Csupa szín, vidám ötletek tárháza – megnyílt a Ponton Galériában Molnár Gyula grafikusművész kiállítása. Ritkán látni ennyi mosolygós, vidám ábrázatot, mint a tegnap nyílt tárlaton, ahol felvonult majdnem az egész Moholy Nagy László Művészeti Egyetem tanári kara. A kiállítást egy másik, a szakmában nagy név Kemény György nyitotta meg. Az alábbiakban közöljük méltató sorait.„Hatvan százalékkal emelkedett a zsúfoltság a villamosokon” …írta a Magyar Nemzet egyik cikkcíme 1946. október 31-én. Ugyanazon a napon, amikor az itt és most kiállító Molnár Gyula grafikusművész, a Moholy Nagy László Művészeti Egyetem tervezőgrafika szakának szakvezetője, egyébként polihisztor megszületett. Szülővárosa Gyula, hadd rímeljen már ez is egyből. Kinyitva az e kiállítással egyidőben megjelenő, általa kiválóan, azaz „pontosan, szépen” szerkesztett és tervezett életműkötetét „Az én vizuális nyelvem”-et, rögtön az elején a huszadik századi Magyarország legrövidebb és legfrappánsabb önéletrajzára bukkanunk: „Amikor megszülettem voltak még gyárosok, amikor felnőttem nem voltak, mire megkorosodtam megint lettek gyárosok”. Ilyen nagyszerű segítséget kapva tehát életrajz ügyben, máris ugorhatunk magára a kiállításra, a munkákra, előrebocsátva, hogy kiragadott példáim igencsak szubjektívek lesznek óhatatlanul saját ízlésemet és vonzalmaimat tükrözve, hiszen nem a műtárgyjegyzék felolvasása a feladatom. „Ez a kedves Viktor”, filmplakát 1976-ból mindjárt elsőre adja magát. Kiválónak tartom Bernard Blier összetéveszthetetlen portrérajzával, a történet több attributumával, továbbá feketefehérsége ellenére ízig vérig pop-art stílusával. Ám az egy évvel későbbi, finom, elegánsrajzú és színű „Etüdök gépzongorára” (melyre máig emlékszem), továbbá az „A madarak is, a méhek is…” (akik ugyanazt teszik, mint a viccbeli Móricka az erdészlánnyal) úgyszintén remek filmplakátok. A kisebb méretű kiadványok, a Lőrinci Irodalmi Esték műsorfüzetei 1971-ből, vagy az 1978-ban Antwerpenben kiállító 10 művészünk katalógusa az akkori legkorszerűbb tervezőgrafikai nyelven szólaltak meg, puritánok és szuggesztívek egyszersmind. Szép, jó, meg vicces grafikák (például: ceruza-aktrajz Patyolat emblémával „Léda hattyúval” címen) után következett a szakmai felnőttéválás, a cégkommunikációk és arculatok hosszú menete a legprofibb módon, olyan ellentétes cégek számára, mint a Hajógyár és a szexgyár, azaz a belvárosi Lido mulató. A folyamat „hírünk a világban” munkákkal folytatódott, melyek közül kimagaslott az amsterdami 1980-as „magyar, holland dva bratanki” plakát és arculat a trikolórjainkat magába ölelő erőteljes, stilizált tulipánnal, amelyért a Mester előbb plakát nívódíjat, majd az arculatért az év legjobb terve kitüntetést kapta meg. És dícséretes, ahogy az akkor a világba berobbant Rubik kockát („Dubaiban már az Intercontinental szakácsa is evvel játszott” írja Molnár Gyula) Magyarország aktuális jelképévé emelte a különböző országokban rendezett Madarska, Hungary, Unkari kiállítások változatos, játékos installációiban. És eljött 1989, mindannyiunk számára a Köztársaság, a szabadság, és a beleszólás nélküli művészet, plakátok, rajzok, kreativitás boldog ideje. Hittük mi. Pedig viharsebesen jött a kiábrándulás is, amelynek művészünk kimagaslóan remek „Demokrácia, búúúú” szövegű plakátjával adott hangot. Itt egy jó nagy tehén csupán tarka dekorációként hordja bőrén a többi háziállat sziluettjét. Telitalálat. De az élet, a tevékenykedés folytatódott hősünk számára. Két csúcs évvel a híres-neves GGK reklámstúdió art directoraként, ahol az agytröszt creativ director Nemes Julival a céget sikerről sikerre röpítették, még a szakmai csúcs New York Festivals aranyérméig is. Nekem is főkedvencemmel nyerték ezt el, a Kapsch telefonrendszer sajtóhírdetéseivel, melyek egyikén, az „Információéhség”-en egy villára gusztusos, tésztasárga telefondrót-spirál tekeredik, másik darabján, az „Ariadne vonala” címűn pedig ugyanez a spirál egy labirintusban kanyarog. És hogy még egy GGK-s munkát említsek, az ittlévők közül bizonyára sokan emlékeznek az IBM általuk kreált kék rózsacsokros óriásplakátjára utcáinkon, amely azután egész Középeurópát elborította 1991-ben. Majd a Nagy Homokóra fordult egyet, huszonegyedik századiak lettünk hirtelen. 2003-ban megszületett Molnár Gyula számomra talán egyik legszebb, legnemesebb, legszellemesebb műve és ezúttal miniatűrje: Magyarország Európai Únióba lépését megelőző bélyegsora, melyen semmi más nem történik, mint Európa logójának óraként való felfogása, rajta bélyegről bélyegre haladva a más és más időpontot mutató elegáns, vékony, piros-fehér-zöld mutatókkal egész az éjféli beteljesedésig. Gondolati, politikai, grafikai telitalálat ez is, és a mégoly szép magyar bélyeggrafikák közül is kimagaslik. Úgy érzékelem, hogy az ezredforduló Molnár Gyula számára a befelé forduló, családinak is mondható rajzok, grafikák sorát is elindította. Mi másnak tekinthetnénk a remek, önmagának készített, szinte saját jelképévé vált egyik szára előre, másik szára hátra-szemüveges „Nézőpont” plakátot, vagy akár azokat, amelyeket 2001-től máig a nagyobb családnak, az Egyetemnek, diplomázóinak tervezett, számomra különös tekintettel a 2002. évi konceptesre, vagy a 2006-os, ceruzarajzzal megemelt Abbey Road-osra. Majdnem családi munkának tekinthető az éveken át a Megaprint digitális nyomdának készült naptársor is, melyeket Molnár Gyula legjobb autonóm munkáival töltött meg, egyikből sem felejtve ki egy-egy hónap-oldal erejéig édesanyja, vagy édesapja felnagyított fiatalkori fényképét. Mily meghitt például, amint 2002 márciusában, a természet újjászületésének hónapjában az Anyuka néz ránk nagy, barna szemekkel 1921-ből, 17 éves korából. Ezután kiváló rajzok, rajzok és rajzok következtek, technikájuk múlt és jelen együtt, „ceruza és digitális technika”, ahogy beavat minket szinte valamennyi képaláírás. Meg hát abba, amit minden kompjuteren dolgozó művész, így jómagam is imádok, hogy ennek a kütyünek nagy előnye a benne rejlő kép bélyegmérettől 70×100 centiméteren át akár bérházméretig való kinyomtathatósága, belső, vagy külső igény szerint. Kicsi galéria: kis nyomat, nagy kiállítótér: nagy nyomat, „egyszerű ez, él az, aki eleven”. Sorolom a jobbnál jobb rajzokat: „A büfében állandóan volt virsli”, „Anna, őket nevezik célcsoportnak”, „Anna rollizik”. És itt álljunk meg egy percre. Ebből az emberből – szándékosan nem nevezem itt grafikusnak – árad a szeretet, képeiből, azok kommentárjaiból, kötetéből, kiállításából. Ahogy kutyáját, macskáját rajzolja, meséli, már az sem semmi. Ahogy viszont végigvonul mindenen kicsi kortól máig Anna lányának szeretete, a neki, vagy róla szóló, őt ünneplő rajzok sora, az maga a csoda. Kifogásoltam könyve első átpörgetésekor, hogy Molnár Gyula egész életéből néhány bélyegnél is kisebb egyetemi csoportképen szerepléstől, és a gyerekkori hintalovas képtől eltekintve egyetlen mostanábani portrét közöl önmagáról csupán benne, azt is csak a kötet végén, ráadásul egyik fél arcát még le is vágva. Most értettem meg, hogy amit Rembrandtnál, vagy Van Goghnál az önarckép jelentett, az az ő számára elsősorban Anna gyengéd, szeretetteljes ábrázolása. Igen bensőségesen rajzolja meg gyerekkora nyíregyházi embereit is, de papírra rajzolódnak a tollhegyekké stilizált írónők, a ceruzahegymellű grafikusnők, és a szinglik is, ezek a leheletfinom eleganciával előadott, tenyér, vagy szív formájába foglalt pornografikák. Láthatóan Nógrádi Gábor barátja szerelmi költészete is megihlette, és a „Szőke nő kevés fekete tónussal a hajában”, meg „A bulvárnő”, akiket csak úgy lerajzolt. Nők, nők, nők, merthogy nemcsak a szeretet, hanem a minden nő iránti rajongás is tettenérhető ezekből a nemrégi érzékeny ceruza, vagy ceruza és kompjuter-rajzokból. „Last minute” írja a Mester egyetlen 2008-as munkájáról, az „Alapítvány a dadogókért”-nak évek óta tervezett hátlapos naptár idei változatáról. Mint a többin, ezen is Molnár Gyula logo-leleménye látható, egy kő fotója, rápingált jókedvű, sárga szmájlival. Demosztenészre utal egyértelműen, és Teréz Apánk szeretetének, megértésének újabb bizonysága ez a mű is. Annak a művésznek, gondolkodónak, kommunikátornak a megértő szeretetéé, aki soha nem dadogott egyetlen műfajban sem, sem írásban, sem rajzban, sem tanításban, sem grafikák tervezésében. És ha már kimondtam a „tanítás” szót, nem hagyhatom ki Molnár Gyula mindig töretlenül igényes többévtizednyi munkásságának fő filozófiáját, tanítványainak is átadott tanúlságát, saját fogalmazásában. Idézem: „Rajzolni és festeni mindig kell, akkor is, ha nincs megrendelő. Ha van, akkor is úgy kell, mintha magadnak csinálnád, mert csinálj bármit, a munkádban benne van a te autonóm véleményed, tudásod a világról. Minden feladatban benne van a szabadság lehetősége. Keresd meg”. Végezetül: „Fagylalt 2 forint”, mármint 1971-ben. Ez az életműkötet legéslegutolsó sora. Nekem pedig utolsó mondandóm egy vallomás, egy turpisságom megvallása: Molnár Gyula kiállítását itt körülöttünk nem tegnap óta e falakon, hanem már jóval előbb, a könyvben tanulmányoztam és élveztem végig, szerettem meg, így ha valamelyik általam említett mű itt most nem látható, az csakis az én bűnöm, amiért máris feloldozást kérek. A kiállítást nagy szeretettel, elsőként gratulálva megnyitom.
2008. március 13.