Paul Cézanne kártyásai nem hasonlítanak a manapság televízión át népszerűsített kortárs szerencsejátékosokra.
Különösebb ambíciókkal nem megvert, munkától fáradt parasztok, munkások múlatják kártyával, pipával csendben az időt, elégedetten azzal a kevéssel, amit sorsuktól, munkaadójuktól kaptak.
Cézanne (1839–1906) munkásságát – a művészet lényegét, a személyes élményt, megvilágosodást az adatok és elméletek oltárán feláldozni hajlamos – művészettörténet a 19. századi, alapvetően romantikus művészi gondolkodás és a dolgok lényegét, miértjét kereső modernizmus szemlélete közötti átmenetnek, hídnak tekinti. Cézanne persze sem átmenet, sem híd nem akart lenni. Csak azt csinálta, amit szeretett, amihez értett: festett, a maga nagyon személyes módján. A mesterétől, Camille Pissarrótól tanultak alapján jórészt saját maga felfedezte, kidolgozta festői nyelvén próbálta átadni azokat a gyakran nagyon egyszerű, az életnek mégis értelmet adó csodákat, amelyeket átélt. Mint annyi művész, ő is a saját, számára érthető és elfogadható törvények szerint működő, kontrollálható világába menekült az általa kezelhetetlen, megérthetetlen, elfogadhatatlan emberi, társadalmi lét okozta gondok elől.
Élete utolsó, 1890-ben kezdődött szakaszában önként vállalt, és a rapszodikus természetét elviselni képtelen környezete által rámért magány és az elhatalmasodó személyiségzavarait okozó betegség (cukorbaj) gyötörték. Visszaköltözött szülőhelyére, Provance-ba, ugyancsak nehéz természetű anyjához és nővéréhez. Az élete nagy részében az intézményesült vallást kerülő művész 1891-ben a katolicizmushoz fordult lelki támaszért. Bár a korábbi évekhez képest kevesebb vallási tárgyú képet festett utolsó periódusában, mint a legtöbb ember, halála közeledtével ő is egyre közelibbnek érezte a Teremtő jelenlétét. „Amikor műveket ítélek meg, a festményeimet Isten teremtette objektumok, fák, virágok mellé helyezem. Ha ütköznek, nem művészet, amit csináltam” – mondta.
1891-ben földet vásárolt az Aix-en-Provence-i családi birtokuk közelében, elhagyatott, bozótos területet egy ritkán használt földút mentén. Ide építtette a ma már múzeumként megtekinthető műtermét. A korábbi életéhez kötő utolsó kapcsolata, felesége, a jólét áldásait kedvelő Marie-Hortense Fiquet végleg elhidegült tőle és Svájcba költözött. „A feleségemet csak Svájc és a limonádé érdeklik” – mondta róla a művész, és 24 együtt töltött év, számtalan sikertelen békülési kísérlet után, feldühödve azon, hogy Hortense elégette Cézanne szeretett anyjának mementóit, a meglehetős vagyonnal rendelkező Cézanne 1902-ben kiírta feleségét a végrendeletéből, javait fiukra, Paulra testálta.
Szülőhelyén épült stúdiójában munkába temetkezett. „Ma minden folyamatosan változik, de nem az én számomra. Szülővárosom környékén élek és újra felfedezem a múltat a velem egykorúak arcán” – mondta. Két arcot, a családi birtokon dolgozó kertész, Paulin Paulet és Pére Alexandre napszámos arcát különösen inspirálónak találta. A New York-i Metropolitan Museum Cézanne’s Card Players című kiállításának számos, végtelen türelemmel festett képéről ezek az arcok köszönnek vissza. Cézanne nem idealizálja a vidéki életet, a lelkében tomboló viharokat visszafogva igyekszik a hétköznapiság általa felfedezett szerény titkait megörökíteni.
Az 1990–96 között festett Kártyások sorozat a 17. században született életkép-festészet tradícióit folytatja és alakítja át. Cézanne kártyásai nem részeges, züllött figurák, mint a legtöbb régi mester képeinek szerencsejátékosai. Lényük olyan egyszerű, nyugodt, békés harmóniát sugárzó, mint az ősi tevékenység, amelyet folytattak. Csak megpihennek egymás megszokott társaságában, a munkával töltött nap után. Cézanne festményei nem portrék. A festő, földbirtokos megőrzi a társadalmilag illendő távolságot műveinek alanyaitól, akik egyben alkalmazottai is. Egyszerűségükön, hétköznapiságukon túl nem sokat tudunk meg róluk. Kifejezéstelen arcuk szinte semmit sem árul el lényük különbözőségéről.
Kártyáznak, dohányoznak – csodálom, hogy a dohányzás ellen kereszteshadjáratot folytató New York-i aktivisták eddig még nem követelték a kiállítás bezárását vagy a képeknek a dohányzás veszélyességére felhívó matricákkal való leragasztását, – olyan sztoikus egykedvűséggel, ahogy a napi munkájukat is végezték. Nem személyiségek, hanem embertípusok, a tanulmányrajzokon, vázlatokon és az ezek alapján festett műveken egyaránt. Cézanne „múzeumi szuvenírek”-nek nevezte a Kártyások-sorozat képeit. Festésük során távol állt tőle a moralizálás. Néha látható ugyan borosüveg a festményeken, de poharak soha. A kártyások körül nem legyeskednek ledér nők. Maga a kártyázás aktusa sem a kapzsiság kifejezése. Nem látunk kézből kézbe vándorló pénzeket, nem érezzük, hogy bárki nyerne vagy veszítene.
Egy magányos, önnön belső világába zárkózott, beteg, idősödő, megkeseredett, illúziót vesztett mester képeit láthatjuk, amelyeken alkotójuk valószínű szándéka ellenére átsüt valamiféle szelíd, de kozmikus extázis, az örökélet biztos tudatából fakadó nyugodt öröm, amely csaknem romantikussá teszi szemlélésük élményét. Cézanne nem törődik a „valósághű” ábrázolás korábbi szabályaival, durván felhordott színfoltok, tömörített terek és nagyvonalú szabadsággal felvázolt figurák jellemzik ezeket a képeket, amelyeket Léger és más modernisták saját művészi koncepcióik előfutáraiként ünnepeltek.
Cézanne nem akart előfutára lenni semminek és senkinek. A lelkét gyötrő démonokról, a testét rohasztó betegségről segített elfeledkeznie a festés. A sorsát rámérő, hite szerint őt hamarosan megváltó, felemelő Istent kereste és találta meg néha magányos munkája során.
Metropolitan Museum of Art, New York
2011. február 9. – május 8.