A Fényidomár név mögé rejtőző művész első kiállítása a Zichy utcai Kópia kávézóban látható, amely gyakran biztosít bemutatkozási lehetőséget a Stalter György vezette fotósiskola hallagatóinak.
A szakmai és technikai igényességet felvillantó Fényidomár azonban munkái alapján korántsem tűnik kezdő fotósnak, teljes fegyverzetben pattan elénk, akárcsak Pallas Athéné Zeusz koponyájából.
Képei alapján vadászterületei a városok csendes szegletei, s ha éppen természetet fotóz a távolban akkor is ott bujkál a civilizáció, ha másban nem a fényszennyezés nyomaiban.
A Kópia Kávézóban Noktürn című sorozatából láthatunk képeket, melyek többségén Budapestet mutatja be szenvtelen, rezzenéstelen képeken. A sejtelmes fényekkel és a képsíkon belüli fókuszmodulációval az ismerős urbánus tájat idegenné teszi, elbizonytalanítja a realitásérzéket és eltávolítja a valóságot, szinte fikcióvá írja felül. Ezáltal a hétköznapokbol a misztikust és a költőit ragadja meg, minthacsak azt kérné a nézőtől, lépjen hátra hogy jobban lásson, váltson „szemüveget“ és úgy nézzen festői fotóira, mintha legalábbis utoljára látná az ábrázolt épületet vagy tájfragmentumot. Mert az utoljára melankóliája bizony belengi a képeket, mintha a fotósban egyúttal egy távolodóművészt is tisztelhetnénk.
A Noktürn sorozat különös fotói festői előképekre éppen annyira utalnak, mint David Lynch megannyi titkot rejtő képi világára. A Fényidomár az alkony különös óráiban mozog otthonosan, zajtalanul lopakodik. Abban az órában dolgozik, amikor a látható világ körvonalai feloldódnak, amikor a képzelet és a szellem szinte különválik az anyagtól. Ez az óra a senki földje, melyen az ismerős fenyegetővé és nyugtalanítóvá válik. A fotózás egyik úttörője, Edward Steichen így vallott erről az óráról: ” Néha a világ sötétebb szegletében találjuk magunkat, ahol szinte mindíg otthonosan mozgunk. Milyen szép is az alkonyat órája, amikor a dolgok eltűnnek, látszólag egymásba olvadnak és a megnyugvás gyönyörű érzése borít be mindent. S ha így érezzük, miért is ne ábrázolnánk ezt az érzést munkáinkban.”
A Fényidomár Steichen örököse, fotói túlmutatnak önmagukon, jelentéstartormányuk túlhatol a képsíkon, egyenesen a psziché mélyébe hasít.
Walter Benjamin A Fotográfia rövid történetében optikai tudattalannak nevezte a fényképnek azt a különös tudajdonságát, hogy olyasmit is képes megmutatni amit a valóságban szabad szemmel csak nehezen veszünk észre. A Fényidomár szinte csak ilyen képeket tár elénk, bevallottan a valóság határait keresi, amiben alkotótársa nemcsak a fény, hanem a néző tudatalattija is. A nézőé, aki egyfajta látó vaksággal a kép mögé néz, a tapasztalható határait keresi. A szemlélő és az alkotó együtt állnak ebben a légvárban, amely azonban (egy talán megengedhető képzavarral élve) téglából épült, a szakmai igényesség és a technikai maximalizmus tégláiból.