Régen volt ilyen vonzó Győrbe utazni. Egy nagyszerű Vajda Júlia-kiállítás vonz oda. Persze csak azt vonzza, aki ismeri őt, aki tud róla. De a kiállítás szinte teljes észrevétlenségben, minden hírverés nélkül zajlik, így még azok közül is csak kevesen tudnak róla, akiknek pedig szívügyük Vajda Júlia és az Európai Iskola. Ha pedig valaki – és ilyen, amúgy kiállítás-látogató valakik ma Magyarországon számosan vannak… – nem ismeri, akkor nemigen jut el a mégoly központi fekvésű Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeumba, hogy Vajda Júlia kiállítását megnézze. A baj sokkal nagyobb, mint a hírverés hiánya: hiányzik a beavatás – vagy, ahogy ma mondják: az érzékenyítés mozzanata. Vagy egyszerűbben: hiányzik az az impulzus, hogy muszáj odamenni. Mire föl?
Szentendrén: 893 x 749 balról jobbra: Korniss Dezső, Mándy Stefánia, Vajda Júlia, Bíró Klári,
négykézláb: Szántó Pirposka, az álló alak: Vajda Lajos – 1934-35?
Pontosan ez a „mire föl” hiányzik a nagyszerű és nagyszerűen megrendezett kiállításról. Hogy mitől is fog a győri polgár besétálni a Király utca 17-be, ha egyszer nem szólítják meg, nem verik félre a harangot, mint életbevágó eseménykor szokás, ha nem bírja rá a megannyi (hiányzó) plakát, hogy bemenjen az épületbe, ezt üzenve: figyeljetek, itt van egy asszony, akinek példásan nehéz élete csupa szellemi ragyogás. Aki olyannak született, hogy a beígért anyai pofonnal dacolva „jusztis” hintázott a széken a családi ebédnél. És ez a dac, ez a dafke sok mindent megmagyaráz, de persze nem mindent. Megmagyarázza, hogy miért jön Pestre és iratkozik be minden anyagi fedezet nélkül az Iparművészeti Iskolába. Hogy miért vállal a nélkülözésnél is többet: a nyomort. Aki szakmányban varr, hogy festhessen. Hogy – és ez a legfontosabb – miért kérdőjelezi meg folytonosan önmagát, önmaga művészetét, miért keresi fel mindig a legnagyobb ellenállásokat, miért vállalja a szerzetes-festő Vajda Lajos melletti életet? „Amikor Vajda Lajos elfoglalta újabb albérletét és vulkánfíber bőröndjét letette a padlóra, a szoba azonnal cellává változott” – írja róla barátja, Bálint Endre. Talán úgy mondhatnánk, hogy ez a jusztis teszi késszé Vajda Júliát a nagy találkozásokra, amelyek aztán – a tehetségén túl és mellett – művészetét kiérlelik. A szentendrei HÉV-en hugával, Bálint Endre feleségével, Richter Irenával, azaz Irivel, a 60-as években A Pozsonyból érkező, akkor még Richter Júlia Pestre jövetele az OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület) menzáján, a nyomorgó zsidók ingyenkonyháján megismerkedik Vajda Lajossal, s ezzel az útja egyszer s mindenkorra ki van jelölve, de nem kitaposva. Vajdában művészi és szellemi vezetőre és társra talál. Vajdával együtt pedig Szentendrére és mindarra, amit e név rejt: Korniss Dezsőre, Ámos Imrére és Anna Margitra, a majdani Európai Iskolát megalapozó úgynevezett szentendrei programra, s annak meghatározó szereplőire: Szabó Lajosra és Mándy Stefániára, majd rajta keresztül annak barátjára és eszmetársára, Tábor Bélára. Ez utóbbi kör maradt mindvégig szellemi otthona. Kapu – 1950, 15 x 23, toll, papír Nagyszerű a győri válogatás, mert reprezentatív, amennyiben a művész jusztis-alkatából, azaz a választott út következetes végigjárásából, az örökös rákérdezés imperatívuszából és fordulat-éhségéből következő sokféleségét hangozzák a látott képek, amelyek a termekben is világosan elkülönülnek. Vannak a személyes-privát, az életrajzhoz is köthető képek, azután a Vajda-korszakból megmaradt korai művek, majd az egyik legfontosabb, a tagolósnak nevezett, három- vagy többosztatú szénrajzok. Külön teremben a 70-es évek piros-sárga képei. Jelen írás az első, a személyes-privát termet bemutatva invitálja az olvasót, mert így talán kedve támad elutazni Győrbe, ahol megismerkedhet a többi teremmel is, s rajtuk keresztül ezzel a teljesen egyedül álló művésszel. A kiállítás a Vajda Júlia-könyv borítóján is látható Kettős portréval kezdődik. A kép egy évvel Vajda halála után született – a gyászmunka termékeként talán. Már a cím is, Kettős portré, sokatmondó. A portré a festményen egyértelműen a jellemrajz értelmében veendő. A „kettős” pedig egy férfi és egy nő, azaz egy pár, a „kettő, és mégis egy” értelmében. Lerí róluk az együvé tartozás, miközben „széttartó egyenesek” is, hiszen másfele néznek, más-más síkra. A férfialak tőlünk, nézőktől el, a messzeségbe, olyan messze, ameddig mi talán el sem látunk – és ebbe a mi-be a nőalak is mintha beletartoznék! A nőalak pedig szilárdan mered előre a hűség és az alázat megtestesüléseként. És mind a két alak szálfaegyenes. Zöld láng, piros álarc, 1948, 16,5 x 22, tempera, karton Júlia mintha egy kicsit túlnyúlna Vajdán, aki pedig minden ránk maradt fényképen áll, és a nők fölé magasodik. Hogyan lehetséges ez? Pedig a nőalak hátrébb áll, talán az alázat jeleként? Hátrébb áll az élő, mint a holt! Mert a halott Vajdának szánt hommage ez a festmény. Tükrösen szimmetrikusan szervezett kép, szinte egyenes vonal választja el – köti össze őket. És egymásra rímelő kézmozdulatuk – Júlia várandós anyaként tartja kezét a hasa alatt, míg Vajda mintha szíven szúrná magát a kezében tartott ecsettel – a gesztus azonban mentes minden erőszaktól. Ellenkezőleg: a nem négy, hanem két kar spirális vonalat ír le, amely a vállak rajzolta félkörére rímel. A szimmetriatengely egyik szakasza a férfialak nyaka. Ha eddig nem tudtuk, hogy minden Vajda-önarckép hangsúlyos része a nyak, az adysan kemény nyak, akkor most tudatosodik bennünk. És a nőalak arcon hordott szívére mintha a férfialak markánsan és talán túlzóan is megrajzolt ikonos szeme válaszolna. Megtűzve a Buddha-szemből induló, és így enyészpontként funkcionáló kúpmetszettel. A vállak pedig – egy másik vajdai alapmotívuma az ikonos vagy nem ikonos önarcképeknek – a csapott vállak görbülete, mint mondtuk, egyetlen boltív részeit képezik. Az ív egyik görbülete Vajda szívében, a másik Júlia ágyékában végződik. Magam a Haragos szerelmesek címet adnám a képnek, a harag szónak a bősz, felindult értelmében. Táncoló figurák, 1951, 27 x 17,8, gouache, papír A másik életrajzi kép, a Vajda-ikonosztáz Kállai Ernővel a gyász derűs és hálatelt oldalát mutatja. 1946-ban keletkezett, mintha az előbbi kép megismétlése volna – immár nem személyes-privát, hanem közösségi-személyes hangnemben. Az első kép a gyász első évének leteltekor készült, ez a második a rémségek elmúltával. De mind a kettő gyászmunka. Kállai Ernő fedezte fel Vajdát, és ő rendezte 1943-ban Fekete Nagy Bélával együtt a Vajda emlékkiállítást. Kállai volt a közösséget és a felszabadulást jelentő Európai Iskola egyik motorja. A kép ennek a két mozzanatnak humorosan fájdalmas összegzése. Egy groteszk rajzolatú, és érezhetően kedves arc takarásában öt, de sejthetően hat Vajda-ikon emlékeztetésre alkalmas másolata. Vagy a Kállay-kép volna – kinagyítva, előugrasztva – a hatodik Vajda-ikon? Szívesen hívnám az olvasót a többi út bejárására, de inkább arra kérem, menjen el Győrbe, ahol megnézhet, átélhet Vajda Júlia útjaiból még legalább ötöt. A világképalakítás terei. Vajda Júlia (1913-1982). Február 1-ig, Győr, Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum Ötös tagolás, 1964, 49 x 63, szén, papír
|