Mikor Tiziano ecsetje a földre hullott, V. Károly császár, akinek birodalmában sosem nyugodott le a nap, lehajolt érte, s azt monda: „Tiziano méltó rá, hogy a császár szolgálja; sok hercegünk van, de csak egy Tizianónk.” És Tiziano, a velencei késő reneszánsz legnagyobb szabású alkotója tényleg rászolgált a hírnévre. Tökéletes arányérzékkel párosította a nagyszabású udvari megrendeléseket a gondos művészi minőséggel. (Amit például az iparos méretekben dolgozó Tintorettóról nem mindig mondhatunk el.) Erről a Szépművészeti Múzeum új kamaratárlatán a hazai közönség saját szemével győződhet meg. A középpontban a titokzatos, acélkék szemű nemes úr áll, aki csípőre tett kézzel, hetyke tekintettel néz ki a szemlélőre. Tiziano nem volt a humanista régészkedés szerelmese, a firenzeiek gyakran meg is vádolták, hogy nem tud eléggé rajzolni. Amiből csak annyi igaz, hogy nem az antik szobrok feszes, kerek idomaiból tanult festeni, hanem sokkal ösztönösebben, a természet után. Felfedezte a faktúra varázsát, az elomló ecsetnyomok, a pasztózus vonások kifejező erejét. (Az egyik első festő, akinek ujjlenyomata – a képein – ránk maradt!) Virtuózan érzékeltette az anyagok felszínét, elég ha megnézzük Trevisani dózse csillogó aranypalástját kicsit közelebbről. A Szépművészeti Tiziano remekművei köré igazi reneszánsz sztárparádét varázsolt. A sort a németalföldi zseni, Dürer egy precíz portréja indítja, a naturalista Észak szellemében. Majd jönnek a velencei kolorit nagy mesterei, Tiziano tanítója-munkatársa, Giorgione, aki megelőlegezi már Tiziano lágy színkezelését és Veronese, aki antik császári körszakállal festette meg előkelő modelljét. Csupa vitán felüli remekmű, szinte kivétel nélkül a Szépművészeti saját gyűjteményéből. Ráadásul a Firenzéből kölcsönzött főszereplőnek, a szürke szemű, büszke férfialaknak a másolatát is megcsodálhatjuk, Balló Ede tolmácsolásában. A professzionális akadémikus képmásoló művével összevetve ritka lehetőségünk adódik Tiziano nagyságának felbecsülésére. Tiziano a maga korában dúsgazdag festőfejedelem volt, a velencei köztársaság hivatalos művésze, a császár udvari festője, palotagróf és aranysarkantyús lovag. Címeinek jogosságát ma is igazolhatjuk! 
Szépművészeti Múzeum
2006. június 2.–2006. július 16.