Artpool P60 – 2007. október 10.–2007. október 19.
A Villanást pszichofizikai hatásvadászatként harangozták be: olyan érzelem-kiváltó géppé, amivel csak szuperhatalmak katonai kísérletező bázisaiban játszogatnak, jó titkosan. Ehhez képest, ami engem lenyűgözött, az az, ahogyan a két, a terem két végébe helyezett projektor – egymásnak adogatott rendszertelen villanásai révén – elanyagtalanította a teret. Nem azáltal, hogy valamiféle felületet hazudott látható felületeire, amivel valamiféle mozgást, vagy görbületet szimulált volna, hanem a fal, ellentétes irányú surlófények fölfedte finom reliefszerűségét emelte ki a mű: a két irányból teljesen más mintázatot mutatott meg. Ez váltakozott a szemünk láttára, ugyanazon felület két homlokegyenest eltérő igazsága, melyben léte igazsága ingott meg – már amíg tudatunk számára új ez a térérzékelésre vonatkozó tapasztalat. (Galántai György a megnyitón így heurékázott: „Szóljatok Pauernek, ez itt egy valódi pszeudó!”)
A francia Pascal Dombis többi, itt kiállított műve is hasonló, pofonegyszerű minimalista képzőművészeti üdítő. (Igaz, a BLINK kiegészül Thanos Chrysakis hanginstallációjával, melyet szinkronizált a stroboszkóp-video villanásainak megsűrűsödésével állítólag.) Így a lentikuláris fénydoboz technikájú művek (Post-digital mirror, 2007) sem többről szólnak, mint egy aprólékos, valamiképpen prizmatikus recézetű műanyag tábla keltette fénytörési self-animációk. Ahogyan megközelítjük a művet, azon táncolni kezd egy irizáló fényjelenség (ezért self-animatív) a megadott téglalap-kivágatban, sem több, sem kevesebb. Ugyanez fénydoboz nélküli verzióban, csupán a terem megvilágítását visszaverőn talán még élénkebb színekkel örvendeztet. Akinek mindkét szeme ugyanolyan élesen lát és fókuszál, azt még az a játék is elszórakoztathatja, ahogyan a két szemünk közti távolság már jelentős színeltolódást eredményez: így az ábra nem lesz azonos. Tehát a BLINK termében már tapasztalt, a térérzékelések tudati értő-mechanizmusai megingathatatlanságában való kétkedés egy szerényebb áramigényű, függetlenebb műtárgyban szintén megvalósult.
Dombis úr barokkját is elhozta azért nekünk: a lencse-lemez állványon technikájú művek közül kerülnek ki ezek, például a Google_black_white. Adott az utalás a sima kereső és az energiatakarékos g. fekete hátterű opcióira, mindamellett átvitt értelemben is igaz ez. A lencse-lemez szerintem inkább csak kimerevítésre került (állványra), így jöhet létre az a mellesleg a képzőművészetből is ismert trükk, ahogyan a kép előtt elhaladó számára a látványok váltakozni fognak. Dombis néhány pixel széles csíkokból összeálló kollázsa áll az explicit infernális, piacra eresztett démonológiából és egyéb, ártatlanabbnak tűnő képholmikból. A lencse-lemez alá kerülő recevékonyságú csíkkollázsra másik példa a Black_out sorozat, ahol sokszorosan összetett, térbeli fekete vonalhálózat két, egymástól csak kis szögben eltérő nézetét fogja adni a lencse-lemezen váltakozó jelenés.
Thanos Chrysakis benti hanginstallációját annyira átütőnek nem találtam élményében, mivel a Coilon, vagy a Throbbing Gristle és egyéb utakon elszabadult kísérleti zenei kedvenceim, budapesti barátaim kellően megedzettek. A tálalás volt, ami megfogott benne: kifejlett emberhímek fülmagasságához adjusztált, hátukkal egymáshoz ragasztott apró hangszórócska-párokkal hintette meg a teret. Bekábelezésükhöz szükség volt ezüstszín ragasztószalaggal teljesen összetekerni a padlót, nagyon érzéki kalligráfia született így.