Szűcs Attila Still Light című kiállítása a fény témakörével foglalkozó festményekből és rajzokból, az egri Kepes Intézet után 10 napig a Kieselbach Galériában látható. Aki igyekszik, ma még megnézheti.

A budapesti tárlat  az egrihez hasonlóan alapvetően magángyűjtemények anyagából válogatott műveket mutat be, olyanokat is amelyek Egerben nem voltak láthatók.

Szűcs Attila (Sz.A.): Ez nem egy életműkiállítás, és retrospektívnek is csak annyiban nevezném, hogy 15 évet fog át. Tematikus válogatás, ahová azokat a munkákat gyűjtöttem össze, amelyek szoros és közvetlen kapcsolatban vannak a fénnyel. Eredetileg a Kepes Intézet felkérésére készült, ahol a művészet és a tudomány közti kapcsolatot bogozzák, s maga Kepes György is egész életében a fényt kutatta. Kezdetben kilencven ilyen művet szedtem össze, végül hatvan körül volt a kiállítottak száma, szóval tekintélyes mennyiség.

White ball planking, o,c. 100 x 120 cm. 2011

artPortal: A fény számodra is alapvető téma, vagy egyszercsak egymás mellé téve a munkákat, gyanús lett, hogy az?

Sz.A.: A fény vizsgálata legkülönbözőbb aspektusokból végigkíséri eddigi munkásságomat, olyannyira, hogy néha azt éreztem, nem én foglalkozom a fénnyel, hanem a fény foglalkozik velem. Ilyen értelemben nem okozott gondot, miért is kaptam a felkérést. Ugyanakkor nem volt ennyire tudatos, soha semmi nem annyira tudatos. A fény a kedvelt témaköreim közé tartozik a kezdetektől, de számos egyéb témám van, általában párhuzamosan futtattom a  történeteket. Elég pontos nyilvántartást vezetünk az elkészült műveimről, kiválogattam mi kerülhet szóba, majd – régi szokásomhoz híven – leültem a számítógép elé, és megcsináltam a teret 3D-s programozással, aztán elkezdtem berendezni. Ezt először a WAX Bubble Memory  retrospektív kiállításánál tettem meg 2007-ben, ott tanultam meg a technikát. Az vállaltan visszatekintés volt az addigi pályámra, s szerintem maximum tíz kép jelent átfedést a mostanival, pedig mindkettőben ott a retrospektív jelleg.  Úgy mentünk Egerbe, hogy tudtam, mi hova kerül, és ebben csak minimális változások történtek, például ha villanykapcsoló volt a falon, amivel nem számoltam előre, így terveztem most is a Kieselbach Galéria tereire.

artPortal: Minden munkádról precízen számon tartod, hová került, mi a sorsa? Ez azt is jelenti, hogy kapcsolatban vagy a magángyűjtőiddel, nem okoz nehézséget összeszedni a képeket?

Sz.A.: Sajnos, még ilyen nyilvántartás mellett is előfordul, hogy néhány festményről fogalmunk sincs, hol van,  de szerencsére nem sokról. Minden gyűjtő másmilyen, van, aki barátkozni akar, más nem igényel semmilyen kapcsolatot. Sokfélék vagyunk. Nekem jó ha a képek jó gyűjteménybe, jó társaságba kerülnek, mert mégsem a műteremben van a helyük örökké, de akad festményem, amit kifejezetten sajnálok, hogy elment.

 

Szűcs Attila. Fotó: artPortal

A műgyűjtők hamar felfedeztek maguknak…

Sz.A.: Hát, nem. A főiskola elvégzése után bő tíz évig egyetlen képemet sem tudtam eladni.  Mindenféle munkát vállaltam, a tanítástól a díszletfestésig, hogy meg tudjak élni. 1997-ben a Magyar Aszfalt első pályázatán – ez lett a későbbi Strabag díj – én lettem a díjazott.  Ma már egy ilyen díjnál még azokat is megkeresi egy galéria, akik csak jelöltek között vannak, a nyertesnek pedig biztosan elindul a műkereskedelmi karrierje. Akkor senki nem kopogtatott az ajtón, hogy kellenék, és gyűjtők se jelentkeztek. Az elején megtapasztaltam milyen a senki földjén létezni. A galériák ma már folyamatosan monitorozzák az új generációt. Ott vannak az egyetemen az év végi kiállításokon, lehet tudni, ha valaki kiemelkedőt nyújt, rögtön bekerül valahová. Amikor én végeztem, ilyesmi még nem volt.

Alkotómunka közben a kognitív, vagy a szenzitív folyamatok dominálnak nálad?

Sz.A.: Az elsődleges impulzus, ami elindítja a munkafolyamatot, nem intellektuálisan meghatározott és nem is törekszem rá, mert rengeteg tapasztalat erősített meg abban, hogy hiába van egy határozott elképzelésem arra vonatkozóan, milyennek kéne lennie a végeredménynek, mégsem olyan lesz. Jobban járok, ha valamely érzetemre támaszkodva hagyom, hogy megtörténjen. Minden részlet olyan, mint egy kirakós játék egyik eleme, előbb-utóbb látom, hol a helye, hová passzol. Mondok egy példát: mostanság fejeződött be a 2011-2013 közt elég intezíven festett Planking sorozat. Úgy indult, hogy a neten való böngészés közben találkoztam a jelenséggel, és bevillant, nahát én évek óta foglalkozom ezzel, még ha nem is tudtam mi a planking. Döbbenten olvastam a wikipédiában, miszerint az egész plankingelés kezdtét 1997 tájékára teszik Angliában, közben az első plankinges képem konkrétan egy önarckép volt 1997-ből. Visszatérve a folyamathoz: nem kell intellektuálisan meghatároznom, miért csinálom, mert nem tudhatom. De utóbb összeáll a kép, sőt, én magam is kerek történetet tudok köré varázsolni, miért pont azt csináltam. Az eredeti mozgatórugó a legtöbb esetben, sőt pontosítok, minden esetben, az általam nem belátható tartományban van. Attól tartok, ha nagyobb rálátásom volna a folyamatra, el is veszne az a potenciál, ami létrehozza magát a művet. Az általam nagyon kedvelt David Lynch-ről olvastam, hogy amikor alvászavarokkal és egyéb problémákkal pszichiáterhez fordult, néhány kezelés után jobban érezve magát, rákérdezett: előfordulhat -e, a kezelés végére annyira jól lesz, hogy nem lesz kedve alkotni? Előfordulhat – válaszolta a pszichiáter. Lynch abban a pillanatban hagyta ott. Ha felfejted a rejtett mozgatórugókat, megvan a veszélye, hogy ezáltal ki is oltod őket.

Block of flats with christmas tree, o.c., 140 x 200, 2002

Könnyen festesz?  Mert kívülről termékeny, szorgalmas művésznek tűnsz, homogén életművel. Olyannak akit elkerültek az alkotói válságok.

Sz.A.: Magyarországon a szavak, amiket használtál, vagy a szorgalmas jelző inkább sértésnek számít mint dicséretnek.

Akkor másképp fogalmazok: úgy tűnik, életformaszerűen festesz és nincs vele gondod.

Sz.A.:  Így más, az életforma stimmel. Számomra szükséges festeni, de alkotói válság mindenkit ér, olyan nincs, hogy valakivel nem történik ilyen. Minden nap itt leselkedik, ám maga a tevékenység mentálhigiéniás aktus. Még akkor is, ha történetesen egy munkával töltött nap után mindent megsemmisítek, amit létrehoztam, még mindig jobb, mintha aznap nem csináltam volna semmit. Hiszen például közben konkrét felismerések is megfogalmazódnak bennem.

A két kiállítás ( Kepes Intézet, Kieselbach Galéria) között van valami különbség vagy ugyanaz?

Sz.A.: A terek mások. A Kepes Intézetben a tiszta szoba-szekcióval indultunk, aminek két leágazása lett, a jobboldali a szexus felé mozdult el, és onnan hajlott bele egy politikai ívbe, balra pedig a fény részint tudományos, másrészt metafizikus olvasatai voltak feldolgozva különböző termekben.  A Kieselbach Galériában is a tér határozta meg, hogy a nagyobbtól haladunk a kicsi felé. Akár konkrétan a külső terek nagyméretű képeitől a kisebbek felé, az intimebb szférába. A baloldalon – főhajóként, illetve mellékhajóként is funkcionál a tér – a szentély végén Buster Keaton csalogat a szemével minket, a legvégégén pedig Tesla és a fény tudományos megközelítései. A következő terem rajzai a készülődés metaforájaként is felfoghatók, a terem ahová innen lépünk be, pedig már egy teljesen új munkát is tartalmaz, egy új sorozat kezdő darabját, az előképeinek tekinthető művekkel együtt, hogy lehessen látni mi is az, ami felé megyünk.

Women with a view of women, 2014, o-c, 140×200

Tényleg: merrefelé? Mi jellemzi a most induló új sorozatot?

Sz.A.:  Ez az új munka határozott reflexió nemcsak magára a festészetre, hanem arra a térképzésre is, ami engem már régóta foglalkoztat. Az adott festményfelületen belül hozok létre alegységeket. Most  festmények vannak a festményeken belül, amiket a képeimen is nézők néznek.

Mit takar a kép a képben? Esetleg idézetek elődöktől?

Sz.A.: Gondoltam idézetekre is, még az is lehet, hogy eljön az ideje annak is, de egyelőre ezek a sose látott saját festményeim. Régi történet ez, a főiskoláig nyúlik vissza. Talán másodéves koromban megálmodtam egy saját kiállításomat, teli fantasztikus művekkel. Ébredés után arra gondoltam, milyen egyszerű a dolgom, már láttam, hogyan néznek ki, csak le kell festenem őket. Amikor nekiláttam, kiderült nem olyan egyszerű ez, minél inkább az álombeli festményt akartam lefesteni, annál kevésbé hasonlított. Nem a specifikumok mentén lehet megragadni egy látványt vagy érzetet, hanem a festészeti eszközök hasonlatrendszerén belül. Munka közben folyamatosan figyelnem kell a saját testem által adott visszajelzéseket. Nem szabad mereven menni a prekoncepció után, hanem emlékezve az eredeti elképzeléseimre, rugalmasan alkalmazkodni a készülő festményhez. Az legyen, amit ő akar.  A munka során olyan viszonyrendszer alakul ki, amiben kicsit megszemélyesítődik a készülő kép. Az interaktivitás része annak a festési folyamatnak, ami engem érdekel. Nagyon erős festői jelenlét mellett képződik valami, és valamilyen rejtett csatornán keresztül a nézőnek is értesülnie kell a folyamat körülményeiről. Egyszerűen a kész képről valahogy le kell szedni a létrejöttének körülményeit is.

A Plankingről azt mondtad, hogy ez a kortárs népművészet. Ezt hogy értetted?

Sz.A.: Biztos vagyok abban, ez ma a népművészet, és nem a hímzés, varrás, fafaragás. Nem művészek csinálják, fontos része a dokumentáció, és hogy felkerüljön a netre. Provokáció kifelé, de benne van az elzárkózás is. A plankingelő megközelíthetetlen és védtelen, összetett az értelmezése is. Szerintem népművész. Közöm van hozzá, tudod, minden festmény egyben önarckép is. Nagyon tetszett az értelmezései között a civil ellenállás része, amikor valaki ugyan nem forradalmárként vonul az utcán, de kifejez valami ellenérzést, ellentartást, tartózkodást a társadalmi berendezkedéssel szemben.