Pistols tagok, McLaren szerint túl jó zenészek voltak. A lemezborítókat és promóciós anyagokat McLaren tervezte, megteremtve a jellegzetes punk képzőművészeti irányzatot. Óriási sikerű, általában nagy botrányokat kiváltó angliai és európai turnék után McLaren átvitte zenekarát Amerikába, remélve, hogy sikerül betörniük az igazi pénzeket jelentő ottani zenepiacra. A Pistols azonban nem érezte jól magát az Újvilágban. 1978 januárjában Johnny Rotten otthagyta társait a San Franciscó-i Winterland Ballroom színpadán, a zenekar felbomlott. A Pistols sikerét, szellemiségét és McLaren kreatív ideáit meglovagolva addigra már punk zenekarok ezrei alakultak világszerte, köztük a szovjet blokk első punk együttese, az 1977-ben összeállt Spions is.

McLaren sohasem csinált titkot abból, hogy nem Johnny Rottent (őt költőnek nevezte), hanem az önpusztító Sid Vicioust tartja igazi rock’n’roll sztárnak. A Pistols felbomlása után őt menedzselte Amerikában, vállalva Vicious megbízhatatlanságát, őrült sztár allűrjeit, sorozatos színpadi botrányait és katasztrófáit. 1978. október 22-én Sid Vicious a New York-i Chelsea hotelben (a Halász Péter és barátai alapította Squat színház szomszédságában) késével megölte barátnőjét, Nancy Spungent. Letartóztatták, Malcolm McLaren cége fizette ki a kauciót, így szabadlábon védekezhetett a gyilkosság vádja ellen. Tíz nappal barátnője halála után Sid öngyilkosságot kísérelt meg, stílszerűen zsilettpengével vágta fel ereit. Kórházba került, majd ismét letartóztatták, mert egy másik punk ikon, Patti Smith bátyjára támadt. 55 nap után ismét McLaren fizette ki érte a kauciót és hozta ki a hírhedt Riker’s Island-i börtönből. Hogy Vicious újra színpadképes legyen, Sid hippi anyjának közvetítésével McLaren ellátta heroinnal. 1979. február 1-ején Sid Vicious túladagolás következtében meghalt.

Időközben az immár születésekor kapott nevét – John Lydon – használó Johnny Rotten és a Sex Pistols másik két életben maradt tagja „ifjúság megrontásáért” és a zenekar pénzének eltulajdonításáért beperelte McLarent Angliában. A menedzser elveszítette a pert. Teljes vagyonelkobzásra ítélték. Pénz nélkül érkezett Párizsba, ahol azonnal több projektbe kezdett. Angol lányokat használva pornófilmeket forgatott, ugyanazzal az alaptörténettel: a lányok zenekart akarnak alapítani, s hogy a szükséges pénzt összeszedjék, prostituáltként dolgoznak Párizsban. Szám címek százait írta és védette le, aztán embereivel figyeltette a nemzetközi slágerlistákat. Ha feltűnt rajtuk valamelyik általa levédetett cím, ügyvédje azonnal felkereste követelésével a vétkes lemezkiadót. Néhány hónap alatt ismét vagyonos ember lett.

Az akkor már párizsi emigrációban tevékenykedő Spions frontembere, Sergei Pravda (Molnár Gergely) véletlenül ismerkedett meg Malcolm McLarennel: egy házban laktak. McLaren egyrészt kioktatta Pravdát (a Spions túl militáns, így sohasem lehet sikeres a lemezvásárlók többségét kitevő lányoknál), másrészt arra kérte, hogy saját énekesi karrierje beindulását elősegítendő, írjon neki számokat. Így született meg (Sergei Pravda akkorra már Gregor Davidowra változtatta a nevét) a Never Trust A Punk (Soha ne bízz egy punkban) című dal, amelyet McLaren nem mert elénekelni, mert, mint mondta, „Nem akarom elárulni a srácokat.” Az első Spions lemez McLaren közreműködésével született meg, miután a zenekar zeneszerzője, gitárosa, Pierre Violence (Hegedűs Péter, a.k.a. Peter Ogi) otthagyta a Spionst. Az akkor már a Barclay lemezkiadónak dolgozó McLaren bemutatta Pravdát régi iskolatársának, Robin Scott angol producernek, aki összehozta és a Barclay cégen keresztül kiadatta a Russian Way Of Life / Total Czecho-Slovakia című kislemezt. A lemez felvételei idején (miközben a felvételeket szándékosan alul-produkálta, hogy még véletlenül se legyen a készülő lemez siker) Scott ellopta a Spions tervezett második lemeze szövegeiből a szlogeneket, s azok felhasználásával írta meg világslágerré lett, dollár tízmilliókat jövedelmező Pop Music című számát.

A Sex Pistols általa interpretált történetét McLaren a The Great Rock’n’Roll Swindle (A nagy rock’n’roll svindli) című, 1980-ban készült filmjében mesélte el. A film összes jogát elveszítette az ellene indított perben. A pert megnyerő Pistols tagok 2000-ben saját verziójukat mutatták be a The Filth and the Fury (A mocsok és az őrjöngés) című dokumentumfilmben.

Sid Vicious halála után McLaren az Adam and the Ants és a Bow Wow Wow nevű együtteseket vitte sikerre. Saját divatüzletet (World’s End) nyitott, majd sikeres szóló énekesi karrierbe kezdett. Buffalo Gals; Double Dutch; Madame Butterfly; Waltz Darling és Paris Paris című diszkó számai hosszú ideig szerepeltek a nemzetközi slágerlistákon. „Inkább mágus vagyok, mint zenész. Ellopom mások dalait és megpróbálom jobbá tenni őket.”, nyilatkozta 1985-ben. Dolgozott film producerként Amerikában, rádióműsorokat készített a BBC számára, szerepelt hirdetésekben, videó művészként is sikereket ért el. Utolsó éveit Párizs és New York között ingázva, számtalan új projekt beindításával töltötte. 2010. április 8-án, rákban halt meg. Nélküle az utolsó negyven évünk sokkal unalmasabb lett volna.