Ezen a nyáron – viszonylag kisebb visszhangot keltve – Budapesten, a Magyar Képzőművészeti Egyetemen is bemutatták a huszadik századi művészettörténet egyik legérdekesebb, legértékesebb magyar vonatkozású, ritkaság számba menő (az ebay-en 3 ezer dollárért kínált) dokumentumának, a Moholy-Nagy Lászlónak szentelt Telehor folyóirat különszámának fakszimile kiadását.
Az eredetileg 1936-ban Zürichben kiadott folyóiratról és születésének körülményeiről beszélgettünk a kiadás gondozójával és tudományos szakértőjével, Botár Olivér kanadai művészettörténésszel, az amerikai Salgó Trust for Education magyar művészeti gyűjteményének vezetőjével, a University of Manitoba profeszorával.
artPortal: Ennek a fakszimile kiadásnak nemcsak az a jelentősége, hogy az eddig szinte fellelhetetlen folyóiratot ezután sokan olvashatják, tanulmányozhatják, de aktualitása is indokolttá teszi. Csak egy példa. Az újra festéssel is foglalkozó Moholy-Nagy František Kalivodához, a lap szerkesztőjéhez írt levelében ezt olvassuk:”… évekig nem állítottam ki, sőt nem is festettem képeket, úgy éreztem, hogy az új technika és tervező lehetőségek korában nincs értelme elavult, az új feladatok megoldására alkalmatlan eszközökkel dolgozni.” Ez majdnem olyan, mint azok a viták a közelmúltból, hogy vajon művészet-e a videó, vagy lehet-e műveket alkotni számítógéppel…
Botár Olivér (B.O.): Moholy-Nagy munkásságát többek között az a meggyőződése vezérelte, hogy a műfajok egyenlőek. Igaz, hogy egy ideig elavultnak tekintette a festészetet és a szobrászatot, de nem vetette el, sőt ő maga is visszatért a festészethez. Ugyanakkor nem fogadta el azt az akadémikus hierarchiát, ami az európai művészetben a reneszansz óta uralkodott, hanem azt tartotta, hogy valamennyi képzőművészeti ágnak, technikának létjogosultsága van, és azok egyenlőek is. Nemcsak az új médiákra gondolt, hanem a jövőbeliekre is ; nyitvahagyta a kaput, mondván, itt tartunk most, de jön majd a folytatás. Sajnos nagyon korán, ötvenegy éves korában meghalt, így a háború után már nem tudta végigvinni számos ötletét, de mások, többek között stúdióasszisztense és védence, Kepes György, tovább dolgoztak rajtuk.
A mostani kiadás címlapja
Fotó: hatjecantz.de
A már idézett levelében Moholy-Nagy így folytatja: “joggal kérdezhetnéd, miért tettem le a fegyvert, miért festek újra képeket, miért rendezek újra képkiállításokat, ha egyszer már felismertem a mai “festő” valódi feladatait”. Aki ismeri Moholy-Nagy munkásságát, abban biztos, hogy valóban felvetődik ez a kérdés. Kapunk-e erre választ tőle magától?
B.O.: A húszas évektől gyors fejlődésnek induló, a harmincas évek első felében pedig már virágzó új művészeti ágak 1935-től kezdtek visszahúzódni, mert ezekre a költségigényes műfajokra nem volt már pénz, nem volt rá támogatás. Ennek egyik oka az volt, hogy több helyen konzervatív, fasiszta, sztálinista kormányok kerültek hatalomra, és ez a társadalomra is kihatott, az új művészeti kísérleteket elutasították. Az anyagi problémák mellett azonban egy lényegesebb indok is volt, és Moholy-Nagy erre is rávilágít. Felismerte ugyanis, hogy a hétköznapi embernek nagyon nehéz feldolgoznia mindazt, ami a szinte követhetetlen gyorsasággal fejlődő, különösképpen a tömegmédiához kapcsolódó technikáknak köszönhetően, körülötte történik. Új volt a rádió, új volt a lemezjátszó, akkor fejlődött ki a hangosfilm, akkor vetődött fel a televízió problémája, hogy csak néhány példát említsünk. A művész pedig – Moholy-Nagy – szerint nemcsak kölcsönkér a modernitástól, de nevelnie is kell az embereket, hogy fokozatosan élni tudjanak az új technológiákkal, kezelni tudják azokat, és, hogy képesek legyenek esztétikai élvezetet is meríteni belőlük. Ha akkor időszerű volt ez a probléma, akkor most többszörösen is az. Moholy-Nagy egyébként fontos gondolatnak tartotta azt is, hogy ne a technika uralja az embert, hanem fordítva.
Oldalpár a Telehor egyik eredeti példányából (1936)
Fotó: ebay.com
Hogyan született meg a Telehor újrakiadásának gondolata?
B.O.: New York-i barátom, Böröcz András képzőművész és felesége, Robbin Ami Silverberg könyvművész révén kerültem kapcsolatba Klemens Gruber bécsi professzoral. Ő hallott erről a Telehor számról, de sokáig hiába kereste, mígnem Robbin megtalálta a Pratt Art Institute könyvtárában, igaz, elég rossz állapotban. Böröcz András ötlete volt, hogy mivel a folyóiratnak ez a különszáma szinte fellelhetetlen, és ha valahol létezik is, a példányok többnyire rossz állapotúak, ki kéne adni fakszimilében. Az ötlet nagyon megtetszett Klemens Grubernek, és András engem ajánlott neki, mint Moholy-szakértőt, hogy dolgozzunk együtt. 2008-ban épp a Moholy-Nagy-kiállítást rendeztem a Nemzeti Galériában (Természet és technika – az újraértelmezett Moholy-Nagy, 1916-1923 – a szerk.) , amikor Klemens felkeresett. Ő azután felkérte a neves svájci könyvkiadót, Lars Müllert a lap megjelentetésére. A Telehor különszám fakszimiléje mellé kiadtunk egy többnyelvű kommentárfüzetet is.
Ez a kiadás mennyire hű az eredetihez? A spirál kötés és a matt és fényes papír kombinációja is az eredeti megjelenési formát követi?
B.O.: A kiadó a legmesszebbmenőkig igyekezett hű maradni az eredetihez, az egyetlen hiány, hogy annakidején volt egy selyempapír borítója is. A harmincas évek elejétől a fotós és építészeti kiadók gyakran alkalmazták a spirálkötést, amivel kiadványaikat a technikai publikációkhoz tették hasonlóvá. Fotóalbumok és egyes építészeti folyóiratok, mint például Magyarországon a Tér és Forma jelentek meg így. A spirál egyébként is közel állt Moholy-Nagyhoz. František Kalivoda mindenre odafigyelve, annak idején nagyon szépen megtervezte a lapot.
Ki volt František Kalivoda, és hogy került Moholy-Naggyal kapcsolatba, honnan jött a különszám ötlete?
B.O.: Az 1936-ben huszonhárom éves építészhallgató Kalivoda nagyon érdeklődő, nagyon tájékozott fiatalember volt, aki egyebek mellett rajongott a filmért is. Abban az időben Moholy-Nagy írásait Németországon kívül leginkább Csehszlovákiában adták ki, így Kalivoda a prágai lapokban olvashatta azokat. Nagy tisztelője volt Moholy-Nagynak, akinek művészete a jövő szele volt számára. Moholy-Nagy, aki akkoriban Londonban dolgozott, kiállítást rendezett a saját műveiből, amit több helyen, többek között Hollandiában is bemutatott. Közreműködésével ezt a kiállítást rendezte át Kalivoda, és mutatta be először Pozsonyban, majd tovább bővítve Brnóban. Ez lett a Moholy – Nagy életében Európában rendezett legnagyobb és legszebb kiállítás. A 140-150 mű közt szerepelt fotogram, festmény (köztük a legújabbak), grafika, fotó, dokumentáció, mintegy felölelve Moholy-Nagy egész tevékenységét. Moholy-Nagy ezzel azt is be akarta mutatni, hogy a művésznek nem kell attól elriadnia, hogy a festés mellett más eszközöket is használjon, mint ahogy azt is, hogy a modern technikák használata mellett a festészethez is hű maradhat.
Fotó: ebay
Manapság ritka, hogy egy folyóiratot négy nyelven jelentessenek meg, és ez régebben sem volt gyakori. Volt ennek valami különleges oka?
B.O.: Hogyne. Többnyelvűségével, tulajdonképpen egy nyitottságra utaló manifesztumként is értékelhetjük a lapot, és ennek azért is volt különösen nagy jelentősége abban az időben, mivel 1936-ban a nácik már hatalmon voltak. Németország már fekete folt volt Európa térképén. A füzetben az első nyelv a francia, lévén Párizs akkoriban a képzőművészeti élet egyik fontos központja, a második az angol, mint a jövő nyelve, és mert Moholy Londonban dolgozott. A harmadik a cseh, amit fényes papírra nyomtak, és ide kerültek a reprodukciók is, ezzel jelezve, hogy cseh kiadványról van szó. Az, hogy a német került az utolsó helyre, politikai üzenet volt.
A könyv budapesti bemutatóján kialakult némi polémia arról, hogy eredetileg milyen nyelven, magyarul vagy németül íródott a szöveg. Ön melyik véleményt képviseli?
B.O.: Az igaz, hogy Moholy-Nagynak sok írása magyarul született, és mint tudjuk, eredetileg magyar író akart lenni, de amikor Németországba került, akkor németül kezdett írni. Egyrészt, bár erős akcentussal beszélt, de elég jól tudott németül, másrészt prágai, németajkú felesége, Lucia Schulz, aki szerkesztő volt egy könyvkiadónál, segített neki. A húszas évek elejétől más-más hangsúllyal, de ugyanazt az írást többször átdolgozta. Én úgy fogalmaznék, hogy egész életében tulajdonképpen egy könyvön dolgozott, és csak mindig továbbfejlesztette az írásait. Ezt ő maga is többször kifejezésre juttatta. A legfőbb érv azzal szemben, hogy magyarul íródtak volna ezek a szövegek, az az, hogy nincsenek összhangban a fordítások. Erre leginkább Mélyi József tapasztalata utal, aki a kötet fordításait egybevetette, javította. Az ő véleménye szerint vannak egymásnak ellentmondó mondatok, és olyan is előfordul, hogy ami a német szövegben értelmes, az a magyarban zavaros. Ha a német szöveg világos és jól megfogalmazott, ellentétben a franciával és a magyarral, akkor szinte biztos, hogy a német volt az eredeti, és Moholynak a forditásokat nem volt ideje lektorálni. Annyira újak voltak az ötletei, témái, hogy az emberek azt mondták, ezt nem lehet megérteni, valószínűleg ennek is szerepe lehetett abban, hogy rosszak a fordítások. A cseh fordítást nem tudtuk megítélni, de felteszem, hogy azt Kalivoda gondosan ellenőrizte.
A lap nemzetközi együttműködésben született: Moholy-Nagy Londonban, az előszó írója, Siegfried Giedion építész Zürichben, Kalivoda pedig Brnóban élt. Pont mi ma, az internet korában…
B.O.: A harmincas években, ha feladtak egy levelet Zürichben az másnap megérkezett Brnóba, és ha postára adtak egy korrektúrát, biztos volt, hogy megérkezik a címzetthez. Levelezéssel tartották a kapcsolatot, de Moholy-Nagy leírásából tudjuk, hogy Giedionnal hosszan beszéltek telefonon is. Szóval nem volt probléma a kommunikálás.
Moholy-Nagy az újmédia művészetek egyik legnagyobb, nemzetközi hírű alakja, ráadásul a folyóirat többnyelvű, kézenfekvő hát minél több országban megismertetni ezt a ritka művészettörténeti dokumentumot. Gondoltak erre?
B.O.: Természetesen. Prágában, Bécsben és Budapesten már bemutattuk, és a tervek szerint ősszel New Yorkban, decemberben pedig Berlinben és Brnóban fogjuk kiállítás keretében megismertetni az érdeklődőkkel.