Szombaton zár, addig, aki teheti, nézze meg, érdemes. Hiszen a kifimomult ízléssel válogatott kollekció Aba-Novák, Ámos, Berény, Bortnyik, Derkovits, Koszta, Mednyánszky, Perlmutter, Rippl-Rónai, Szőnyi és Vaszary főműveit foglalja magába.
A Kieselbach Galéria falain látható gyűjtemény, és a mögötte lévő történet egyszerre kuriózum, ugyanakkor van benne valami tipikus: ha úgy tetszik a közelmúltunk történelmének lenyomata. Egyidejűleg a műgyűjtés történetének egy bizonyos korszakáról beszél, azokról az évekről, a háború alatt és után, amikor minden felborult, és élelmiszerért lehetett műtárgyakat kapni, vagy megfordítva képekért lehetett élelmet.
Valamint arról az időszakról is, amikor – bár még mindig feketézésnek vagy seftelésnek hívták az ilyesmit –, a BÁV árverésein remekművekhez lehetett jutni. És amikor az orvosok, ügyvédek, esetleg tanárok mellett a műgyűjtői társadalom legtőkeerősebb csoportját a kisiparosok jelentik, akiknek a szocializmusban az egyetlen legális befektetési formaként a műgyűjtés jöhetett szóba.
Kövesi István üzlete, 1974. / Képek: a Kieselbach Galéria jóvoltából
Kövesi István, akit gyűjtők és művészek Kóser Pistinek, vásárlói pedig Pistikének neveztek, 1911-ben született Vácrátótón, egy helyi mészáros negyedik gyerekeként. Szülei azt szorgalmazták, tanuljon, de szívesebben folytatta édesapja vállalkozását, a harmincas években már saját mészárszéke volt a kisvárosban, ha nem jön a világháború a vidéki zsidóság tipikus életútját folytatta volna. Családjából egyedüliként túlélte a vészkorszakot, újrakezdte az életet, megnősült, ismét felvirágoztatta a boltot. Az államosítás elől családjával, két gyerekével együtt Budapestre költözött. Gyári munkásként élt csaknem tíz évet, majd 1957-ben, a korábbi újlipótvárosi kóser hentes disszidálása után elfoglalta annak megürült helyét. A húskimérés mellett engedélyt kapott saját készítésű savanyúságok értékesítésére is. Ezek annyira népszeűek lettek, hogy állítólag Amerikába és Angliába is vitték a vevők, így a csalamádé és a savanyú paprika teremtette meg az anyagi hátteret a képek vásárlására.
A ritkán látható sűrűségben főműveket tartalmazó gyűjtemény persze önmagában is érdekes, ám sok egyéb hozzáadott értékkel bír. Például azzal, hogy többé-kevésbé még egyben van, néhány kép került csak ki belőle, és azokat is visszakérték a mostani kiállításra. Ez ritkaság, mert a gyűjtő halála után a családtagok sokszpr elkezdik eladogatni a műveket – nem ritkán azért, mert féltékenyen tekintenek a kollekcióra, amely elvette tőlük az apjukat és sok pénzt emésztett fel. Nem túlzás azt állítani, Kövesié a szocializmus utolsó egyben maradt, titkos, nagy gyűjteménye. Sokan hallottak a Csanády utcai kóser hentes gyűjteményéről, de, hogy mit tartalmaz, az szinte senki nem ismerte, a Nemzeti Galéria néhány munkatársán kívül. Nekik a védett képek miatt bejárásuk volt a családhoz.
Egy gyűjtemény általában mesél a gyűjtő preferenciáiról, karakteréről, ízlésén keresztül vonzalmairól, barátságairól. Mindig egyéni képet mutat, és azáltal kezd közölni valamit, hogy a benne szereplő művek kapcsolatba kerülnek egymással, öszeszerkesztődnek. Ez a gyűjtemény azért is különleges, mert a magyar gyűjtéstörténetnek azt a fejezetét idézi, amikor jól kereső maszekok alkottak közös klubot főorvosokkal és szenvedélyesen gyűjtő tanáremberekkel.
Alapvetően négy forrása volt akkoriban a gyűjteményépítésnek: a BÁV aukciói, üzletei, a közvetlen festőbarátoktól való vásárlás és az egymás közti csere. Furcsa játéka a sorsnak, hogy Kövesi István gyűjteménye most abban a galériában kerül ki a nyilvánosság elé, ahol még Luxor kávéházi korszakában, annyit ücsörgött korabeli gyűjtő barátaival. Várták a szemközti BÁV üzletbe hetente kétszer érkező friss árut, és itt bonyolították a cseréket is. Tevékenységüket végigkísérte a szenvedély, és még egy fura összetevő: a félelem.
Az örökösök – akik sokévi hezitálás után egyeztek bele abba, hogy ez a gyűjtemény látható legyen, és Molnos Péter szerkesztésében, tanulmányával kísérve albumban jelenhessen meg – abba nőttek bele, hogy ezekről a dolgokról jobb nem beszélni. Ami ebből a félelelmből a mai gyűjtőkben visszamaradt, azt szeretné oldani Kieselbach Tamás is azzal, hogy egyre több privát gyűjteményt mutat be. Egy műkereskedőnek perzse az a dolga, hogy a gyűjtői tevékenységet „fényezze”, de Kieselbach a rá jellemző szisztematikussággal írja és adja ki a magyar műgyűjtés történetét, a legtöbbször az utolsó pillanatban elkapva egy gyűjtemény maradványait.
Az angolszászok a D-betűs szavakra szoktak hivatkozni (death, divorce…) ha egy műgyűjtemény felbomlásának okait említik, és ez alól nemigen van kivétel. A Titkos gyűjtemény kötet előszava úgy szól: egy gyűjtő rémálma, hogy nyom nélkül hullik szét amiért fáradozott. Ennek ellenszere a kollekció, azaz a teljesítmény megmutatása lehet, még mielőtt az egyes darabok visszakerülnek az élet és a művészet nagy körforgásába.
A családtagok noha beleegyeztek a kiállítás megrendezésébe, a rejtőzködést nem adták fel. Ám például a Szőnyi képek – közük saját kisgyerekkori portréja alatt – , ott ült a megnyitón a festő lánya, Szőnyi Zsuzsa is. És eljöttek a „hentes” személyes ismerősei közül jónéhányan, akik bejártak hozzá a boltba vásárolni, vagy a műgyűjtésésből ismerték. Kövesi nem volt iskolázott ember, mégis, amit összerakott, igazi szellemi teljesítmény, ízlésről és intelligenciáról árulkodik. Kézenfekvő lenne azt mondani, van itt valami ellentmondás, pedig nincs. A rá emlékezők egyöntetűen mind azt mesélik, jó ember volt, nagy lélekkel. Molnos Péternek valaki még azt is elmesélte, hogy időnként a rászorulóknak a hús mellé még egy kis pénzt is becsomagolt. Akkor miért ne szerethette, láthatta, érthette volna, mi az értékes, mi a „jó” művészet? Persze kellett hozzá az a szintén kivételesnek mondható tulajdonsága, hogy jó érzékkel választotta ki tanácsadóit, és mert hallgatni rájuk. Sok képet vásárolt a háború előtti korszak neves gyűjtőitől, akik a harmincas-negyvenes években felépített gyűjteményüket épp a hatvanas években kezdték eladni. Nemes-Lampérth festményei és Aba- Novák vásári témájú alkotásai a Nemes Marcell gyűjteményből, a Gresham kör művészeit preferáló Szilágyi Sándortól pedig Szőnyik és Vaszaryk kerültek át Kövesi kollekciójába.
Sokat vásárolt természetesen BÁV-aukciókon is, Frankel József és Sinkó Katalin orientálták. Legendássá vált az az 1971-es decemberi árverés, ahol összesen 160 ezer forintot költött, mikor a havi átlagkereset kétezer forint körül járt. Itt vette meg Vaszary Bikaviadalát 75 ezer forintért, addig tartva magasan a tárcsáját, amíg övé nem lett a kép. Nem volt egyedi eset, gyakran vásárolt azért, mert egyszerűen beleszeretett egy műbe és nem érdekelte, ha túlfizeti a képet. Vaszaryt egyébként is nagyon kedvelte, nyolc jelentős művet birtokol tőle. Rippl-Rónaitól pedig tizenhármat, ezt a számot a műgyűjtés történetében csak Nemes Marcell és a bankár Fruchter Lajos múlta fölül.
A gyűjtemény egyik legérdekesebb része Bortnyiktól való. Ezek a korai munkák nem forogtak a műkereskedelemben, Kövesi a hetvenes években személyesen kereste fel a mestert, és előszedette vele az általa utált korai festményeit. De felkutatta Kassák özvegyét is és műveket vett tőle. Rendszeresen járt Anna Margithoz a Fillér utcai lakásába, tőle 16 Ámos Imre képet vett meg. Sosem a fősodort követte, jó tanácsadókat és okosan irányító belső hangot követve az akkor elhanyagolt kortárs művészektől is vásárolt.