artPortal: Radikális változások tanúja Budapest, a köztéri munkák, az emlékműszobrászat terén is. Hogyan ítéled meg a mai magyar köztér illetve a köztéri művészet helyzetét?

Kertész László (K.L.): A válaszhoz kicsit távolabbról kell kezdenem. A köztér mindig a nyilvános kommunikáció tere, ezért a hatalmi reprezentáció elsődleges megjelenési terepe is. Bár számunkra nagyon fontos, de le kell leszögezni, az esztétikai vonatkozások ilyen értelemben inkább következmények és sok esetben funkcionálisan másodlagosak. Ami a köztéren zajlik: harc a figyelemért és szimbolikus térfoglalás. Ez ugyanúgy igaz az állam, illetve a politikai hatalom reprezentatív jelenlétére, vagy a kereskedelmi reklám formáira, mint mondjuk egy aktivista street art munkára. A köztérre vonatkozó művészeti stratégiák alkalmazhatóságát és érvényesülését így legfőképpen az adott társadalom ezen terekről vallott elképzelései, a demokráciával és a nyilvánossággal kapcsolatos elvárásai határozzák meg. Ez jól követhető mondjuk az amerikai National Endowment for Arts köztérrel kapcsolatos több évtizedes tevékenységét megvizsgálva. A köztéri művészet, a public art értelmezésének változásait – vizsgálódásaim szerint – erőteljesebben befolyásolták, befolyásolják a közönség reakciói és elvárásai, mint a művészek vagy az intézményrendszer kezdeményezései. Az egyre inkább a részvételiség felé elmozduló műtípusok egyértelműen a társadalom demokratizálódásának és így a művészetről vallott nézetei demokratizálódásának a következményei. Magyarországon a demokratikus kultúra hiánya kezdettől jellemzi a köztér működését. A jelenlegi kormány részére Budapest ráadásul mint meghódítandó, domesztikálandó ellenséges terület, illetve mint szimbolikus kommunikációs felület fogalmazódik meg, ezért a szimbolikus köztérfoglalások és emlékezetkonstrukciók is elsősorban itt jelennek meg.

A Magyarország 1944-es német megszállásának emlékére tervezett emlékmű látványterve.
Párkányi Raab Péter munkája. 

De ha a köztér bizonyos határokon belül szabad, akkor miért nem jelenik meg mégis több független alkotás?

K. L.: Ahhoz, hogy a jelenlegi állapotokat jellemezzük és megérthessük, röviden át kell tekintenünk a megelőző évtized tendenciáit. Vegyük hát sorra a legfontosabb stratégiákat! Gyakorlatilag a rendszerváltozástól máig igaz, hogy a reprezentatív funkciójú (tehát a hatalmi, identitás- vagy szakrális reprezentációt szolgáló) művek csak nagyon kis részében van jelen bármiféle esztétikai érvényesség. Merthogy a programok túlsúlya és a vizuális edukáció magyarországi színvonala mást nem nagyon tesznek lehetségessé. A finanszírozás ugyanis többnyire politikai indíttatású, ami így kizárólag a politikai hasznosság (szavazatmaximálás) szempontját követi. Az autonóm művészet megjelenését ugyan a politikai hatalom nem korlátozza, azonban finanszírozni is csak minimális mértékben és csak esetlegesen hajlandó. Aminek az az oka, hogy ennek a műtípusnak a tényleges támogatója és fogyasztója valójában kizárólag a művelt középosztály lenne, ezért a támogatás politikai haszna megkérdőjelezhető. Ennek ellenére, e a műtípusnak a fokozottabb köztéri jelenléte, mint igény folyamatosan megfogalmazódik mind a művészek, mind a művelt középosztály kulturális véleményvezérei részéről, mintegy a kultúrpolitikák bírálataként. Az, hogy ennek a műtípusnak a közfinanszírozása valójában a középosztály ízlésének a társadalomra oktrojálása lenne, a diskurzusban a felek egyik részéről sem merül fel. A klasszikus – avantgardista szemléletű – aktivizmus felett láthatóan eljárt az idő, a „mások helyett beszélek” beszédmódjának elfogadását már a magyarországi urbánus társadalom is kinőtte, ennél már azért öntudatosabb attitűdű. Ez nem valószínű, hogy igaz a kistelepülések társadalmára, azonban ezen a terepen az aktivizmus helyismeret és motiváció híján gyakorlatilag nem is próbálkozott.

A Téreltérítés Szmogreduktor-projektje. Fotó: Facebook.com/terelterites

Milyen kezdeményezések indultak el mégis?

K. L.: A klasszikus aktivizmus leszármazottjaként a reprezentatív funkciójú köztéri jelenségek antitéziseként próbált megjelenni, mint úgynevezett public art kezdeményezés az ARC és a BÖF projektsorozata, a Pont: itt: most is. Ugyancsak tudomást nem véve a köztéren való beszéd társadalmi felelősségéről és a white cube utcára vitelének voltaképp meghaladott, antidemokratikus voltáról. Ennek ellenére született néhány kiváló munka, azonban ezek társadalmi hatása – a beszédpozíció okán – elhanyagolható volt. Sokkal átgondoltabb és néhány művel már érvényes köztéri jelenlétet is létrehozó projekt volt a Gravitáció – Moszkva tér projekt, amely esetében néhány művész már hatékonyan alkalmazott részvételi és kutatási technikákat. Ugyanakkor, ha a társadalom, mint megrendelő-kezdeményező, illetve befogadó szempontjából vizsgálom a projektet, importnak kell értékelnem, hangsúlyozva hogy a „fordítás” létrejött néhány munka esetében. Ugyancsak ennek az „import-vonalnak”, érték és mintakövetésnek, honosítási kísérletnek volt a folytatása kezdetben a Lektorátus (az önálló intézményként megszüntetett Magyar Képző-és Iparművészeti Lektorátus – a szerk.) public art programja (Mi kis falunk, 2011– a szerk.), de már első lépésben is próbálva társadalmasítani először az egyszerűbb public art formát – a vidéki városi helyszínekkel. Az első projektévben szerzett tapasztalatok következménye volt a második évtől az „ugrás”, nem egyszerűen az új típusú (new genre) public art felé, hanem a kistelepülések közösségeivel megvalósítandó public artba.

Gyenis Tibor a Gravitáció – Moszkva tér projekten, 2003-ban

Hogyan ítéled meg ezeknek a projekteknek a hatását?

K. L.: Azt gondolom, hogy ez már jóval több volt mint „fordítás”, főleg, hogy a műveket egy klasszikus antropológiai-szociológiai hatástanulmány kísérte. Ugyanezeknek az éveknek (a 21. század első évtizedének a második fele) a fejleménye a street art teljes legitimációja a magyarországi non-profit és for profit galériákban és a teljes átjárhatóság az utcai intervenciók és a mainstream között. Ugyancsak ezekben az években erősödött meg a szolgáltató jellegű, részvételi alapú public art gyakorlat kísérleti alkalmazása is, fő vonalként a Cultural Masterplanning bevezetését forszírozó Újirány Csoporttal. Ez a tájépítészek-építészek kezdeményezésére kibontakozó mozgalom párhuzama a Szövetség 39 működéséhez szellemiségében és Baróthy Anna személyében köthető műegyetemi kurzusnak, ami a street art és városdesign tanulságait egyesítő workshopot változtatta intervenciós eszközzé. Ennek némileg rokona a Lakner Antal nevével fémjelzett Téreltérítés kurzus szintén a BME-n. Az utcai művészetek összművészeti kapcsolatrendszerét demonstrálja ekkoriban a Placcc fesztivál is, ami ugyan erősen performatív dominanciájú, de a public art részei erősek. Az évtized végére bontakozik ki a városi séták – szerintem egyértelműen köztéri művészetként értékelhető – mozgalma is. A street art kommunikációs értéke annyira nyilvánvalóvá válik, hogy mind a politika, mind cégek próbálkoznak PR felhasználással: lásd például a Főtáv Rt. panelfestési-pályázata, vagy a Főváros Színes Város projektje. Ugyanakkor a művészek általi kezdeményezések szerepe is megnőtt: így festheti ki a Placcc keretében az 1000 % a nyugati téri felüljáró pilléreit, illetve a Lektorátus erőteljes szakmai támogatásával állami finanszírozáshoz juthat több maradandó projekt: a Szövetség 39, az 1000 %, Antal Balázs, Hatházy László stb. munkái, jórészt Budapesten, de vidéken is. Már a következő évtized elejének történése, hogy a LudwigInzert, a Ludwig Múzeum külső projekthelyszíne Erdődi Katalin projektvezetésével public art programot indítva szárnyai alá vesz a fent említett csapatok közül többet, néhány új típusú public art munka megvalósulásának teret is adva.

Az 1000 % tűzfala Pécsen, 2010. Fotó: thousandpercent.org/

Tapasztaltál-e változásokat az elmúlt években alkotói és befogadói oldalról?

K. L: A befogadói oldalról a demokráciáról vallott nézetek hullámzása szerint – vagyis most kisebb a nyitottság. A művészeknek pedig még ma is viszonylag kis része érzékeny bármilyen társadalmi kérdés iránt, kollaborálni – főleg egy közösséggel – pedig nagyon kevesen tudnak.

Hova tűnt a korábbi sok pozitív kezdeményezés?

K. L: A 2010-ben hatalomra kerülő új kormány a magyarországi demokratikus működés súlyos válságának eredményeként kap döntő többséget a választáson. Ez lakmuszként mutatja, hogy a társadalom miként nyújtja be igényét egy a korábbinál autoriterebb működésre. Ennek közvetlen és közvetett következményei a köz terein is fokozatosan megjelennek. Azért csak fokozatosan, mert a kultúrpolitika a kormány értékrendje szerint kevésbé fontos, ezért a teendők második sorába rendelik. Az eddigi pozitív kezdeményezések intézményekhez kötődnek, a Ludwig, a Lektorátus és a Főváros volt eddig a fő kezdeményező. Lássuk mi is történik: a reprezentatív köztéri művészetet szakmailag segítő, és a public art és az új típusú public art elterjedését módszertanilag is támogató Lektorátust 2012-ben először fokozatosan működésképtelenné teszik – én ekkor álltam fel az igazgatói székből – majd 2013 végére gyakorlatilag fel is számolják. A nagyobb köztéri szakmai tapasztalatokkal bíró munkatársakat elbocsájtják, a Lektorátus költségvetésében köztéri támogatásra, illetve public art projektre felhasználandó keretet másra fordítják… Az állam köztéri támogatást 2012-től az NKA-n keresztül nyújt, ahol a döntéshozó kollégiumban egyetlen szobrász vagy köztérhez értő elméleti szakember nem ül. A Budapest Galériát (amely a fővárosban elhelyezett köztéri munkák ügyében szakmai kontrollt gyakorlt – a szerk.) a Főváros beolvasztja a Budapesti Történeti Múzeumba és önálló intézményi egységként megszünteti. A kerületi önkormányzat kivonul a LudwigInzertből, ezért az megszűnik, majd a Ludwig élén váltás történik, Bencsik Barna nem kap bizalmat a tárcától. Az új NKA-kollégiumok lényegében nem támogatnak nem reprezentatív funkciójú köztéri projekteket, többek közt a Placcc finanszírozása is megnehezül. A kormány kriminalizálja a street artot, amit a rendőrségi gyakorlat is szolgaian követ, így a szabad köztéri megnyilvánulások száma lecsökken. Megszűnt tehát a maradandó köztéri finanszírozásban a nem reprezentatív funkciójú munkák állami támogatása, a public art program, az új típusú public art támogatása és visszaszorult a street art és a graffiti. A múlt évtől a pályázati pénzek egy része már az NKA-nál is kevésbé nyitott MMA-nál jelenik meg. A kormány pedig fokozatosan egy emlékezetpolitikai játszmába kezd, aminek fontos eleme a reprezentatív köztéri művészet is. A köztérpolitikájában a szimbolikus gesztusok dominálnak, emlékmű áthelyezések, tér-átépítések, és új emlékművek emelése, a legfelsőbb szinten meghatározott program alapján. Mindez a szakmai kontroll formálissá tétele, valójában teljes negligálása mellett. Ami – egyelőre – életben tudott maradni: a lényegében politikasemleges, közvetlen állami finanszírozást nem igénylő vagy civil kezdeményezések. A városi séták, a fentebb említett egyetemi kurzusok, a Neopaint tűzfalrehabjai. Az önkormányzati szféra ugyanakkor továbbra is valamivel nyitottabb: az Újirány Csoport a Teleki tér rehabilitációjánál közösségi tervezést alkalmazhat.  Újabb – művészek és építészek, illetve közösségi színház által indított – közösségi projektek is születnek azonban ezekben a szűkös időkben: az urbanista célokat követő VaLyo, város és a folyó, illetve a 20 forintos operett szocio-projektje és leszármazottai. A fővároson kívül még rosszabb a helyzet, hiszen korábban is igaz, hogy a Lektorátus tevékenységén kívül csak Pécsen, a Közelítés kezdeményezésére, valamint az EKF kapcsán voltak köztéri projektek, más komolyan vehető nem.

A környező országokban látsz-e pozitív, számunkra is működőképes formákat?

K. L.: Amennyire – sajnos kevéssé – a szlovák, lengyel, szerb, horvát, bolgár viszonyokat ismerem, hasonló társadalmi folyamatok, hasonló köztéri jelenségeket generálnak, mindössze fáziseltolódásokat látok: hol egyik országban dinamikusabb a helyzet, hol másikban.

Neopaint: Tűzfalrehab az Erzsébetvárosban, 2013. Fotó: Facebook.com/neopaint 

Nyitókép: a KKP matricája Budapesten, 2013-ban. Fotó: miro.medium.com