A
Varsói Egyetem tanszékvezetője volt már Leszek Kolakowski, amikor
egyik tanítványa – egyben szorgos fordítója – négyszemközt
megkérdezte tőle, marxistának vallja-e magát. A lengyel filozófus
nem volt hajlandó se határozott igennel, se határozott nemmel válaszolni.
Arra hivatkozott, hogy nem kedveli az ”-ista” végződésű szavakat.
Több mint negyed évszázaddal később, 1988-ban egy újságíró
óvatosan a hitéről kezdett érdeklődni, s Kolakowski megint csak
különös feleletet adott: „Nem fogok válaszolni a kérdésére,
hogy hiszek-e Istenben – mondta –, mert azt az Úristen úgyis tudja.”
A
két megnyilatkozás között van egy szembeötlő hasonlóság,
ami Kolakowski gondolkodási stílusát kezdettől fogva jellemezte:
tudálékos elmék társaságában célravezető lenne a Lucretius-féle
clinamen (kitérés) fogalmára utalni, kocsmaasztalnál viszont
jobb megoldás az ökölvívásból ismert ügyes elhajló mozdulattal
példálózni. Ráadásul az utóbbi megfogalmazás mellett szól a
körülmény, hogy amikor Kolakowski az első válaszát megfogalmazta,
tényleg ringben érezhette magát: miközben filozófiai esszéi a
marxizmus nyugati antológiáiban Lenin, Sztálin, Mao és Lukács György
írásműveinek társaságában jelentek meg, hazájában sorozatosan
érték övön aluli ütések. A sajtó váltakozva bélyegezte őt
antimarxistának, antikommunistának, totális revizionistának, idealistának,
agnosztikusnak és misztikusnak. Az egyik fő ok az volt, hogy lényegi
hasonlóságot merészelt találni a keresztény teológia és a marxista
dogmatika között. Újabb félrelépésnek számított, hogy döntő
különbséget látott egyrészről a korai Marx, másrészről Engels
és Lenin szcientista gondolkodásmódja között. Mi több, a sztálinista
államot egyik betiltott esszéjében olyan helyként jellemezte, ahol
több a besúgó, mint az ápolónő, ahol több ember található a
börtönökben, mint a kórházakban, s ahol a filozófusok ugyanazt
mondják, amit a tábornokok és a miniszterek, de mindig csak később.Ilyen
gondolatokkal az akkori Lengyelországban nem sokáig lehetett ringben
maradni: Kolakowskit előbb a pártból zárták ki, utána elveszítette
a munkahelyét, majd 1968-ban egy antiszemitizmussal fűszerezett értelmiségellenes
kampány emigrációba kényszerítette. Először Montrealban tanított,
utána egy kaliforniai egyetemre került, végül pedig Oxfordban telepedett
le, ahol jelenleg is él és dolgozik. A sors irónja, hogy emigrációjának
első állomásait nem véletlenül és nem s önszántából váltogatta
ilyen sebesen. Az történt, hogy a legendás hírű lengyel ellenzékit,
akinek a szocialista rezsim a puszta fizikai jelenlétét sem tudta
elviselni, a tengerentúlon sem fogadták kitörő lelkesedéssel. Első
előadásain nemegyszer előfordult, hogy tanítványai kifütyülték,
ám ezúttal nem „szélsőséges radikalizmusa” miatt: a forrófejű
’68-as diákok azt kifogásolták, hogy Kolakowski öreguras, langyos
mondókájában nincs semmi forradalmi.
Ekkor
már javában dolgozott A marxizmus fő
irányai című művén, amit még lengyelországi munkanélküliként
kezdett el írni, s Oxfordban fejezett be az 1970-es évek közepén.
A marxista tanok és irányzatok enciklopédikus összefoglalásának
szánta, ám végül a marxizmus egyik legalaposabb bírálata lett
belőle. Amikor elkezdte írni, még bízott az úgynevezett „emberarcú
szocializmus” megvalósításának lehetőségében, ám amikor befejezte,
az egész abszurdumnak bizonyult számára. Figyelme ettől kezdve mindenekelőtt
vallási és mitológiai kérdések felé fordult, pontosabban fogalmazva,
mindenek előtt a hit logikája és a modern filozófia vallási meghatározottsága,
hitbéli háttere érdekelte.Amióta
Kolakowski végképp leszámolt a marxizmussal, kritikusai fáradhatatlanul
találgatják, hogy milyen is jelenlegi filozófiai álláspontja. Noha
ő továbbra is tiltakozik minden besorolási kísérlet ellen,
értelmezői általában „vallásos humanistának” tartják.
Az elnevezés hátránya, hogy ez már megint „-ista” végződésű,
de van előnye is: rokonságba hozza őt Rotterdami Erazmusszal, aki
iránt kezdettől fogva feltűnő rokonszenvet érzett, s akinek magatartását
tényleg sok tekintetben követendő példának tartotta. Benne látta
a vallási élet legnagyobb reformátorát annak ellenére, hogy a reformációhoz
soha nem tartozott. Osztotta Erazmus meggyőződését, hogy az Istennel
való kapcsolathoz semmi szükség se szertartásokra, se dogmákra,
se papokra, se szólamokra. Akárcsak Erazmus, a lengyel filozófus
sem hagyta magát az árral – kora divatos ideológiáival – sodortatni,
ugyanakkor a kritizőri teljes kívülállást is olcsó megoldásnak
érezte. Saját gondolkodási stílusát a prédikátoréval szemben
már huszonévesen az udvari bolondéval rokonította, a balgaság erazmusi
dicséretére válaszolva pedig megírta a következetlenség dicséretét.
S mindezzel kiérdemelte, hogy egyik értelmezője – nagyon találóan
– „a marxista egyház Erazmusának” nevezze őt.
Az
erazmusi szellemiség vallásfilozófiai elgondolásaiból sem hiányzik.
Ennek igazolásaképpen elég, ha belekukkantunk a Religion című
könyve bevezetőjébe, amely a következő, filozófustól igazán
szokatlan beismeréssel kezdődik: „Könyvem tárgyát vallásfilozófiának
szokás nevezni. Abban, hogy a vallás micsoda, sohasem voltam egészen
biztos, de hogy a filozófia mi, arról már végképp nem vagyok meggyőződve.”
Persze nem kell megijedni: Kolakowski azért végül csak kitornázza
magát ebből a látszólag totális tudatlanságból, s szép lassan
bebizonyítja, hogy a vallástörténeti problematika egyik legalaposabb
modern ismerője.Ebben
a művében Kolakowski arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy a vallás
nem más, mint az örök valóság társadalmilag meghatározott tisztelete,
miközben örök valóság alatt a személyes Istent érti, de nem feltétlenül,
hiszen máskülönben kizárna vizsgálódásaiból egy olyan rendkívül
fontos jelenséget, mint a buddhizmus. A vallás funkcionális megközelítése
– irányuljon akár társadalmi, akár megismerő vagy érzelmi szerepekre
– Kolakowski szerint egyazon vitatható ismeretelméleti alapvetésből
indul ki. Kimondva vagy kimondatlanul azt feltételezi, hogy a mítosz
nyelvét is le lehet fordítani valamiféle „rendes”, azaz olyan
nyelvre, mely érthető a kutató által használt szemantikai szabályok
keretei között. Ebből a megfontolásból érvel a szakrális nyelv
autonómiája mellett, hangsúlyozva, hogy a rítusokat, ha komolyan
veszik őket a hívők, mindig az eredeti esemény valóságos újrateremtésének
tekintik, nem pedig csupán az arra való emlékezésnek. Mivel a szakrális
nyelv az istentisztelet nyelve, elemei csak olyan események során
válnak értelmessé, mint a rítus, az imádság és a misztikus találkozás.
Míg tehát a mindennapi és a tudományos nyelv elég egyértelműen
megkülönbözteti egymástól a megértést és a hitet, a szent birodalmában
ez értelmezhetetlen: ott összeolvad a szavak értése és az érzés,
hogy részt veszünk az általuk leírt valóságban. Kolakowski az
eucharisztiát hozza fel példának, ami nem lehet semmiféle nyelvi
leleménnyel úgy megfogalmazni, hogy a profán értelem a legcsekélyebb
mértékben is befogadja. Ám ez távolról sem jelent azt, hogy ami
a szertartásban történik, az értelmetlen vagy irracionális. A racionális
és az irracionális szó jelentése ugyanis Kolakowski szerint attól
és csak attól függ, hogy milyen tartalommal ruházzuk fel a ráció
eszméjét. Ez pedig filozófiai választás
dolga.Jellemző
módon Kolakowski ugyanazt a kérdést teszi fel, amit Erazmus és követői
minduntalan feltettek: miért van az, hogy az Evangélium olyan világos
mindazok előtt, akiket nem rontott meg a teológiai spekuláció? A
kérdést a szerző minden írott vagy íratlan szent szövegre
vonatkozóan érvényesnek találja, s a belőle adódó következtetést
így fogalmazza meg: „A vallás nem feltételezések sora, hanem az
istenség tiszteletének birodalma, ahol a végső valóságban való
részvétel megértése, tudása és érzése, illetve az erkölcsi
kötelezettség egyetlen cselekményben együtt válik valóra, és
ennek utólagos szétdarabolása metafizikai, erkölcsi és egyéb állítások
csoportjaira lehet hasznos, de biztosan eltorzítja az istenség tiszteletének
eredeti értelmét.”A
nyelv vallásos megközelítésében Kolakowski ugyanazt az ihletést
találta, mint minden istentiszteleti formában: a vágyat, hogy megszabaduljunk
az esetlegesség nyomorúságától, és befogadást nyerjünk egy olyan
országba, mely ellenáll a rontó erőnek. Erre a következtetésre
jutott akkor is, amikor a teodíceát vizsgálta, akkor is, amikor a
racionális istenbizonyítékokat vette sorra, és akkor is, amikor
a misztikus élmény és a filozófiai szkepticizmus összefüggéseit
kutatta. De bárhonnan közelítse is meg a vallás jelenségét, ifjúkori
filozófiai programját sohasem adja fel: még alapvető vallási és
metafizikai kérdésekben sem volt hajlandó felvenni a prédikátor
szerepét. Csak annyit mondott, hogy választanunk kell a kettő, a
prométheuszi ateizmus és az istenség tisztelete között.A
prométheuszi ateizmus örök üzenetét így foglalta össze:
„Az ember önteremtésének nincsenek határai, a gonosz és a szenvedés
esetleges csupán, az élet mindig megújul, pusztán attól semmi nem
érvényes, hogy a történelemben mindig érvényesnek tartották,
a hagyománynak nincsen tekintélye, az emberi gondolkodásnak nincsen
szüksége kinyilatkoztatásra vagy bármely külső tanításra, az
Isten maga az ember, aki elnyomja önmagát és elfojtja önnön értelmét.”
Ezzel szemben az istenség örök üzenete Kolakowski tolmácsolásában
így szól: „A távolság a véges és a végtelen között mindig
végtelen; bármit alkotunk, előbb vagy utóbb pusztulásra ítéltetik,
az élet kudarcra van ítélve, a halál legyőzhetetlen, hacsak nem
vagyunk részei az örök valóságnak, amelyet nem mi teremtettünk,
és amelyre rá vagyunk utalva; akármilyen homályosan és elégtelenül,
de tudjuk észlelni ezt a valóságot; belőle ered tudásunk jóról
és rosszról; máskülönben magunkra maradunk szenvedélyeinkkel,
hogy megismerjük a jó és a rossz szabályait, márpedig szenvedélyeink
gonoszak, és egymás ellenségeivé tesznek bennünket, és semmi nem
tudja megfékezni őket, csak a bizalom Isten kinyilatkoztatásának
igazában.”Így
tehát két egymással ellentétes módon foghatjuk fel a világot és
benne önmagunkat. Választanunk kell a kettő között, ám tudnunk
kell, hogy ebben nem észérvek döntenek. Legalább is Kolakowski vizsgálódásainak
végkicsengése szerint egyik felfogás sem dicsekedhet azzal, hogy
racionálisabb, mint a másik. Éppen ezért, a választást nem a filozófusokra,
nem is a teológusokra vagy a papokra bízta, hanem – akárcsak Erazmus
– mindannyiunkra külön-külön.Ám
miközben ilyen és hasonló nagy kérdéseken tűnődünk, természetesen
élnünk kell a magunk mindennapi életét. De hogyan tegyük ezt? Voltaire-nek,
a „prométheuszi ateizmus” pápájának van egy híres javaslata,
amely olyan hangos, hogy máig elhallatszik, és egyre többen tekintik
mintaadónak önmagukra nézve. A Candid avagy az optimizmus
című regényről van szó, melynek hőse minden sorscsapásra, minden
véletlen vagy rossz élményre a törhetetlen életkedv, a világhódító
értelem és a segítő szeretet felejthetetlen mosolyával felel, a
regény legvégén pedig a mindennapi élet vonatkozásában is épületesnek
tetsző javaslattal áll elő: minden mindegy, dolgozzunk csak tovább,
s ha már messzebbre nem juthatunk, műveljük legalább a kertünket.
Rendben,
mondhatja, és talán mondja is az ember, ám azokban, akiket már kellőképpen
megfertőzött a Voltaire-i felvilágosult szkepticizmus szelleme, bizony
fölmerülhet a súlyos kérdés, hogy vajon miért is kell megművelnünk
a kertünket. Mi van akkor, ha egyszerűen nincs kedvünk kertet művelni,
mert teszem azt, lusták vagyunk?
Megítélésem
szerint itt szólt közbe Leszek Kolakowski A kert meg nem művelésének
általános elmélete című rövidke esszéjével, amelyben nem
kisebb feladatra vállalkozott, mint hogy általános elméleti keretet
adjon a kert megművelésének elmulasztásához. Nyilván mondanom
sem kell, ez az 1986-ból származó rövidke írásmű is ugyanazokkal
az eszközökkel él, amelyekkel Erazmus lépett fel kora ostoba külsőségeivel
szemben: a humor, a gúny és a szatíra fegyverével. Kolakowski esszéjének
horderejét mindenekelőtt az adja, hogy ezek az ostoba külsőségek
nem mások, mint a modern kor legjelentősebb szellemi áramlatai: a
marxizmus, a freudizmus, az egzisztencializmus, a strukturalizmus és
az analitikus filozófia. Vagyis egytől egyig arra a prométheuszi
szellemiségre épülő teóriákról van szó, amelyek alapjait az
újkorban Voltaire és felvilágosult társai rakták le. Műveljük
meg kertünket, harsogta az alapozó, a rá épülő építményt pedig
arra használta Kolakowski, hogy a segítségével győzzön meg bennünket
az alap elhibázott voltáról, kertünk megművelésének tarthatatlanságáról.
De
félreértés ne essék, mielőtt véglegesen kidobnánk az ásót
és a kapát, egy dolgot szem előtt kell tartanunk: Kolakowskiból
itt sem a prédikátor, hanem az udvari bolond szólalt meg. Annak eldöntését
tehát, hogy megműveljük a kertünket vagy sem, természetesen megint
csak miránk bízta, mindannyiunkra külön-külön.