Az új kormányzat egy ügyes húzással kisöpörte a minisztériumi raktárak legmélyén szomorkodó utolsó kommunista relikviákat. Az anyag a Pintér Antik regényes kazamatáiban landolt, várva a jótékony célért ringbe szálló licitálókat.
A PR-húzás ügyes, a cél nemes, még a nemzetközi hírügynökségek is felfigyeltek rá, pedig az anyag elég sovány. Legalább ezerszer ennyi hivatalos dekorációnak kellett – csak a minisztériumokban – felhalmozódnia negyven esztendő alatt, hogy aztán megsemmisüljenek, vagy ismeretlen utakon szivárogjanak ki a nyirkos alagsorokból.
A hallgatólagos leselejtezés már a Kádár-rendszer alatt is folyt, hiszen a Rákosi- és Sztálin-portrékat el kellett tüntetni. (Ma már hűlt helyüket se találni.) A Pintér Antikban bemutatott anyag nagyobbik fele a Művészeti Alap ízetlen egyenterméséből való: közepesen ismeretlen nevek képcsarnokos epigon munkái. Semmi politika, csak virágcsendélet, szántogató paraszt és a ”60-as évekre hangolt kubizmus vagy expresszionizmus. Még a vonalas – december 6-án kalapács alá kerülő – kollekcióban is mindössze egy Rákosi-arckép akad, az is egy bekeretezett, szépen retusált hivatali fotó. Bezzeg Lenin! Egy teljes fal van vele kidekorálva kisebb-nagyobb méretben, krumpliorral, elrajzolt állal, ízléstelenül pacsmagolt kivitelben, lakkozott fainstalláció formájában és Pátzay Pál lendületes büsztje után készített, porcelán változatban. A prímet Csáki-Maronyák József viszi, a megbízható kezű portrégyáros, aki az ötvenes években ontotta magából a hivatalos arcképeket.
Magas színvonalú, valódi szocreál munkát itt se találni. (Az igazi szovjet módi csak pár bekeretezett orosz reprón csodálható meg.) Az ötvenes évek eleji Magyarországról való, késő sztálinista tematikus zsánerképből jó, ha három-négy látható, a maguk hurráoptimizmusával, a bugyuta pártos témákkal és a kisstílű, stréber naturalizmussal. Ott a bántóan komponált, vonatablakból kiintegető sztahanovista, Zombory Moldován Bélától, a szovjet-magyar barátságnak (konkrétan a Vörös Hadsereg falusi felszabadító útjának) emléket állító festmény Molnár Józseftől, esetleg a jobb sorsra érdemes Toroczkai Oszvald kissé darabos bányászai a tárnából.
Akad még néhány puha, koszos, festőibb realista munka, abból a bizonyos 1955 utáni nyúlfarknyi időszakból, amikor a kultúrpolitika megpróbált új arcot szabni a szocreálnak. Ennek eredményét látjuk visszaköszönni Baranyó Sándor depressziós esztergaüzemében vagy Áron Nagy Lajos tévéhangoló gyárban tüsténkedő, oldott nőalakjaiban. A szocreálnak nem csak egy hangja volt, minél távolabb megyünk a fősodortól, annál több a költői hangulat, a Greshamtól örökölt borongós látványelvű líra. Elég, ha Luzsicza Hajógyári szigetét citáljuk ide.
És persze ne feledjük, hogy ”56 után szétnyílt a stiláris olló. Óvári Lászlónak mondjuk elfelejtettek szólni, a szabadban majálisozó munkáscsaládját (köztük egy egyenruhás honvéd) akár 1951-ben is festhette volna. Nem úgy, mint Ék Sándor borongós Menekülése, amiben – ha jól sejtjük – benne van a moszkovita művész ”56 októberében érzett jeges rémülete. A kultúrpolitika a forradalom után már nem nagyon törődött a formával. Bele lehetett vasalni a tematikába a kasztrált izmusokat is, a Kádár-kori modernség, a „szocmodern” égisze alatt. Würtz Ádám rézkarcai is csak dicséretet kaptak Picasso magyarra fordításáért, sőt, még az is belefért, hogy pop artos szitanyomatként szülessen újjá Lenin elvtárs.
A művek szemtelenül alacsony ára (bronz Dimitrov-fej 1000 Ft-ért) jelzi, hogy a minisztériumi sarkokból most kisöpört műtárgy-szemét még a saját iskoláján belül sem ér túl sokat.