Királynő és kalóz, író, rock énekes és tudós, híres és kevésbé híres emberek, gazdagok és szegények több mint három évszázad alatt írt naplói figyelmeztetnek a tudatosan élt élet szükségességére, a múlandóságra és az örökkévalóságra a New York-i Morgan Library & Museum The Diary: Three Centuries of Private Lives című kiállításán.
Tíz éves korom óta vezetek naplót, több-kevesebb rendszerességgel. Mivel környezetem (ahogy azóta is, mindmáig teszi) mindent megtett, hogy elvegye a kedvem az őszinteségről, ugyanakkor kényszerítő szükségét éreztem, hogy hazugságok, füllentések, elhallgatások, ferdítések, csúsztatások nélkül kimondjak bizonyos, engem foglalkoztató dolgokat, dokumentáljam a velem és a világgal történteket, kézenfekvő megoldást kínált a naplóírás. Mindig tudtam, hogy kizárólag potenciális árulók vesznek körül, akik szándékosan, vagy öntudatlanul bármikor képesek világgá kiáltani titkaimat (ahogy Lou Reed mondja, még a saját anyjában sem bízhat az ember), az évek során számomra csaknem élő személyiséggé váló naplómban megbízhattam. Tudtam, hogy ha nem kerül illetéktelen kezekbe, soha sem fog elárulni. Illetéktelen kezekbe pedig csak saját hülyeségem okán kerülhet, ha nem gondoskodom kellőképpen elrejtéséről.
Több mint száz lakásban laktam az első naplóbejegyzésem megszületése óta eltelt évtizedekben. Beköltözés után mindig az első dolgom volt biztos rejtekhelyet találni naplómnak. Tartottam soha nem használt sütőben, könyvek közé rejtve, szennyes ruhák között, padló alatt, spájzban, íróasztalomba épített titkos rekeszben, és olyan helyeken is, amelyekről nem tudósítanék, nehogy ihletet adjak esetleges kutakodóknak. Előfordult, hogy besűrűsödtek közelemben a dolgok, bizonyos hatóságok szimatoltak utánam. Amikor tudatára ébredtem ilyesminek a naplómnak lakásomon kívüli rejtekhelyet kerestem.
Az 1970-es években például szenvedélyes kiránduló voltam. Kirándulási szenvedélyem kialakulásának egyik oka az volt, hogy a természetre bíztam naplóm őrzését. Erdőkben, hegyoldalakon, kevesek által ismert barlangok mélyén ástam el, gondosan vízhatlan anyagokba csomagolva, általában nagyapámtól örökölt, a 19. században készített ónozott fémdobozba, vagy befőttes üvegbe zárva kockás füzeteimet. Sokszor titkosírással írtam feljegyzéseimet. Ezirányú kutatásaimról blogomban, a cenzúra történetét feldolgozó Művészet és buldózerek című sorozatom második részében számolok be részletesen.
Soha sem voltam grafomán, nem mindig okozott gyönyörűséget az írás. Előfordult, hogy évekig valóságos szenvedésnek éreztem a tollforgatást, mivel időlegesen elveszítettem hitemet a szavak erejében. Máskor könnyedén, erőfeszítések nélkül, örömmel írtam, miután sikerült rendet csinálnom a fejemben. Mindig igyekeztem pontosan, lényegre törően, locsogás, költészkedés nélkül írni, hogy minél kevesebb teret adjak az utólagos interpretációknak.
Hosszú, történetekben és tanulságokban bővelkedő életem volt, s bár néha hónapokig szüneteltettem a naplóírást, és feljegyzéseim egy része a sok költözködés során elveszett, sok tízezer oldalnyi feljegyzés teszi lehetővé, hogy meglehetős pontossággal rekonstruáljam földi utazásom történetét. A naplóírás többször megmentette az életemet, különösen emigrációm éveiben, amikor segített távol tartani a magány, az őrület, a nyomor és kiszolgáltatottság démonait, csillapította a gyakran megismétlődő újjászületés gyötrelmeit.
Részben korábbi naplójegyzeteimet elolvasva ismertem meg magam, amennyire persze önmagát egyáltalán megismerheti az ember. A naplóírás segített megfeledkeznem önmagamról, amikor erre volt szükség. 1978-ban, Párizsban kezdtem el angol nyelven vezetni naplómat. Az elhatározásnak számos oka volt. Az első Samuel Beckett példája, aki azért kezdett el franciául írni, mert olyan jól ismerte az angol nyelvet, hogy elveszítette a rálátását a saját írásaira. Az idegen nyelv használata tudatosságra kényszerítette. Az angolra váltásom másik oka az volt, hogy meg akartam tanulni a nyelvet, ki akartam szabadulni az etnikum gettójából.
Négy kontinens csaknem tucatnyi országában éltem rövidebb, hosszabb ideig, s az egyes országokon belül is gyakran költözködtem. Egyre nagyobb gondot jelentett gyarapodó naplójegyzeteim mozgatása. Amikor 1984-ben, a kanadai Torontóban megvásároltam első számítógépemet, már két nagyméretű bőröndöt töltöttek meg kockás füzeteim, másik két bőröndnyi, összesen ugyancsak 70-80 kiló súlyú dokumentációm négy évvel korábban Franciaországban maradt, azóta sem sikerült visszaszereznem. A számítógép megváltást jelentett számomra. Kezdetben floppy lemezeken tároltam naplójegyzeteimet, aztán CD-ken és DVD-ken, mostanában külső winchesterekre kerülnek a másolatok, illetve internetes tárhelyeken is rejtegetem őket. Évekkel ezelőtt elkezdtem a régebben naplóírásra használt kockás füzetek tartalmát digitalizálni, de nem hiszem, hogy ezt a munkát lehetőségem lesz befejezni, mielőtt más dimenziókba költözöm.
A napló alapvetően verbális közlés, kivéve, ha az egyértelműséggel nem törődve, képekkel dokumentáljuk a velünk, körülöttünk történteket. Ugyanakkor a naplók esztétikai élményt adnak. Nemrég került a kezembe anyám szegedi egyetemi évei alatt, a múlt század ”30-as éveiben elkezdett naplója, és apám feljegyzései a második világháború idejéből. Mivel már mindketten halottak, nagy lelki gyötrelmet jelent számomra naplóik olvasása. Inkább csak azért nyitom ki őket időnként, hogy kézírásuk szépségében gyönyörködjek.
A társalgás és levélírás művészetével együtt a kézzel írás művészete is eltűnt az utóbbi évtizedekben, nem feltétlenül egyedül a számítógép használatának elterjedése következtében, hanem inkább az általános szellemi elsilányosodás okán, amely valamikor a múlt század közepe táján kezdődött, ahogy az emberi evolúció megtorpant és visszafordult, ahogy a minőség elveszítette fontosságát és a mennyiség elve kezdett el bennünket a termelés folyamatos fokozására kényszeríteni. A régi naplókat képzőművészeti alkotásoknak is tartom, ugyanolyan élményt nyújtanak számomra, mint a szobrok vagy a rajzok, nyomatok, festmények.
„Korábban próbáltam naplót vezetni, de nem ment, az őszinteség követelménye miatt” – írja John Steinbeck (1902–1968) gyöngybetűivel a New York-i Morgan Library & Museum kiállításán látható, óriási méretű, befűzhető lapokat tartalmazó jegyzetgyűjteményében. Aki próbálta, tudja: az ember önmagához tud a legnehezebben őszinte lenni. Hazudunk ellenségeinknek, barátainknak, szeretteinknek, üzletfeleinknek, Istennek – de a legnagyobbakat önmagunknak, mert, ahogy senkit sem tisztelünk, az önbecsülés is hiányzik belőlünk. Steinbeck készülő könyveihez készített jegyzeteket, önmagáról szinte képtelen volt írni.
Charlotte Brontë (1816–1855) a tanítói munka unalma elől menekült naplójához. Mikroszkopikus méretű betűkkel írt, nagy valószínűséggel nagyítóüveget használva. Tennessee Williams (1911–1983) magányáról, kétségeiről, drog- és alkoholfüggőségéről számolt be. Bob Dylan (1941) egy 1970-es évekbeli koncertturnéja során, hotelszobákban írta le napjait. Victoria angol királynő (1819–1901) a skót felföldön tett utazását örökítette meg. A kalóz Bartholomew Sharp (1650–1702) spanyol gályák kifosztásáról tudósít érzékletesen. Albert Einstein (1879–1955) 1922-es útinaplójában az elektromágnesességre és az általános relativitásra vonatkozó számításokat találunk a lapok hátoldalán. Henry David Thoreau (1817–1862), a nagy amerikai gondolkodó, a zsarnoksággal szembeni polgári engedetlenség kötelességének első megfogalmazója a családja gyárában készített, a naplófüzeteivel együtt kiállított ceruzákkal rögzítette gondolatait. Érdekes megfigyelni, hogyan egyszerűsítette le naplójegyzeteinek barokkos burjánzását nyomtatásban megjelent könyveiben.
A kiállítás alcíme csalóka, hiszen nem csak az utolsó háromszáz év naplóterméséből ad válogatást, hanem a műfaj úttörőinek naplóit is bemutatják a kurátorok. Itt van például Szent Agoston (354–430) Vallomások című naplójának a 15. században született első nyomtatott kiadása, és a Russeau-féle Vallomások első, 18. századi nyomtatott kiadása is. Samuel Pepys (1633–1703) a 17. században, csak egy évszázaddal később megfejtett titkosírással, 3000 oldal terjedelemben rögzítette a Nagy Londoni Tűzvész történetét. Az általa kifejlesztett titkosírást sikerült megfejteni, de az továbbra is talány, hogy miért tartotta Pepys fontosnak a katasztrófáról szóló beszámolója titkosítását.
Több mint 70 naplót láthatunk a Morgan Library & Museum gyűjteményéből a kiállításon. A választék szédítő. Egyes naplók, mint például Sir Walter Scott (1771–1832) feljegyzései bőrbe kötött könyvekbe rendeződtek, míg Steven Mona rendőrhadnagy olcsó vázlatfüzet gyűrött, koszos lapjain őrizte meg a New York-i Világkereskedelmi Központ ikertornyainak lerombolásával kapcsolatos élményeit. Adèle Hugo (1830–1915), Victor Hugo lánya titkosírással fejezi ki szenvedélyes szerelmét naplójában. Feljegyzései alapján Truffaut készített filmet, Adèle H. története címmel, amelyet áprilisban fognak vetíteni, a kiállítással kapcsolatos rendezvények egyikeként.
Az őszinteség kérdése szinte valamennyi kiállított napló esetében felvetődik. Anaïs Nin (1903–1977) büszkén írja, hogy naplóbejegyzései teljesen spontán módon születtek, nem szerkesztette át őket utólagosan. Életművének kutatói bebizonyították, hogy ez az állítása hamis, eredetileg különálló lapokra jegyzetelt, majd a jegyzeteket alaposan átírva, átszerkesztve másolta naplófüzetébe. Nathaniel Hawthorne (1804–1864) amerikai író és felesége, Sophia közös naplót vezettek. Egyes, kényesnek ítélt bekezdéseket aztán a feleség utólag tussal átfestve kicenzúrázott a szövegből.
John Newton (1725–1807) brit rabszolgatartó oldalak százain keresztül részletezi spirituális megtérését, amely később a rabszolgaság intézményének elítéléséig és a híres amerikai spirituálé, az Amazing Grace megírásához vezette. Utólag készített lábjegyzeteiben nyomorúságos hazugságoknak nevezi számos korábbi állítását. A neves angol kritikus John Ruskin (1819–1900) 1878-ban írt naplójában a Februártól áprilisig, az Álom cím után üres lapok következnek, amellyel rémálomként megélt mentális összeroppanását kívánta jelezni.
A kiállítás talán legérdekesebb darabja egy 1609-ben gyártott, zsebkönyv nagyságú, üres lapokat tartalmazó naplófüzet, amelynek lapjait gessóval és enyvvel vonták be. A füzetbe ónceruzával lehetett írni. A füzethez csatolt instrukciók szerint a beírt szöveget nedves szivaccsal, vagy textíliával nyomtalanul ki lehetett törölni, és helyére valami mást beírni. Ez volt az első újrahasználható naplófüzet, a reneszánsz korának iPadje.
Morgan Library & Museum, New York
2011. január 21 – május 22.
