Ha valahol száz képet állítanak ki egy időszaki tárlaton olyan mesterektől, mint – többek között – Cézanne és Van Gogh, Gauguin és Matisse, Javlenszkij és Kandinszkij, Macke és Kirchner, akkor garantált a kasszák előtt kígyózó hosszú sor. Így van ez még Zürichben is, ahol pedig a múzeumok állandó kiállításai és a látogatható magángyűjtemények is igen gazdag keresztmetszetet adnak az említett mesterek munkásságából. A Kunsthaus persze tudja azt is, hogy az ő szintjén már magas a mérce, azaz a jó művek mellett szükség van egy olyan koncepcióra, ami hozzáad valamit a bemutatott korról és művészekről eddig alkotott képünkhöz, új összefüggéseket fedez fel, vagy új megvilágításba helyezi az ismert és akár sokadszorra is szívesen látott műveket.
Paul Cézanne: Nagy almák, 1891/92 körül, olaj/vászon, 44,8 x 58,7 cm,
The Metropolitan Museum of Art, New York
Első ránézésre meglepő, hogy ennek a koncepciónak a kidolgozására egy kaliforniai kurátor, Timothy O. Benson kapott megbízást. Ő kétségkívül az expresszionizmus legjobb Németországon kívüli szakemberei közé tartozik, ám a döntés főként azzal függ össze, hogy a kiállítás – a montreali Szépművészeti Múzeum mellett – a Los Angeles-i LACMA-val együttműködésben jött létre és Benson nyilván többet tudott tenni a kiállítás tematikájához jól illő, amerikai magángyűjteményekben őrzött és kiállításokra csak ritkán kölcsönadott művek megszerzéséért, mint európai kollégái. Ez pedig annak a dicséretes szándéknak a megvalósításához volt fontos, hogy a tárlat vezérgondolatát – amire mindjárt kitérünk – a közismert sztárképek mellett hasonló színvonalú, de ritkán látható művekkel is illusztrálják.
Erich Heckel: Lány babával, 1910, olaj/vászon, 65 x 70 cm, Serge Sabarsky Gyűjtemény,
a Neue Galerie New York jóvoltából, © Erick Heckel hagyatéka / 2013 ProLitteris, Zürich
A kiállítás azt a tézist igyekszik igazolni, hogy a múlt század első évtizedeit a képzőművészetben a különböző iskolák közötti nagyon intenzív nemzetközi csere jellemezte, amiből az is következik, hogy az expresszionizmus sem egy színtiszta német találmány. Az, hogy a német expresszionizmusnak fontos nemzetközi inspirációs forrásai is voltak, nem számít új felfedezésnek, arról ugyanakkor, hogy az iskolák egymásra hatása mennyire volt kölcsönös, vagy mennyire egyoldalúan érvényesült a francia hatás, éppen e kiállítás apropóján erősödött fel újra a vita. Néhány kritikus a kurátornak a napjainkban előszeretettel propagált „összeurópai kulturális identitásnak” egy olyan történelmi korszakban való vélelmezését rótta fel, amikor ez tényekkel nem volt alátámasztható. Álláspontjuk szerint sokkal helyénvalóbb lenne a párizsi művészeti szcéna, az ottani művészek, műkereskedők és műkritikusok egyoldalú befolyásáról beszélni. Az első világháború előtti időszak német művészcsoportjai, így az 1905-ben alapított Brücke, sokat tettek ugyan nemzetközivé válásukért, ám ezt a szándékot kevés siker koronázta. Kirchner 1908-ban például eredménytelenül próbálkozott Matisse megnyerésével, Pechstein törekvése van Dongen-nek a csoport munkájába való bekapcsolására is csak átmeneti eredményt hozott és nem lett semmi Munch és Kandinszkij közreműködéséből sem. A svájci Cuno Amiet tagsága önmagában kevés volt ahhoz, hogy a csoport valóban nemzetközi jelleget öltsön.
Marianne Werefkin: A vörös fa, 1910, tempera, papír, 75,5 x 56,5 cm,
Ascona, Fondazione Marianne Werefkin, Museo Comunale d’Arte Moderna
Az első világháborút követően e téren további lehűlés volt tapasztalható, illetve Németországban erősödött a törekvés a túlzott francia befolyástól való szabadulásra. Ludwig Justi, a berlini Nationalgalerie igazgatója például 1923-ban a következőket írta: „Bármilyen élvezetes is a francia festészet, utánzása annál gyorsabban eredményez gyenge műveket, minél erősebb az utánzás szándéka. Legjobb fiatal művészeink nem mentek Párizsba, hanem saját fából faragnak.” A „nemzeti” és a „kozmopolita” megközelítés konfliktusának már jóval korábbi jeleit is megtalálja a figyelmes látogató a festmények között elhelyezett tablók dokumentumai között, melyek, félő, elsikkadnak a kiállított képek valóságos színorgiájában. Az egyik folyóirat például, bizonyára nem véletlenül, annál az oldalnál van nyitva, melyen 1911-ben 120 német művész tiltakozik „a francia művészet inváziója” ellen; haragjukat az váltotta ki, hogy a brémai Kunsthalle megvásárolta van Gogh egyik jelentős tájképét.
A dokumentumokból rekonstruálható az expresszionizmus, mint kifejezés használatának története is, ami ugyancsak szolgál meglepetéssel. A fogalmat egy művészeti irányzat jelölésére Roger Frey vezette be 1910-ben egy „Manet és a posztimpresszionisták” című londoni kiállítás kapcsán. A berlini Szecesszióban 1911-ben rendezett egyik kiállítás „fiatal francia festők, expresszionisták” munkáit mutatta be és ugyanebben az évben Arthur Clutton-Brock a Burlington Magazine-ben megjelent írásában azt javasolta, hogy a francia posztimpresszionistákat kereszteljék át expresszionistákká. A német művészettel összefüggésben vélhetően Herwarth Walden legendás galériája, a Der Sturm egyik kiállításának – A Kék lovas, Franz Flaum, Oskar Kokoschka, expresszionisták – címében jelent meg a fogalom először. Később a „német” világszerte mindinkább az expresszionizmus állandó jelzőjévé vált; Ernst Ludwig Kirchner parádés 1913-as vászna, a napjainkban a New York-i MoMA birtokában lévő Utca, Berlin talán arra emlékeztetve kapott hangsúlyos helyet a tárlat legvégén, hogy nemzetközi áttöréséhez paradox módon a náci rezsim általi „kiátkozása” is jelentősen hozzájárult. Az „Utca, Berlin” is szerepelt a híres-hírhedt 1937-es Elfajzott művészet kiállításon, melynek darabjait a Goebbels által megbízott műkereskedők – hivatalosan legalábbis – csak külföldön értékesíthették.
Kees van Dongen: Modjesko szoprán énekes, 1908, olaj, vászon, 100 x 81,3 cm,
The Museum of Modern Art, New York, © Kees van Dongen Estate / 2013 ProLitteris Zürich
Érdemes röviden kitérni a tárlat kitűnően sikerült architektúrájára is. A múzeum központi, hatalmas és „alapállásban” tagolatlan kiállítótermét egy megtört vonalú fallal választották ketté, s a falba számos ablakot vágtak, melyeken keresztül pontosan azok a művek láthatók a szemközti oldalon, amik az „ideát” kiállított képek nemzetközi analógiájaként szolgálnak, illetve azok hatását tükrözik. Szinte már didaktikus megoldás, de jól működik. Mint ahogy a kiállított művek többségének dinamizmusa, élénk színeinek tobzódása is jól érvényesül a pasztellszínekre festett, nyugalmat, visszafogottságot árasztó falakon.
A kiállítás Zürichben, egyetlen európai állomásán május 11-ig tekinthető meg, majd ezt követően a két társrendező észak-amerikai múzeumban látható.
Kees van Dongen: Modjesko szoprán énekes, 1908, olaj, vászon, 100 x 81,3 cm,
The Museum of Modern Art, New York, © Kees van Dongen Estate / 2013 ProLitteris Zürich