Kerekes Gábor: Ismeretlen fotográfiák
Artphoto Galéria
december 22-ig
Nemcsak a magyarországi fotográfia közeg szereplői – alkotók, elméleti szakemberek, kurátorok, gyűjtők és galeristák – hanem a kortárs fotóval foglalkozó külföldi műtárgypiac is tisztában van azzal, hogy Kerekes Gábor az egyik legjobb magyar, saját utat járó fotográfus volt. Másfél évvel az Art+Text galéria Body, Fetish, Death című, Einspach Gábor által kurált posztomusz kiállítás után most újabb anyag látható Kerekes hagyatékából, ezúttal az Artphoto Galériában, Ismeretlen fotográfiák címmel.
Természettudományos érdeklődés és ezoteriára való hajlam; folyamatos önképzéssel megszerzett, ritkaság számba menően gazdag szakmai tudás (a camera obscurától a polaroidig szinte az összes fotótechnika, az adott téma kívánalmai szerint); és egy komplikált belső világ szemérmes őrzése. Kerekes Gábor különleges fotográfiákat készített. Viszonylag kései indulás után sajátos kitérőkkel színezett szakmai életutat járt be: volt segéd- majd fotóriporter, de közben közel húsz éven át, megszakításokkal felszolgálóként is dolgozott, míg végül az utolsó két évtizedekben szabadúszó alkotóként élt. Hamar elkezdtek jönni a díjak, mégis a ’80-as években közel tíz évre teljes elhagyta a pályát, felfüggesztette a fényképezést. A szocialista éra gerinchajlító mechanizmusa őt is beszippantotta (a titkosszolgálat markában tartotta néhány évig), majd élete utolsó időszakában mégis komoly anyagi és szakmai sikereket ért el – külföldön is. Három éve, 69 évesen halt meg, alkotásainak értéke és pénzben mérhető ára azóta is folyamatosan emelkedik.
Minden alkotó és minden műalkotás, még a legkülönlegesebb is, idővel beilleszthető egy adott korszak tendenciái közé. A művész is a társadalomban él, ahol hol több, hol kevesebb mozgástere van. Az, hogy kikkel érintkezik, milyen jó és milyen rossz választásai vannak, mit szűr le magának a körülötte lévő világból, vagyis végső soron miként éli meg a kort és mit alkot a számára jutó életidőben, nem független a külső körülményeitől. Senki sem sziget, szokták mondani.
Azért néha úgy tűnik, van aki mégis az.
Kerekes Gábor fotóművészete precízen épített, gondozott, hűvös, magányos sziget. És ahogy minél több kép került elő a hagyatékból – melynek gondozója a részben hasonló utakon járó kolléga és egykori barát, Barta Zsolt Péter –, annál inkább látszott, mennyire különös világ is ez.
Kerekes hátrahagyott archívumából válogatott munkák okoztak már meglepetést és valószínűleg a jövőben is fognak. Ilyen volt az például, amikor a halála után két évvel, 2016-ban bemutatásra került néhány nyugtalanítóan sötét erotikus munkája – női (fél)aktok, fetisiszta objektek, szexuális segédeszközök, meztelen önábrázolás. Ez akkor gyökeresen új tematikát jelentett az addig ismert életműhöz képest. A fekete-fehér városképek, a komor és mégis törékeny ipari tájak, a kiegyensúlyozott kompozíciókba rendezett preparátumok és metszetek, az absztrakt grafika hatását keltő vonalak és formák világa után, halála előtt nem sokkal Kerekes új álarcban mutatta meg meg magát, olyanban, ami sokkal kevesebbet takart, mint az addigiak. A lemeztelenített, mintegy élve preparált öreg férfitest látványa (saját teste), és a sajátos tárgyakban megmutatkozó, utolsót izzó szexuális vágy nehezen felejthető képeket eredményezett. Az alkalmazott nedves kollódiumos technika – a Kerekes által már korábban is előszeretettel használt történeti fotográfiai eljárások egyike – és az alkotó sajátos attitűdje kartávolságra tartotta el a nézőt az ábrázolás érzékiségétől.
Jópár olyan kép látható az Artphoto Galéria mostani, november 27-én nyílt kiállításán, amelyek rokonai Kerekes korábban említett, kései erotikus fotóinak, de ezeken Érosz még hűvösebb sarokba húzódik vissza, nagyobb teret engedve Thanatosznak. Fémesen szürke, boncasztal-hideg fényű vagy sárgás-barna pergamenszínű női arcok, fagyott aktok, levetett-felakasztott ruhadarabok, gondosan lehelyezett pár cipő, egy metronóm ismétlődő képei és egy mai krematórium munkaeszközei (az utóbbi a internetről gyűjtött, átdolgozott képek formájában).
A kiállítás kurátorai (a Dorsy Galéria és Barta Zsolt Péter) ezúttal minimális resturálás után az összes, eddig még nem ismert Kerekes-fotót bemutatták, így az anyag tematikája, koncepciója mintegy magát írta, és így elvileg a szokásosnál is nagyobb súly helyeződött az anyag prezentálásának módjára. Ahogy Barta írja is a kiállítást kísérő rövid szövegben, több képnek sem a születési ideje, sem címe nem ismert, van ami mintegy önmagában áll az életmű egészéhez viszonyítva, és talán új irányok keresését jelzi, azaz a néző egy nagy fotós műhelymunkájába is betekintést kap. Ami biztosan összeköti ezeket az alkotásokat, az az, hogy (eddig) Ismeretlen képek voltak.
„Mikor már kiderült, hogy súlyos beteg, ennek ellenére még nagyon bizakodott, akkor bérelt egy műtermet és teljes megszállottként dolgozott ott(…), mintha be akart valamit pótolni. Ekkor született nagyon sok olyan felvétel, ami korábban az ő világától távol volt. (…) Nem tudom, milyen irányzathoz tartozik miért nem tette nyilvánosság elé és mi céllal készítette. Miért nem mutatta be és miért hagyta ezeket a nagyszerű képeket a hagyatéka között nyugodni..?” – olvasta fel gondolatait fia, Kerekes Gábor János a kiállítás megnyitóján. „Érdekesség számomra az, hogy a fényképezőgépét csak művészeti alkotásokra használta, családi fényképezésre szinte alig” – folytatta. „A családban vicceltünk vele sokszor, embereket és minket nem akar fényképezni. Egyszer elvitt magával, sötétben voltunk egy nagy mezőn és fényképezte a csillagokat. Számomra ez nagyon meghatározó pillanatnak számított.”
Kerekes Gábor 2014-ben bekövetkezett halála előtti időszakban, ameddig és amennyire állapota engedte, magasabb sebességre kapcsolva kezdte el készíteni a különféle archaikus technikákkal, magányos pepecseléssel és megalkuvás nélküli precizitással előállított fotóit, próbált versenyt futni az idővel. Az általa teremtett világ korábban is sötét tónusú volt, szó szerinti és átvitt értelemben is. Bármi is az általa ábrázolt tárgy – hideg tájban álló gyár sötét tömbje, formalinban tartósított, preparált emberi testrész; random kézből lelógó, kibelezett haltest, preparált békák átvilágított, törékeny lábai –, mindig a létezés nehéz voltáról szólt. Kerekes Gábor letisztult és kegyetlennek tűnő szenvtelenséggel látta és láttatta a dolgokat. Élete utolsó szakaszában, a közelgő halál egyre biztosabb előérzete és a semmibe hullás perspektívája még egy szinttel feljebb, és bizonyos értelenben kijjebb, a néző felé nyomta el őt. Kreativitása és kíváncsisága idős korában sem csökkent, sőt. Ebből a képi leltárból kiolvasható hogy haláláig megmaradt a megfigyelő-elemző-felmutató szerep, de idővel kevesebb lett az áttételesség és talán kevésbé rejtett az érzelem. Ami viszont mindvégig konstans Kerekes alkotó módszerében gondolkodásában és kutatásaiban, az az, hogy mindig azon a határvonalon mozog, ami a szervest a szervetlentől, az élőt a holttól, a még éppen létezőt a mindjárt-nem-létezőtől választja el.
Ezeken a képeken nincs bocsánat, felmentés vagy remény – igaz, ezek a fogalmak az ábrázolás időtlensége miatt tulajdonképpen nem is relevánsak. Saját fizikumának romlását, romlékonyságát szenvtelenül teszi közszemlére, és ha egy női test vagy arc az alanya, akkor a szexualitásra ráolvad a halál layer-e. A gátlások nélküli végső őszinteség, és az utolsó pillanatig nem szűnő vágy megvallása nehézzé, de egyben felemelővé is teszi a néző számára a Kerekes Gábor képeivel való találkozást.
Nyitókép: Kerekes Gábor: Cím nélkül Glamour Selyem cca 2012-2013. Forrás: Artphoto Galéria
