Leon Golub (1922–2004) az amerikai figuratív festészet egyik jelentős,
sokaknak irányt mutató alakja. A második világháborúban katonaként
szolgált. Leszerelése után a G.I. Bill (háborús veteránok
továbbtanulását, beilleszkedését segítő kormánytámogatás) révén
lehetősége volt művészetet tanulni a chicagói School of Art
Institute-ban.
Itt ismerkedett meg Nancy Spero (1926–2009) festőművésznővel. Házasságuk és egymást inspiráló művészi kollaborációjuk közel ötven évig, Golub haláláig tartott. Tanulmányai során alakult ki az a művészetét élete végéig vezérlő nézete, miszerint a műalkotásoknak megfigyelhető kapcsolattal kell rendelkeznie a külvilággal, az aktuális eseményekkel ahhoz, hogy szemlélőik, a társadalom számára jelentősek, értékelhetőek legyenek.
Művei görög és római szobrokon, sportversenyek fényképein, meleg pornográfián, újságokban, magazinokban megjelent képeken alapulnak. Az évek során újságkivágásokból óriási adatbázist hozott létre. Festészetét a szobrászathoz hasonlította. A festékrétegekkel borított, általában ki sem feszített, le sem alapozott vászonról kaparta, hámozta le a festéket, legtöbbször húsvágó bárdot használva. Igen gyorsan dolgozott, képei általában percek alatt elkészültek. Fontos volt számára a spontaneitás, az „itt és most” élménye. 1959–64 között feleségével Olaszországban éltek, mindkettőjükre erős hatást gyakorolt az etruszk és római művészet, különösen azok az ősi műalkotások, amelyeknek a hatalom és az erőszak a témája. A vietnami háború kiteljesedése idején költöztek vissza New Yorkba. A következő tíz évben születtek talán legismertebb művei, a Napalm és a Vietnam War (Vietnami Háború) sorozatok. Az 1970-es évek közepén, a polgárjogi-, háborúellenes- és ifjúsági mozgalmak szétesésével, a közügyek iránt egyre közömbösebbé váló fogyasztói társadalommal szembesülve súlyos depresszióba zuhant. Munkái többségét darabokra vágta, tűzre dobta. Több éves kihagyás után, az 1970-es évek végén kezdett újra festeni, többnyire politikusok (Ho Chi Minh, Fidel Castro, Francisco Franco, Richard Nixon, Henry Kissinger, stb.) portréit. Az 1980-as években figyelme a terrorizmus változatos formái, a hatósági és utcai erőszak felé fordult. Kivégzőhelyek, kínzókamrák, börtöncellák és bordélyházak, utcai bandák, lázongások képeit festette. Ebben a periódusban születtek Mercenaries (Zsoldosok), Interrogation (Kihallgatás), Riot (Lázongás) és Horsing Around (Rossz viselkedés) című sorozatai. Az 1990-es évektől haláláig művészete egyre illúzionisztikusabbá vált, formái egyre nehezebben felismerhetőek lettek. Inspirációt régi faragványokból, középkori kéziratokból és a kortárs graffiti művészetből merített. Egyre inkább foglalkoztatta az elmúlás gondolata, az elválás, veszteség és halál témái. Gyakran felirattal is ellátott festményeinek ismétlődő motívumai a kutyák, oroszlánok, koponyák és csontvázak lettek.
A New York-i The Drawing Centerben megrendezett Leon Golub: Live & Die Like a Lion? című kiállításon a művész 1999–2004 között született, olaj- és akril festékbe mártott pálcával, tussal, krétával rajzolt műveit láthatjuk. A rajzolt körvonalak, a rajzi minőség festményeinek is elemi alkotó része, olyannyira, hogy festményeinek reprodukciói gyakran grafikáknak tűnnek. Hasonlóképpen, rajzait akár festményeknek is nevezhetnénk. Esetében is bebizonyosodik a műfaji kategóriák alkalmazásának idejétmúlt értelmetlensége. A kiállított művek egy része befejezetlen, vázlatszerű. Megismerhetjük belőlük alkotói módszereit, a színekkel, formákkal való kísérletezését. Az élete utolsó periódusában készített művei közül több jó humorral parodizálja saját, korábbi, komor munkáit. A munkákból érezhető, hogy élete végén a művészt magának a művészetnek, önnön erőfeszítéseinek létjogosultsága is erősen foglalkoztatta. Bár egész életében az általa érzékelt kegyetlen, agresszív, brutális valóság lényegének képi megjelenítése foglalkoztatta, témái gyakran szörnyűségek voltak, lehet, hogy ő is csak dekorált? Lehet, hogy ő is csak színes tapétákat alkotott? Van közös valóságunk egyáltalán, vagy mindenki másképp látja ugyanazt? Lehet, hogy minden, amit csak érzékelünk csupán illúzió? Nehezen tudta elfogadni, hogy életének halála fog végső értelmet adni, s könnyen elképzelhető, hogy a végső megmérettetésben egész, alaposan megszenvedett életműve csak szélmalomharcnak minősül majd.
The Drawing Center, New York
2010. április 23. – július 23.