„Együtt töltött éveink folyamán hovatovább megértették velem, hogy Pablónak valamilyen kékszakáll-komplexusa van, szeretné levágni valamennyi nő fejét és megőrizni magánmúzeumában.” Ezek a szavak Françoise Gilot-tól valók, aki Picasso élettársaként rendbe tette az idősödő Don Juan életét. Picasso ugyanis nemcsak művészetében volt megszállott újító, hanem az asszonyok körében is. Ikonná merevedő alakjához éppúgy hozzátartozik a rendszeres stílusváltás, mint szeretőinek gyakori cserélgetése. Mintha a szellemi kreativitás és a férfierő ugyanabból a forrásból fakadna. Talán ez a Picasso-kultusz legnagyobb titka! A Szépművészeti Múzeum pedig nem rest a titok nyomába eredni, s ráépíteni egy takaros kamarakiállítást. Az ötlet nem új, de jól működik: Picasso korszakait egy-egy szerelme reprezentálja. Az andalúziai macho aurája pedig olyan erős, hogy még a festmények hiányát is feledteti. A javarészt grafikai lapokból álló válogatás közepén azért ott tündököl Az olvasmány című, lekerekített formáival is kubizáló olajfestmény (a Párizsi Picasso Múzeumból), amit Picasso egyik örök szerelméről, a festészet helyett inkább a sporttért lelkesedő germán leányszépségről, Marie-Thérèse Walterről készített. De felsorakozik kékszakáll magánmúzeumának többi szereplője is. Az első párizsi szerelem, Madeleine anyaként jelenik meg egy érzékeny rajzon. A kép túloldalán – micsoda Don Juan-os gesztus – már egy másik szerető, Fernande Olivier arcképe tündököl. (A fejjel lefelé rajzolt gyengécske arckép-vázlatot egy elegánsan installált tükör fordítja a talpára!) Majd következik Marie-Thérèse, akinek a kezét Picasso csak első feleségének, Olgának a halála után kérte meg. Akkor már hiába. Az elegáns és törtető balerina, Olga Koklova a klasszicizálódó korszak múzsájaként (és persze feleségként) vonult be az életműbe – ahogy ezt a rajzokból megtudhatjuk. De nem feledkezhetünk el a sírógörcsöktől szenvedő, ideggyenge fényképésznőről, Dora Maarról sem, aki a síró nőket ábrázoló Picasso-képek ihletője, valamint a két öregkori társról, a festőnő Françoise Gilot-ról és a második feleségről, a Picassónál jó pár évtizeddel fiatalabb Jacqueline Roque-ról. A szűkös képanyagot, jól megválasztott idézetekkel és idegesítő csobogás-hangokkal tálaló kamaratárlat jól működő, élvezetes kultúrcsemege. S ez Picasso aurájának köszönhető! Hiszen hódításait sem férfibájainak köszönhette. Olivier nem túl hízelgő leírása szerint: „Alacsony, fekete, zömök, nyugtalan és nyugtalanító; a szeme sötét, a tekintete mély, átható, furcsa, már-már merev. Félszeg mozdulatok, nőies kéz, szegényes göncök, rosszulöltözöttség. Egy vastag, csillogó fekete hajtincs metszi keresztbe az értelmes és makacs homlokot.” A nők mégis bomlottak utána, akárcsak a galeristák és a közönség. Még ma is.
Szépművészeti Múzeum
2006. augusztus 1–2006. szeptember 17.