Jelentés az experimentális operafilm ősbemutatójáról. Németh Hajnal Velencét megjárt munkája, az Összeomlás – Passzív interjú az Uránia mozitermében. Igényes munka, rossz közeg.
A Kiscelli Múzeum szakrális teréből a Műcsarnok sterilebb világába, majd a Velencei Biennále magyar pavilonjának falai közé való akadálymentes áttelepülés méltán bizonyította, hogy Németh Hajnal installációja könnyedén felülkerekedik a helyspecifikusnak kikiáltott műalkotások legnagyobb kihívását jelentő mobilitási problémákon. Az Összeomlás – Passzív interjú címet viselő munka nemhogy veszített, sokkal inkább nyert a költöztetéssel járó kényszerű módosításokkal, az új térigények ugyanis az installáció rejtett oldalait világították meg. A vidéki templom sejtelmes atmoszférája a mű éteri dimenzióit hívta életre, míg a fővárosi kiállítótér annak színpadias jellegére irányította a figyelmet.
Az Uránia Nemzeti Filmszínházba való áthurcolkodás ezúttal csak a munka egy meghatározott szegmensét, a filmre vett opera-dialógot érintette, ami az ideiglenes emigrációt is megélt alkotást egészen új kihívás elé állította. Németh Hajnal és Peternák Miklós kurátor kísérleti filmvetítése azt próbálta kideríteni, hogy vajon az eredeti koncepcióból kiragadott, tizenkét jegyzőkönyvből álló mozgóképfolyam képes lesz-e önálló filmként működni. Az autóbalesetben összetört BMW köré komponált hanginstalláció eredeti feladata szerint a sorsszerűség lehetőségét veti fel, amit egy sor eldöntendő kérdésre adott igen-nem válasz reprezentál. Míg a Magyarországon megrendezett tárlatokon az opera csak narrációs szinten volt jelen, a külföldi bemutatkozás alkalmával már képi kísérő is társult a műhöz. Ez a vizuális anyag szolgáltatta a matériát ahhoz a kilencven perces alkotáshoz, amelyet experimentális operafilmként aposztrofált az ősbemutatót jegyző programismertető.
Egy anorákba bújtatott nő és egy férfi áll az előtérben, előttük kotta, orrnyergükön plasztik szemüveg. A háttérben szalagon futó autókarosszériák, mechanikus csápokkal integető szerelőrobotok. Az ének egy autóbaleset előzményeinek felidézésével nyit, a zenei aláfestésről az autógyár megszokott zajszintje gondoskodik. A párbeszéd nem valódi beszélgetést idéz, passzivitása révén sokkal inkább egyfajta belső kihallgatásra, számvetésre hajaz, a katasztrófát megelőlegező apró momentumok felsorolását hangsúlyozva. „Volt rajtad headset? Igen.” A kép mozdulatlan, mindössze egy jelentéktelen nézőpontváltás töri meg a jelenet statikusságát, a főszereplők mögött molyoló gépeken és a kíváncsian bámészkodó munkásokon kívül nincs túl sok látnivaló.
A következő etap egy irodai környezetben játszódik, bár a tágabb helyszín továbbra is a gépjármű-üzem. A történet hasonló, ismét egy autóbaleset megéneklése a központi téma. Kis módosítás a szerepek felcserélődése, a párbeszéd felénél a kérdezőből egyszer csak kihallgatott válik, aláhúzva az események esetlegességét: egy ilyen szerencsétlenség akárkivel megtörténhet. A későbbiekben az alkotó végigzongorázza az alaptémához köthető tereket, fényesen csillogó autószalonokat, forgalmas közlekedési csomópontokat, szűkös kocsibelsőket és félreeső autópályákat szerepeltet kulisszaként. Egy ideig még tartja az általa választott dialógus formai kötöttségeit, majd egy merész elhatározással felhagy a belső beszéd látszatának megteremtésével, és valóban monológgá formálja az előadást. Egyetlen énekes felelget csak saját kérdéseire a garázs előtti behajtón, az autólámpa teátrális fényében.
A művésznő kiváló ritmusérzékének hála, a formanyelvi manőverek nem válnak az alapkoncepció kárára. Az újdonságok adagolása kimért és pontos, nincs felesleges bravúr, csak variációk a figyelem ébrentartására. Bár elsőre kissé zavarónak hat, ezt a célt szolgálja a szállodai szoba helyszínként való kijelölése is. Míg ugyanis a többi jelenet közvetlenül kapcsolódik a gépjárművek életteréhez, a hotelbelső szinte teljesen eltávolodik az eddig használt színhelyektől, a rendezői döntés megkérdőjelezése így majdhogynem rendeltetésszerű. Hasonló nyugtalanságot vált ki a stoppolós passzus beemelése is, ami pornográf mellékzöngéjével egyértelmű kakukktojásként szerepel a karambolokról szóló librettók között. A zenei szint innovációi – bár sokkal dominánsabbak – az előzetes műfaji besorolás miatt kevésbé problematikusak, Händel fülbemászó áriája így szinte gond nélkül belesimul a zajokból és rögtönzésekből összeeszkábált muzsikába, a filmet záró gyerekkórus szívmelengető előadása pedig szintúgy megússza az indokolatlan kulisszaváltást kísérő szemforgatást.
Németh Hajnal a zene érzésközvetítő jellegével a képzőművészet konceptuális minőségét próbálja felülírni, ami – legalábbis az ő véleménye szerint – túlságosan is racionálissá tette az ábrázolási folyamatot. A zenehasználat eddig sem állt távol az alkotó művészeti törekvéseitől jóllehet, nem lépte túl a felszínesnek számító idéző funkciót. Ezúttal viszont a zene valóban eszközként szerepel, noha a húsba markoló csend és a klausztrofób érzést keltő folyamatos háttérzaj továbbra is a muzsika szerves részét képezik. A cél a szavakkal leírhatatlan emóció kiváltása, a magyarázható dimenzió elhagyása, az érzéki húrok pengetése. Az Összeomlás esetében ugyanis nem a katasztrófa históriáján van a hangsúly, egy sokkal megfoghatatlanabb entitás, a fátum megidézése a feladat. Ahhoz pedig, hogy a sorszerűség hangulata átélhető legyen, mindenképpen szükséges egyfajta könnyedség, ami az alkotó az improvizációs énekkel ér el. Legyen bár a librettó előre kidolgozott, a profi dalnokok előadása egy az egyben rögtönzés, és mint ilyen, megismételhetetlen. Ezt az egyediséget támogatják a struktúrát megtörő formai kilengések, a kérdésfelvetésre ösztönző következetlenségek.
Hiába a felsorolt erények, Németh Hajnal Passzív interjúja valahogy mégsem állja meg a helyét sötét moziterembe száműzött, önálló filmként. Egyrészt a kísérlet teljes játékidejében érezhető, hogy egy kiválóan működő egészről lett erőszakkal leamputálva, másrészt a repetitív szerkezet sem kedvez az összetett témának. Az egymásra épülő szenvedéstörténetek egy idő után köznapi híradórészletek benyomását keltik, a jól időzített képi és dramaturgiai váltások sem mentik meg a őket az ismétlésből fakadó érdektelenségtől. Igényes munka, rossz közeg.