A Mélycsarnok kiállítóterében elfeledett történetek és fényképek várják a látogatót, melyeket, mint mesefonál ölel körül a rajz. A mindig jobbító szándékú Amelie Poulain világa jut eszünkbe, amelyben egy különös fiatalember nagy gyűjtőszenvedéllyel szedegeti össze ismeretlenek portréit a fotóautomaták alól.
Magyarósi Éva saját és talált fotókat dolgoz át, emlékeket szeretne előcsalni, és átörökíteni az utókornak, miközben saját maga számára ez a munka egyfajta terápiás szerepet is betölt. Az elmúlás és az emlékezet témakörét járja körül, a hiányzó apa utáni gyász, a gyermekkor élményei és sok más személyes történet-darabka villan fel előttünk. Misztikus tájak, elvarázsolt állatok, szellemlények és királylányok egy homályos képcsarnokban.
A művek régi diák világát hozzák vissza, a jól kiválasztott hordozó – sötétben megvilágított üveglap – magába foglalja a transzparenciát és fokozza az elrebbenő álomszerűséget. Olyan mintha belépnénk egy-egy belső világba, az egész nagyon megható és intim, ami elsősorban annak a finom gesztusnak és alázatnak köszönhető, amit a művész gyakorolt az egyes fotók feldolgozása során. Tiszteli a szereplőket és óvatosan nyúl vissza a múltba. Az elmosódott, átrajzolt alakok között mintha időutazásban lenne részünk, fotók által rögzített tünékeny pillanatokat érhetünk tetten, melyek között érdemes csendben lenni, és hagyni, hogy a képek meséljenek. A világháborús családtörténeteket nézve felmerül a kollektív emlékezet kérdése is. A múlt itt nem csupán nosztalgikus visszatekintés, hanem figyelmeztetés, hogy a történelem egyes eseményeit soha nem szabad elfelednünk.
Magyarósi Éva a múltat némileg átülteti a jelenbe azzal, hogy az álló- és mozgókép közti határvonalat átfedi. Az újrarajzolt, festett fotó és az animáció találkozik. Az első terem szereplőit viszontlátjuk a filmekben, az emlékképek kiteljesednek. Eleven, lombok között eltűnő és felbukkanó ismerősök jelennek meg előttünk. A két terem hangulatának egységessége, és különleges atmoszférája a narrátornak is köszönhető, amit bármerre megyünk, hallunk. Víg Mihály zenéjére a különböző rétegek egymásra úsznak a képeken, miközben saját hangján szólalnak meg a művész (búcsú)szövegei, elhangzik Pilinszky János A mélypont ünnepélye című verse és több haikuja, illetve Siegfried Lenz Németóra című művének néhány részlete. Az idézetek arra világítanak rá, hogy a halál utáni veszteség, hiányérzet olykor kézzelfoghatóbb a hétköznapi tárgyakban, és ezért ragaszkodni kezdünk ahhoz, ami addig jelentéktelennek tűnt. Ahogyan a regénybeli festő láthatatlan műveinek is értéke lesz, és ugyanarra a sorsra – elkobzásra – jutnak, mint a láthatók.
Bár a műveket látva, hallgatva olykor gombócot érzünk a torkunkban, mégis jó érzéssel távozunk, eszünkbe jutnak képek, távoli események, személyek saját múltunkból, és mi is szívesen emlékezünk rájuk. Magyarósi Éva most látható művei az elmúlt néhány hónap termései, de a kiállítás korántsem jelenti egy korszak lezárását. A művész ígérete szerint folytatás következik. Érdemes lesz várni. Mélycsarnok, 2012. május 17 – június 24.