Ha már Saphier Dezső tucatnyi esztendő fáradozását szánta viszonylag ismeretlen művészasszonyok képeinek kitartó felkutatására, gyűjteményének mostani kiállítása kapcsán – amely március 24-ig látható a Magyar Nemzeti Múzeum emeleti teremsorában – úgy érzem, nekem is illik néhány személyes emléktöredékkel hozzájárulnom egyes életsorsok felvillantásához.
Kolozsvári egyetemi tanulmányaim után is szoros kapcsolatban maradtam a „kincses várossal”, amikor szülővárosomba visszatérve az Arany János Emlékmúzeumot igazgattam a nagyszalontai Csonkatoronyban. A hatvanas évek végén tárlatszervezés közben találkoztam Fuhrmann Károly ötvösművész műhelyében egy törékeny matrónával, aki előrehaladott életkora és a Ceausescu-diktatúra egyre erősebb szorítása ellenére is sikeresen őrízte testi-lelki frissességét. Bemutatkozáskor kiderült, hogy Berde Amálnak hívják, aki öregségében sem hagyott fel festői praxisával. Máig is jól emlékszem mosolygós arcára és finom humorára, amint szellemi derűvel felülemelkedett a hétköznapok nehézségein. Birtokában volt annak a titoknak, ami egyes, vagyonukból kiforgatott, régivágású arisztokraták, vagy mellőzött és nélkülöző értelmiségiek tartós túlélését elősegítette akkortájt Erdély-szerte. Szívóssága meg is hozta gyümölcsét: a főtéri Bánffy-palotában berendezett Kolozsvári Művészeti Múzeum munkatársaként dolgozó, szeretve tisztelt idősebb kolléganőm – Engelné Szabó Ilona művészettörténész – megrendezte 1971-ben, a festőnő 85. születésnapjára gyűjteményes tárlatát.
1974-es áttelepülésem után a Magyar Nemzeti Galériában dolgoztam múzeológusként, még a Kúria-béli régi épületben. Itt hívták fel a figyelmemet egy félkarú, megkeseredett arcú öregasszonyra, aki nyugdíjasként járt ebédelni a menzára, de egyesek még mindig csak suttogva merték emlegetni néhai hajthatatlan szigoruságát és politikai merevségét, elvi és munkahelyi kérdésekben egyaránt. Így vált számomra Oelmacher Anna festő-műtörténész a Szocialista Képzőművészek Csoportjának eleven megtestesítőjévé, a „szocreál” önként vállalt elméleti és gyakorlati képviselőjévé. Ilyen előzmények után nem hittem a szememnek, amikor most megláttam tőle a kiállításon egy valósággal idilli festményt, a rózsaszín ruhás Kislány labdával 1933-as vásznát, amely sem témaválasztásában, sem formájában, sem koloritjában nem felelt meg a róla korábban alkotott képemnek. Hiába, a jó pap holtig tanul… 1976-tól a Magyar Hírlap kulturális rovatában asztalszomszédom lett Medve Imola, aki 1956-ban került Romániából Magyarországra rajztanár édesanyjával, M. Makkai Piroskával és András nevű képzőművész bátyjával (utóbbi tőlünk is tovább települt az NSZK-ba ). A mama privát sorsa is regénybe illő, mert gyermekei apját a második világégés után holttá nyilvánították, majd másodszori férjhezmenetele után tért vissza teljesen váratlanul a családjához, amelynek körében halálig idegen maradt. M. Makkai Piroska nemcsak leányát látogatta rendszeresen a szerkesztőségben, hanem fekete-fehér grafikákat is hozott mindig publikálásra, mert a „félhivatalos kormánylap” akkoriban még elvből nem közölt fotókat. A tárlaton szereplő őszi piacterének lavírozott színfoltjai révén így őt is új oldaláról ismerhettem meg utólag. Rónai Mihály András író és műfordító őszülő hajjal is bakfis alkatú felesége – Gábor Marianne – „piárja” ugyan a firenzei Uffiziben függő önarcképe volt, de én franciás könnyedségéért kedveltem általában, konkréten pedig Berta néniről sorozatban festett zsánerképeiért, mert nekem is volt valaha egy nagyon hasonló, éppúgy imádnivaló Berta néném. 1980-ban épp első hivatalos berlini kiküldetésem idején rendezték meg az NDK fővárosának szívében, az országgyűlés helyszínéül is szolgáló Köztársasági Palotában egyéni tárlatát a TIP (Theater im Palast) galériájában, amelyet egy átlagos tehetségű színésznő, ámde annál törtetőbb politikus-feleség, Vera Oelschlegel igazgatott. Sosem felejtem el, hogy az esti előadásra – biztonsági okokból – csak úgy mehettem be a tárlatot megnézni, ha előtte a szeles havasesőben átgyalogoltam a széles sugárút másik oldalán álló stázi-épülettömbbe a táskámat leadni, mert a palota ruhatárában csak a kabátot vehették be a látogatóktól, a drákói előírások miatt. De az impresszionisztikus könnyedségű tárlat számomra még ezt az előzetes tortúrát is megérte! Bizonyíték rá Saphier Dezső tulajdonából a most Budapesten látható, zamatosan színdús Kikötő. Mint, ahogy immár jóval a rendszerváltás után, büszke lehettem tavaly Münchenben is Indiába szakadt és ott máig tisztázatlan okokból, tragikus hirtelenséggel, fiatalon elhunyt „hazánklányára” – Amrita Sher Gil-re – akinek világjáró, reprezentatív vándortárlatát a Hitler által avatott Haus der Kunst baljós falai között tekinthettem meg, de kellemes meglepetésül szolgált, hogy a német közönség mennyire tisztában volt anyai ágon magyar származásának. Most a Hölgyek palettával bemutatóján viszont karizmatikus szíkh édesapjának távoli honába röpít a Pihenő tevehajcsárok egzotikus zsánerjelenete, a magyar műgyűjtő jó ízlését dícsérvén.