És így tovább… Igazándiból csak: Folytatás. A Fővárosi Képtárnak a Kiscelli Múzeum templomterében látható tradicionális szezonnyitó kiállítását láthatja most a nagyérdemű, ha veszi a fáradságot és felbaktat a hegyre. Új szerzemények vannak ott kiállítva, s hogy mennyire újak, arról majd később.
A 2012-es évet írjuk most, egyesek szerint az utolsót, de szerény véleményem az, hogy lesz még 2013, és ha azon is túl vagyunk, már semmi akadálya nincs annak, hogy eljöjjön a következő év is. De túlságosan előreszaladtam, térek is vissza rögvest, csak előtte még eljátszom a gondolattal, hogy mi lesz, ha majd beválik a jóslatom és megy így minden tovább, mondjuk még legalább ötven esztendeig. Már nem vagyok gyerek, hogy azt higgyem, sárga szivarformájú antigravitációs tizenhetesek fognak száguldozni a Bécsi úton, de arról vannak sejtéseim, hogy ha minden így folytatódik, és a Képtár vásárlási kedve nem lankad, az azt jelenti, hogy legalább minimum kettőszáz (plusz-mínusz tíz) műtárggyal fog gazdagodni. Ha mindig csak a legújabbakat állítják ki, a többivel mi lesz? Randomszerűen elő-előhúznak majd egyet-egyet, hogy ez is volt, ez is a miénk? A többi meg csak ott vár, szétszedett installációk, gondosan elcsomagolt kitömött állatok várakoznak majd az idők végezetéig? Mi lesz?No, de vissza a jelenbe: Dejà vu érzésem volt, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy egy-két művet már valóban láttam, de olyat is, aminek a szavatossága már lejárt, meg olyat is, amire a kedves ismerőseink (mindenkinek van ilyen, amúgy általában rendes, jóravaló emberek) azt szokták mondani, hogy ilyet én is tudok csinálni, és hogy ez meg mi? Művészet! Valójában irigylésre méltóak ezek az érzelmek, főleg akkor, ha ezeket egy adott mű váltja ki, az alkotó szándékának megfelelően, legyen az film, színház, vagy muzsika. Vagy képzőművészet. Ezek az érzelmi, szellemi manipulációk többnyire sikeresek és működnek is. Úgy kábé ötven éve Peter Brook egy darabjában volt egy jelenet (nem láttam, csak olvastam róla), amikor az egyik szereplő egy pillangó szárnyait ujjai közt finoman összecsippentve, gyertyalánghoz közelítette. Nem egy, nem kettő, sok néző pattant fel egyszerre és rohant fel a színpadra, hogy kicsavarja a színész kezéből, hogy megmentse azt a szegény lepkét. Egy szóval csak annyit szerettem volna mondani, hogy nem mindenhez szükségeltetik értő közönség, vájt fül, vájt szem, hogy a befogadás megtörténjen.Állok egy félbevágott ló előtt, szájában kis monitor. A képernyőn csiga araszol, közben a művészt hallom, beszél, mond valamit. Fél perc, és már unatkozom. Megnézem a ló hátsóját is a pillér mögött. (Oldalról nézve olyan mintha az állat átmenne a falon.) A farka alatti kerek lyukban szintén egy monitor. Itt német beszédet hallani. Eszembe jut, hogyne jutna, ugyanitt láttam a kitömött sertést, aki/ami visszafelé lejátszva végignézi, hogyan is lesz kolbászból, szalonnából, oldalasból újra ő, élő disznó. Erről meg egy műcsarnoki kiállítás a kilencvenes évekből, ahol egy német művész a brémai muzsikusokat állította ki egy az egyben, egymás hátán a szamártól a kakassal bezárólag, persze szintén kitömöttek, preparáltak voltak azok is. Hogy én mennyit dühöngtem, annak ellenére, hogy ki volt írva, ezek az állatok amúgy betegek, öregek voltak mind, sőt, mivel ezeket a művész maga választotta ki, még kegyesebb halálban részesítették, mint általában szokták ezeket a jószágokat. Háborogtak bennem az érzelmek sokáig, míg rá nem jöttem, hogy többek között ez lehetett a művész célja, ilyen indulatok kicsiholása.Meg hogy hol is a határ: művészet ez még, vagy már valami teljesen más? Azóta már láttam tetovált disznókat is és karón varjút. A megfelezett ló után nagy meglepetést nem okozott a fehér dobozos orvosi készletre vagy mire hajazó felszerelés, aminek rekeszeiben sok kicsi fiola van, mindenféle világsztár átlátszó eszenciájával (nagy valószínűséggel desztillált víz, vagy parafinolaj), amik talán beadhatóak, bár fecskendőre nem emlékszem. Beadhatóak, de nem nekem, teszem hozzá itt gyorsan.Volt már szó az „én is tudok ilyet csinálni” primitív hozzáállásról, a fitymálkodó dilettáns műértőről is, és hogy ne csak a levegőbe beszéljek, és kedvet is adjak a barkácsolni vágyó kreatív olvasónak: végy egy 20×20-as farostlemezt, keretezd be 3 cm széles fenyőléccel, majd önts bele murvával és homokkal kevert gipszet! (Vigyázz, hogy ne töltsd színültig tele a keretet!) Hagyd az anyagot szikkadni! (Ha ügyesebb vagy, óvatosan kicsit folyathatod is.) Száradás után már lehet is patinázni, cipőkrém vagy bármi más színezőanyag megteszi. (Kerüld a sárgát, ne légy epigon!) Olcsó és érdekes dísz lehet szobád falán. Hajrá!Ugyanez a műtárgy kilencszer megismételve és akkurátus pontossággal egymástól kb. öt centis távolságban felszögelve, úgy hogy a sárga négyzetek egy nagy négyzetet adjanak ki, látható a fekete táblafestékkel lemázolt pozdorján, ami a templom főbejáratát takarja. Egy tökéletes művelődési házi kiállítási részlet anno 1973. Vételezés 2003. Vajon mit, miket rejthet még a képtár raktára, ha itt ez a mű most került bemutatásra kilenc év után új szerzeményként?Ellépve ettől az opustól, rögtön jobbra, újabb kétség. Illetve kettő: két egyforma, szürke műanyagból öntött BMW roncs, nagyjából egy a négyhez arányban. Volt itt már ez is. Az eredeti roncs, operástól, mindenestől. Sőt, a nagy sikerre való tekintettel Velencéig is eljutott. Megvenni egy miniatürizált balesetet, ha még két példányban is? Erre csak egyetlen ésszerű érv lehet, amiről már esett itt szó: a tárolási probléma. Pedig csak egy garázst kellett volna bérelni. Bár hosszú távon lehet, az sem lenne rentábilis megoldás. Hosszú távon lehet, semmi sem az.A kiállítás felénél kezdtem önökkel a nézelődést, de most magukra hagyom, menjenek tovább, vagy kezdjék az elejétől. Én ezt eredetileg kedvcsinálónak szántam, s hogy ez lett belőle, hát elnézést. A múltkor a Széll Kálmán téri pasassal fejeztem be, azzal, hogy ne legyen neki igaza. Most meg azzal zárom soraim, hogy nekem ne legyen.