Művészek
sikerét semmi sem bizonyítja jobban, mint amikor elkezdik hamisítani műveiket.
A profi hamisítók minden részletre gondosan ügyelnek, így sok esetben
évtizedekig eltart, amíg egy általuk készített hamisítvány lelepleződik, ha
lelepleződik egyáltalán.
Ahogy azt R. A.
Scotti: Az eltűnt mosoly – A Mona Lisa
titokzatos ellopása című könyve kapcsán korábban már megírtam az artportálon,
a Mona Lisát 1911-ben ellopták a Louvre-ból. A lopással először Guillaume
Apollinaire francia költőt és barátját, Pablo Picassót gyanúsította a
rendőrség, mert Apollinaire korábban nyilvánosan javasolta a Louvre
felgyújtását, és Picassóval együtt többször tréfálkoztak társaságban a Mona
Lisa ellopásáról. Bizonyítékok hiányában ejtették ellenük a vádat. A festmény
két év után került elő Olaszországban. A tolvaj, Vincenzo Peruggia, a Louvre
egyik munkása megpróbálta Leonardo művét eladni a firenzei Uffizi Galériának. A
következő években tökéletesnek látszó, több hamisító szaktudását hirdető Mona
Lisa másolatok kerültek másolatokként piacra. Készítőik nemcsak a reneszánsz
géniusz ecsetvonásait utánozták precízen, hanem Leonardo idejéből származó,
megvetemedett nyárfa panelre festettek, és ugyanabból a korból és forrásból
származó festék pigmentet használtak. Még arra is ügyeltek, hogy az évszázadok
során a festmény megőrzésére, restaurációjára tett kísérletek nyomai hitelesnek
tűnjenek. Éppen ezért sok művészettörténész gondolja úgy, hogy a Mona Lisa
eltulajdonítása mögött az akkor még meglehetősen szegény, a sznobizmust és a
klasszikus művészeteket körüllengő áhítatot ifjú lázadókként nevetségesnek, abszurdnak
gondoló, a balhékban gyönyörűséget találó Apollinaire és Picasso állt, ugyanis
ők ismerték a legjobb korabeli hamisítókat Európában, s komoly jövedelemhez
juthattak a másolatok amerikai gyűjtőknek történt eladásából.
A nagy
tréfamester, Salvador Dalí több festményt festetett a stílusát jól ismerő
hamisítókkal, majd a képeket szignálta és sajátjaként adta el. Barátainak
szignált, üres papírlapok százait ajándékozta, amelyekre halála után az ő
munkáit ábrázoló metszeteket nyomtak. Amikor az eredeti Dalí aláírással
ellátott papírlapok elfogytak, a hamisítók az aláírást kezdték el utánozni. A
hamis nyomatok jelenleg is forgalomban vannak, többnyire az óceánokat járó
sétahajókon rendezett aukciókon árulják őket, dollár tízezrekért. Egyes kutatók
szerint a forgalomban lévő Dalínak tulajdonított nyomatok 80%-a hamis.
A régi korok
mesterei, Rubenstől Botticelliig sokszor tanítványaikkal festetették meg az
általuk elképzelt, gyakran fel sem vázolt, csak szavakban leírt képeiket,
amelyeket elkészültük után aláírásukkal hitelesítettek. Korukban ez bevett
gyakorlat volt, senki sem botránkozott meg rajta. Andy Warholtól Jeff Koonson, Damian
Hirstön és az új kínai művész-sztárokon át számos kortárs művész használt és
használ szakembereket műveik előállítására, a műveket csak a művészek szignója
hitelesíti. Ezen ma sokan felháborodnak, mert nem képesek felfogni, hogy a
művek lényege az idea, minden más, a materializálódáshoz, a tetszetősség
biztosításához szükséges tevékenység csak kellő szorgalommal, kézügyességgel
elsajátítható szakma, ipar.
Képzeljük el,
hogy egy szorgos és nagyon tehetséges mexikói éveket tölt Frida Kahlo művek és
relikviák utánzásával, gyártásával. A nagy mexikói muralista, Diego Rivera
tragikus sorsú feleségének stílusában, kézírásával, korabeli papírra, korabeli
tintával ír rajzokkal illusztrált, gyakran pikáns tartalmú, vagy mélyen érzett
félelmekről árulkodó naplóbejegyzéseket, Riverának címzett, dühös, szenvedélyes
leveleket. Erotikus Kahlo rajzokat rajzol, szenvedést sugárzó Kahlo festményeket
fest. Egy bőröndnyi, Kahlo monogramjával ellátott oaxacan indián blúzt is
hamisít, amilyeneket a művésznő szeretett viselni. Frida Kahlo feliratú
fadobozokat készít régi deszkákból, amelyekbe hajcsatokat, fésűket, használt
ecseteket, púderdobozokat, kiszáradt rúzsokat, gombokat, gyűszűket, rozsdás
ollókat helyez. Zsinórra fűzött, kitömött kolibrikből nyakláncokat is
konstruál, olyanokat, mint a hangsúlyos szemöldökű művésznő, a száműzött orosz
forradalmár, Trockij egykori szeretője szokott hosszú, pihés nyakán viselni.
A több mint
1200 Kahlónak tulajdonított mű és tárgy egy macskaköves utcájú ódon, hegyvidéki
városban, San Miguel de Allendében megbúvó régiségbolt múzeumnak berendezett, hátsó
szobájában található, Mexikóban. A bolt tulajdonosa Carlos Noyola
régiségkereskedő. A gyűjteményről a Princeton Architectural Press Finding Frida Kahlo (Frida Kahlo
megtalálása) címmel, 2009. november 1-én tervez megjelentetni egy gazdagon
illusztrált könyvet. Bár a könyv még nem kapható a boltokban, már
megvásárolható az amazon.com és más internetes kereskedésekben. A szerző
Barbara Levine, a San Francisco Museum of Modern Art korábbi kiállítás
igazgatója. „Ez az archívum érintetlen albumot ajánl nekünk Frida Kahlo
világáról, és arról, hogyan határozta meg a saját helyét benne.”, írja Ms.
Levine a könyvet bevezető esszéjében. A szerző hosszú interjút készített a
gyűjtemény tulajdonosával, Noyola úrral, és feleségével, Leticia Fernándezzel,
amelyben elmondják, miképpen jutottak a művek és relikviák birtokába, és hogyan
próbálták meg hitelesíttetni őket. A gyűjteményt egy titokzatos, rejtőzködő
életmódot folytató, kilétét felfedni nem kívánó mexikói ügyvédtől vásárolták,
aki Kahlo bizalmasától, a művésznő képkereteit készítő fafaragótól vette meg a
tárgyakat, mondják. Kahlo annyira kedvelte a fafaragót, hogy több, műveivel és
személyes tárgyaival megtöltött bőröndöt és ládát ajándékozott neki.
Noyoláéknak sikerült találniuk egy, a fafaragót, Abraham Jiménez Lópezt
ábrázoló fényképet, amely belekerült a könyvbe. A műveket a 2007-ben elhunyt
Ruth Alvarado, Rivera unokája, és három Kahlóval és Riverával az 1940-es
években sokat dolgozó művész, köztük Arturo García Bustos hitelesítette. A
szöveges dokumentumok hitelesítésére bírósági írásszakértőt és a mexikói
Nemzeti Szépművészeti Intézet vegyészét kérték fel. Vizsgálati eredményeik a
gyűjtemény valódiságát igazolták.
A könyv még meg
sem jelent hivatalosan, de a benne bemutatott gyűjtemény valódiságát máris
sokan, köztük Kahlo-specialisták, valamint a művésznő és férje még élő
leszármazottai cáfolják. A Kahlo művek jogai felett rendelkező mexikói
kormányügynökség műtárgyhamisítás vádjával feljelentette Carlos Noyolát, és
lépéseket tett az Egyesült Államokban a könyv terjesztésének megakadályozására.
A gyűjteményt hamisnak deklaráló szakértők egyike sem látta azt, véleményüket a
könyvben megjelent reprodukciók alapján alakították ki. Katherine Myers, a
kiadó PR igazgatója bejelentette, hogy a könyv a támadások ellenére a boltokba
fog kerülni november elsején, és az internetes terjesztést is folytatják, mert
a szerző tisztán megírta bevezetőjében, hogy a bemutatott művek és tárgyak
tanulmányozása még nem fejeződött be. A néhány éve a mexikói kisvárosban élő
szerző, Barbara Levine azt nyilatkozta, hogy eredetileg húzódozott a könyv
megírásától, mert neki is kétségei voltak a gyűjtemény eredetiségét illetően.
Félretéve kétségeit mégis megírta a könyvet, mert a gyűjteményt hihetetlenül
szépnek, Kahlo szellemiségéhez tökéletesen illőnek találta. „Ha mindez
hamisítvány, ha Kahlónak, vagy valaki hozzá közel állónak nem volt köze
mindehhez, ugyan ki és miért készített volna egy ilyen meggyőző, fiktív
archívumot?”, mondta. A miértre könnyű a válasz. Ha a gyűjtemény valódinak
bizonyul, dollár tízmilliókat ér.
Az esetet
vizsgálva ismét a New Yorkban élő Goran Djordjevic barátom jut eszembe, aki az
1980-as években, a Little Italy negyedben lévő Mott Street egyik bérházának
földszintjén, mániákus precizitással rekonstruálta közreműködésemmel Gertrude
Stein párizsi, a Rue des Fleurs 27. alatti házban egykor működő
szalon-galériáját, amelyben a modernisták először állították ki műveiket a 20.
század elején. Goran minden részletre gondosan ügyelt, a penész szag hiteles, a
falon függő modernista művek is valódiaknak tűnnek a félhomályban. Sokan
gondolják eredetieknek őket, kevesen veszik észre a színek hiányát, illetve,
hogy valamennyi kép szépiaszínű, s a képek aljára írt keletkezési dátumok sem
stimmelnek. Sokan vélik úgy, köztük blog bejegyzéseim egyes olvasói is, hogy
műtárgyak esetében nem az originalitás, hanem a művek ereje a fontos.
Mindenesetre a valódi és a másolat viszonya problematikájának vizsgálata még
mindig ugyanolyan fontos, mint az 1970-es években volt, amikor a koncept
művészet először fókuszba állította.