Tisztelt Kormánybiztos Úr!
Feltételezem, hogy akadnak majd páran, akikre levelének adventi hangulatra rájátszó tónusa, atyáskodóan jóindulatú, hogy ne mondjam, vállveregető stílusa dezorientáló hatással lesz.
Akik úgy fogják majd gondolni, hogy lám csak, a Magyar Nemzeti Galéria és a Szépművészeti Múzeum összevonását ellenző petíció elérte a célját, hiszen a – válaszom írásakor már – 2000-et meghaladó aláírás előző megnyilatkozásaihoz képest visszakozásra, de legalábbis engedékenyebb hangvételre késztette a Szépművészeti Múzeum kormánybiztosi minőségben intézkedő főigazgatóját. Akik úgy vélik majd, hogy a karácsonyi levélben megfogalmazott ígéretekre ez esetben is garanciát jelent az adott szó kötelezettsége, hogy a további tiltakozás szükségtelen, hiszen a leírtak alapján minden ok megvan arra, hogy mostantól bizakodás és béke honoljon a várbeli falak közt.
Mivel úgy gondolom, hogy leginkább a petíció elindításáért tartozom felelősséggel, ha megengedi, Önnek szánt válaszommal elsősorban az aláírókhoz intézném mondandómat, kérve a Galéria helyzete iránti további megértésüket.
Kezdem azzal, hogy a kormánybiztosi levélben említett „féligazságok” meg sem fogalmazódtak volna, ha a múzeumi szakma elejétől fogva nem azt érzi, hogy ismét ötletelés folyik, hogy úgy születnek megint előbb „álmok”, hogy nincs mögöttük szakmai megfontolás és tartalom. Sajátos elképzelés, hogy a sokat hiányolt és a kormánybiztos eddigi nyilatkozatai szerint sem létező koncepciót a következő két évben épp a beolvadásra ítélt intézmény szakembereinek kell (részben) kidolgozniuk – s itt akár példálózhatnék a saját sírját megásni kényszerülő elítélt hasonlatával –, a mondott „egyeztetési folyamat” során, 2013 októberéig. Ugyancsak tőle tudható meg az is, hogy az eddigiekben a „kormány kijelölt egy stratégiai célt, a végleges döntést pedig 2013 őszén fogja meghozni.” (Magyar Narancs, 2011. dec. 8. „Aki a stratégiai célt elfogadja, azzal egyeztetni fogok.”) Ha még nincs végleges döntés sem, akkor mire fel ez a gyanakvásra okot adó sietség? Az előkészítő egyeztetés, különösen, ha az összevonás a Galéria számára valóban olyan kecsegtető jövővel és eredményekkel bíztat, ahogy az már többször is elhangzott, a status quo fenntartása mellett is folyhatna, felesleges ehhez már most szétverni a teljes intézményi struktúrát. Hogy mindez valójában nem más, mint egy jól elgondolt és jól kommunikált területfoglalás, azt épp az egybegyúrás folyamata és mikéntje mutatja. Az olyan módon való szerkezeti átalakítás, ami hónapokkal az intézmény jogi és adminisztratív önállóságának megszűnése előtt, hétről-hétre beljebb halad a visszafordíthatatlanság irányába.
Ugyancsak ne gondoljon senki tényleges szakmai belátásra vagy koncepcionális egyetértésre abban sem, hogy reflektálva a petíció szövegére, a kormánybiztosi levélben megjelent az ígéret: nem kell attól félni, hogy a jövőben csorbul a kiállított művek eddig biztosított bősége és a magyarországi képzőművészeti folyamat ma bemutatott teljessége, áttekinthetősége. Egy héttel korábbi interjújában (Magyar Narancs i.h.) Baán László ugyanis ennek épp az ellenkezőjét nyilatkozza: 2017-ig kell kidolgozni, „hogy mely gyűjteményrészek kerüljenek a majd alapvetően a régi mesterek műveit bemutató Szépművészetibe és melyek a modernitás művészetét bemutató Új Képtárba. … a két épület leendő állandó kiállításának anyagát művészettörténeti korszakhatárok, és nem a nemzeti elv alapján választanánk szét.” Hogy valójában miért is nincs ebben ellentmondás, arra a nyílt levél folytatása adja meg a választ: „A Galéria és gyűjteménye mindaddig érintetlenül a Várban marad, míg fel nem épül az új múzeumi negyed…” Csakhogy a levélben kicsit alább emlegetett felelős gondolkodás, amit a kormánybiztos a Galéria szakembergárdájától kér, épp abból ismerszik meg, hogy nem csak öt évre tervez, különösen nem a magyarországi műkincsállomány ekkora hányadának felelős kezelőjeként. Hogy amikor egy ilyen szakmai „csúcsintézmény” több évtizedre kiható átszervezéséről, – ne kerteljünk – megszűnéséről van szó, akkor számolni kell azzal, hogy a döntéssel, végrehajtással és a majdani eredménnyel elsősorban a jövő muzeológusainak és művészettörténészeinek tartozunk felelősséggel. Ennek fényében miért kéne bárkinek is megnyugodnia attól, hogy 2017-ig minden marad a helyén? És azután? Kaptunk erre megnyugtató, hogy Baán Lászlóra hivatkozzak, felelős választ? Nem!
A levél záró gondolataival a közelgő karácsony jegyében „a március 1-jétől minden jobb lesz” díszcsomagolású ígéretét kapjuk meg. A legfőbb ajándék mind között az, hogy a Galéria attól kezdve „21. századi színvonalon tehet majd eleget küldetésének”. Mi ezt kicsit másképp látjuk, különösen, ha arra gondolunk, hogy „az európai színvonalú múzeumi funkciókra” Baán által alkalmatlannak és korszerűtlennek ítélt várbeli épületben, a részben klimatizált raktárak mellett, elképzelhetetlenek az olyan raktározási körülmények, mint amit Szépművészeti Múzeumban az európai rangú régi képtári anyag egy része kénytelen elszenvedni a szinte teljesen lepusztult Román Csarnokban – még ha külön építménnyel védve is. (N. Kósa Judit cikke http://www.nol.hu/kult/20111119-almodozasok kora).
Az azóta is szaporodó aláírások mindezekről súlyos véleményt fogalmaznak meg: elsősorban a hazaiakét, de a feltűnően, valamint örvendetesen nagy számú és spontán határon túli csatlakozókét is. Újabban pedig az Európa távolabbi országaiból és az USA-ból érkezők véleményét, nemcsak aláírások, hanem értetlenkedő, néhol felháborodott levélbeli szakmai visszajelzések formájában.
Örkény mondta a kelet-európai lét jellemzésére egy francia lapnak adott interjúban: „… két ember, akinek szöget vernek a fejébe, föltehetően ugyanazt érzi és gondolja, ha meghallja ezt a szót: kalapács.” Nem szívesen mondom ki Kormánybiztos úr, de az Ön neve hallatán immár egy egész szakma érez fejfájást.
Budapest, 2011. december 19.
