Az Origo interjúja Szőcs Gézával. A kulturális államtitkár beszélt a Múzeumnegyed aktuális teveiről és a pekingi magyar kiállításról. A Nemzeti Galéria helyén elképzelhető egy szálloda, a kínai tárlathoz pedig csak két művészt javasolt.
„(…)
– Hogy áll a múzeumi negyed tervezése?
– Hadd pontosítsak: az Andrássy-negyedről van szó, amelynek egy részét a tervek szerint úgy hívják majd, hogy Múzeumliget. Az elképzelés azon alapul, hogy az Andrássy út környezetében példátlan sűrűséggel halmozódnak a kulturális objektumok és építészeti értékek. Az Andrássy-negyed gyalogos zóna lenne, ahova csak a célforgalom hajthatna be. Ezt egészítené ki a kerékpáros közlekedés, illetve az omnibuszok, lovas fogatok és elektromos járművek, ezek váltanák fel a jelenlegi benzingőzös rémhelyzetet. Az Oktogon lenne az egyetlen pont, ahol átmenne a keresztirányú forgalom. A Hősök terét a város testéről leszakító borzalmat, a Dózsa György út forgalmát pedig – ez meggyőződésem – alagútba kell terelni, az Ajtósi Dürer sortól vagy a Dembinszky utcától kezdve a Podmaniczky utcáig. A forgalomcsillapításon kívül az alagútépítés mellett szól az is, hogy ha úgyis múzeumépítés, föld alatti parkolók kiépítése zajlik a környéken, akkor mindezt párhuzamosan sokkal olcsóbban lehet megoldani.
– Ez jelentősen túlmutat az ön államtitkársága területén.
– Kértük egy olyan kormánybiztosság fölállítását, amely a mi tárcánkkal együttműködve elkészítené a szükséges gazdaságossági és közlekedési hatásvizsgálati tanulmányokat. A tárcánk a kezdeményező, és az egész elképzelés célja, hogy Budapestet mint Európa egyik kulturális fővárosát megerősítse.
– Tarlós István főpolgármesterrel már egyeztetett ez ügyben?
– Igen, volt már néhány egyeztetés, és a főpolgármester úr legutóbbi írásbeli állásfoglalása nagyon elismerő és kedvező a tervvel kapcsolatban.
– Mely múzeumok kapnának helyet a Múzeumligetben?
– A Műcsarnok mögött található peremsávon legalább egy, de inkább két vagy három közgyűjteményi épületet javasolnak felépíteni. A bizonyosságot súroló valószínűséggel odakerülne a Nemzeti Galéria új épülete. Szerintem a néprajzi gyűjteményt, amelyről szintén szó volt, nem ott kell elhelyezni, viszont a magyar fotóművészet rangjához méltó magyar fotótörténeti múzeumot e környéken volna célszerű megnyitni, a nagy gyűjtemények egyesítésével a kecskeméti fotógyűjteménytől kezdve az MTI fotótáráig.
– A Természettudományi Múzeum költöztetése is napirenden van. Az is ide kerülne át?
– Ez még nem jóváhagyott terv, de megvizsgálnám, hogy a Petőfi Csarnok helyén vagy annak környezetében nem lehetne-e elhelyezni.
– Felmerült, hogy költséghatékonyabb lenne a Várban kialakítani egy múzeumi negyedet, ahol már megvannak ennek az alapjai.
– Ha egy közgyűjteményt egy több száz éve, más célra készült épületben helyezünk el, annak a korszerűsítése, bővítése olyan folyamatos ráfordítást igényel, amely sokkal többe kerül, mint a laikusok gondolnák. Például nem mindegy, hogy a meghatározott páratartalmat vagy hőmérsékletet egy több száz éves épületben kell-e biztosítanunk vagy egy újonnan épültben. A raktározási, elhelyezési, restaurálási helyiségek jelentette gondot itt nem is említem.
– Az eredetileg a Szépművészeti Múzeum átalakítására szánt forráson kívül miből fogják fedezni az Andrássy-negyed kialakításának költségét?
– Csak építési költségek lesznek. Az, hogy gyalogos zónává alakítsunk egy olyan felületet, ahol a kisföldalatti és a kerékpárutak révén eleve biztosított a közlekedés, alig jelent költséget. Ezelőtt száztíz-százhúsz évvel fölépítettek egy Andrássy utat Hősök terével, földalattival, mindennel együtt, itt csak egy nyomorult kis kéregalagutat kell építeni, amilyenből a világ minden nagyvárosában rengeteg van már. Tán csak nem haladja meg a képességeinket?
– Mégis mekkora lenne a negyed kialakításának teljes költsége?
– Becslésem szerint múzeumi épületekkel együtt húszmilliárd forint körüli költsége lenne. De azzal, hogy lehozzuk a Nemzeti Galériát a Várból, felszabadítunk egy nagy értékű műemléket.
– Az első kérdés ezzel kapcsolatban: honnan lesz rá húszmilliárd forint?
– Most naiv fantasztának tűnhetek, de azt gondolom, hogy az Andrássy-negyed akkora turisztikai vonzerőt jelent majd, annyira felpörgeti a kulturális turizmust, hogy ennek hozadéka milliárdokban lesz mérhető. Nem csak turisták, hanem befektetők is szívesebben jönnek majd. Ez persze nem jelenti azt, hogy ezek a milliárdok rögtön mozgósíthatók lesznek múzeumépítésre, de idővel végre ismét eljuthatunk oda, ahol a 19. század végén tartottunk, hogy egy-két múzeumot fel tudjunk építeni.
– A másik kérdés, hogy ön egy műemlék felszabadítását említette, de úgy tudom, a köztársasági elnök rezidenciáját tennék át a mostani Nemzeti Galériába. Ez felszabadítás?
– Tegyük föl, hogy a Vidékfejlesztési Minisztérium vagy a Belügyminisztérium fölmegy a Várba, akkor a belvárosban óriási értékű ingatlanok válnak használhatóvá egyéb célra. Nem gondolom, hogy a Belügyminisztérium helyén szálloda kellene, hogy működjön, de azt azért gondolom, hogy a Gresham-palota jelenlegi állapotában sokkal több hasznot hoz az országnak, mintha egy kormányhivatal működne benne, úgy értve: éppen benne, nem pedig máshol.
– De ugyanez igaz a Nemzeti Galériára is, ami egy turistákat vonzó célpont a Várban. Nem biztos, hogy érdemes kormányzati intézményt odaköltöztetni.
– A Vár vonzereje megmarad, aki pedig Vaszary János festményeire kíváncsi, el fog menni értük a Hősök terére is.
(…)
– A pénz és az erőforrások megkérdőjelezhető felhasználására egy másik példa, hogy ön folyamatosan, különböző frontokon keresi a kapcsolatot Kínával.
– Vagyis hogy pénzt költeni járnék oda? Én meg úgy gondoltam, pénzt, presztízst szerezni és növelni. Magyar építészek fognak megbízást kapni Kínában, ez pénzherdálás? Vagy például: amióta a sokat támadott pekingi kiállítás megnyílt, itt járt egy kínai galériásokból álló küldöttség, akik magyar festőktől vásároltak műveket.
– A Forrás Galériától?
– Nem azokat a festőket, akik ki voltak állítva és nem a Forrás Galériától.
– Ez nem bizonyítja, hogy annak az állami pénznek, amit a kiállításra költöttek, ez volt a legjobb elköltési módja.
– Nyilván nem ezáltal térült meg a kiállításba fektetett pénz, de azt jelzi, hogy forgalomba került kint a magyar művészet, megtudták, hogy vagyunk, és értékelték. Ennek a haszna mérhetetlen ahhoz a 36 millió forinthoz képest, amibe a kiállítás az adófizetőknek került. Ha eltávolodunk a festészettől, és azt mondjuk, hogy a világ vezető gazdasági hatalmával olyan kapcsolatrendszert tudunk kialakítani, ahol minket megbecsülnek, egyenrangúnak tartanak vagy fel is néznek ránk, ennek igenis hatalmas értéke van. Még pénzben is kifejezhető, bár nem ez a cél.
– Ha sikernek is tartja a kiállítást, utólag nem gondolja, hogy nem volt szerencsés, hogy egy magángaléria válogatta a kiállítás anyagát?
– De, azt gondolom, hogy nem így kellett volna. Azt gondolom, valamelyik állami galériánk, a Nemzeti Galéria vagy a Műcsarnok igazgatója elutazhatott volna Pekingbe és ott szert tehetett volna olyan magas szintű politikai kapcsolatokra, amilyenekre általam ismeretlen módon a Forrás Galéria szert tett. Miért nem sétáltak be ők a Központi Bizottsághoz, és mondták, hogy szükségünk volna néhány szintre a Kínai Szépművészeti Múzeumban ahhoz, hogy kirakjunk kortárs magyar festőket, jöhetünk? Akadt egy galéria, amelyik ezt el tudta intézni. Megtehettem volna, hogy elhajtom őket, amikor jelentkeztek. A legközelebbi munkatársaim mind azt mondták, hogy ez egy hülyeség, ne foglalkozzam vele, de én azt mondtam, hogy lássuk, mit mondanak a kínaiak. Írtunk az illető intézmény – Kína legjelentősebb kiállítóhelye – vezetőjének, hogy igaz-e vagy nem, hogy befogadják a kiállítást, és visszaírtak, hogy igaz. Ezek után döntsél, támogatod-e ennek a magángalériának ezen a legmagasabb szinten akceptált projektjét vagy nem. Lehetett tudni, hogy felzúdulást kelt majd, de én úgy gondoltam, hogy többet megér az ügy a magyar nemzetnek és kultúrának, mint hogy formai okok és érzékenységek miatt ne valósuljon meg.
– Mi a szubjektív véleménye arról a válogatásról, ami a kiállításon megjelent?
– Rögtön a nyakamba akarták varrni, hogy én állítottam össze a kiállítást, ez nem igaz. Két olyan festő volt, akit én javasoltam, a galéria megkereste és ki is állította őket. Én nem így válogattam volna, be kell vallanom. Szerintem a válogatásban van tíz-tizenkét ragyogó művész, van körülbelül tíz közepes és van tíz kevéssé ismert, és ezért vitatható, illetve vitatott művész. De minden válogatónak meg kell adni a jogot, hogy ne csak az ismert művészekből válogasson, hanem az ismeretlenekből is.
– Egy Magyarországot képviselő kiállításnak azt kell tükröznie, ami ebben a válogatásban megjelenik?
– A művészet egy keresztmetszet a kor tudatvilágáról. Ilyen a magyar valóság, ilyen is.
(…)”
(Bujdosó Bori: „Fantaszta elképzelések mögé is odaállok” – interjú Szőcs Géza kulturális államtitkárral)