Nagy várakozás előzte meg Párizsban az  Art Paris (hivatalos és teljes új nevén az Art Paris Art Fair) idei, március végi kiadását. A nemzetközi várakozás főleg annak szólt, milyen irányba viszi az utóbbi években meglehetősen hányatott sorsú vásárt az új vezetés. 

A magyar figyelmet elsősorban az a tény generálta, hogy Bécs kivételével talán még sosem vett részt nemzetközi vásáron annyi magyar galéria – szám szerint öt -, mint ezúttal. A magyar részvétel iránti figyelem és érdeklődés növeléséhez szerencsés módon járult hozzá, hogy az elmúlt hetekben-hónapokban szokatlanul sok olyan kiállítás nyílt Párizsban, melyeken fontos szerepet játszottak magyar művészek alkotásai. Itt csak azok közül említünk néhányat, melyek az Art Paris idején még láthatóak voltak: a Modern Művészeti Múzeumban a Pompidou Központban az állandó gyűjtemény újrarendezése során önálló termet kapott Reigl Judit, aki tavaly négy nagyméretű munkáját ajándékozta a múzeumnak, ahol eddig inkább csak az 50-es évekbeli munkássága volt képviselve. A frissen bemutatott képek közül kettő a 80-as években készült.

Párizs város Modern Művészeti Múzeumában is jól alakult magyar szempontból az anyag újrarendezése; most Hantai Simontól és Reigl Judittól egyaránt négy kép szerepel a tárlaton. Az Art Paris után egy nappal zárt a Pompidou Központban a tánc és a képzőművészet 20-21. századi kapcsolatát boncolgató nagyszabású tárlat, ahol Nicholas Schöffer, Huszár Vilmos és André Kertész munkái is hangsúlyosan szerepeltek. A Musée en Herbe egyik időszaki kiállításán Vasarely, egy másikon pedig Bullás József és Esterházy Marcell munkái tekinthetők meg. A La Défense-ban az Amszterdamban élő Ősz Gábor hatalmas vászonra vetített videója látható, az Antoine de Galbert Alapítvány kiállítóhelyén, a La Maison Rouge-ban pedig a Neon című tárlat, melyen a MADI mozgalom alapítója, Kosice Gyula Neon-MADI-ja kelti fel a látogatók figyelmét. Az Art Paris-val egy időben volt látogatható a Salon du dessin, a rajzok szalonja is, ahol négy magyar művész, köztük a már említett Reigl és Hantai munkái is ott voltak a standokon.

De térjünk vissza az Art Paris-hoz, amely a beharangozások ellenére sem tért el radikálisan a korábbi évek hasonló vásáraitól. Az újdonságok egy része csak Párizsban számított újnak: a Large Format szekció például, mely öt igen nagy méretű és ezért számos kiállításon és vásáron nem bemutatható installációnak adott helyet, Art Unlimited név alatt az Art Baselnek már hagyományos része. A Limited Edition szekció, mely a képzőművészet és a kortárs design kapcsolatát volt hivatott vizsgálni, önmagában jó kezdeményezés, de nem biztos, hogy szerencsés az egybeesése az egyidejűleg zajló Art & Design Paris-val, ahol ráadásul meggyőzőbb munkákkal lehetett találkozni.

Feltűnő volt a fotóművészetnek a korábbinál hangsúlyosabb jelenléte, amiben a fotó gyorsan növekvő nemzetközi népszerűsége mellett bizonyára az is szerepet játszott, hogy a vásár új igazgatója, Guillaume Piens korábban a kiemelkedő fontosságú párizsi fotóvásár, a Paris Photo vezetője volt. A sors iróniája, hogy korábbi posztjáról többek között azért mondott le, mert nem értett egyet a Paris Photo új helyszínéről, a Grand Palais-ról hozott döntéssel. Ismeretes, hogy az Art Paris-nak is ez a nagy múltú, patinás intézmény ad otthont. Piens-nek volt némi igazsága, hiszen szép napos időben a kiállítótér az üvegkupola alatt átforrósodik, a tűző nap elől most is takargatni kellett a fényre érzékenyebb műalkotásokat, mindenekelőtt a fotókat. Piens kiemelt figyelme a magyar ügyek iránt egyébként éppen a fotónak köszönhető, s úgy tűnik, érdeklődését a magyar művészeti színtér iránt új funkciójában sem vesztette el. Tavaly ősszel eljött az Art Marketre és itt igyekezett megnyerni a magyar galériákat az Art Paris-n való részvételnek. Kezdetben még több hazai galéria tűnt érdekeltnek, végül a tetemes költségeket figyelembe véve (a standok négyzetmétere áfával együtt 500 euróba került) öten adták be a jelentkezést és nyerték el a részvétel jogát: a Párizsban törzsvendégnek számító Kálmán Makláry Fine Arts, az Erdész Galéria (Erdész korábban még Makláryval együtt állított itt ki), a másodszor jelenlévő Inda Galéria, továbbá két (e tekintetben) „újonc”, a Dovin és a Faur Zsófi Galéria.

Budapest persze nem lenne Budapest, ha ez az örömteli tény nem váltott volna ki rögtön ironikus megjegyzéseket is annak a vásárnak a feltételezett színvonaláról, ahová ennyi magyar galéria jelentkezését elfogadják. 

 

(folyt. köv.)