Amikor ismerőseim, barátaim Amerikát felfedezni indulnak, először arra figyelmeztetem őket, hogy ha csak 1-2 hétre utaznak a hatalmas országba, nem fognak igazán látni, megérteni semmit, mint ahogy az a külföldi turista sem tudja a Magyarországnak nevezett, nagyon speciális jelenséget felfogni, aki csak néhány napra jön ide, bár itt minden kicsike.
Aztán azt tanácsolom a komoly utazóknak, hogy vegyenek, vagy béreljenek autót, mert az a legolcsóbb közlekedési eszköz Amerikában, hacsak valaki nem kerékpáron, gördeszkán, tolószékben, vagy gyalog, esetleg négykézláb akarja járni az Új Világ útjait.
Jó állapotú használt kocsit, kis utánjárással már 500 dollár körül lehet vásárolni – a régebbi Toyotákat javaslom. A kocsi vásárlással kapcsolatos bürokráciától nem kell félni, Amerika arra van kitalálva, hogy működjön, ezért minimális a hivatalokba járás, papírmunka, illeték. Kocsit New York városán kívül, mondjuk New Jersey-ben nagyon olcsón lehet bérelni, a déli államokban még olcsóbban. A benzin kb. harmadannyiba kerül, mint Magyarországon, az autópálya díjak is elhanyagolhatóak. Olcsó, tiszta motelszobát mindenütt lehet találni, a romantikára vágyóak pedig három napig ingyen sátorozhatnak a nemzeti parkok jól kiépített táborhelyein, legtöbbször úgy, hogy nem is látják a szomszéd sátrát, olyan távol van.
Az amerikaiak nagyra becsülik a magánélet szentségét (privacy), nem szeretik, ha mások a szájukba látnak. Az igazi élmény lenyitható tetejű, automata sebváltós, automata sebességtartóval (cruise control) ellátott, nagy amerikai kocsival járni az utakat. A rendőröktől, egyes, az északi yankee-ket mindmáig nem kedvelő déli államok New York-i rendszámokra beinduló seriffjei kivételével nem kell tartani. Amerikában, ahol még a személyi igazolvány birtoklása sem kötelező, csak akkor állíthat meg a rendőr, ha valamilyen hülyeséget csinálunk, például 10 mérföldnél jobban túllépjük az általában nagyon alacsony sebességhatárokat. Nem kell száguldozni, magyarosan előzgetni pár perc előny érdekében és akkor felejthetetlen élményben lesz részünk. Gyönyörű tájakat láthatunk (ott még van természet, Európában jórészt már csak parkok és állatkertek vannak), érdekes, jólelkű, becsületes, szabad, erős, tiszta fejű emberekkel találkozhatunk – persze bolondokkal és bűnözőkkel is, de hol nem?
A Guggenheim alapítvány sokáig komoly pénzekkel támogatta azokat a fényképészeket, akik az országot autóval járva megörökítették szépségeit, különlegességeit, lakóit. Számos, mára világhírű amerikai fotóművész, például Ansell Adams, William Henry Jackson, Albert Sands Southworth, Timothy H. O’Sullivan, Carleton E. Watkins, Michael McLane, John Corney, Robert Frank, Garry Winogrand és mások pályája indult ilyen autós kalandozásokkal. Ők, ha érdekes helyszínekre találtak, kiszálltak kocsijukból, és nehéz felszerelésüket cipelve akár napokig gyalogoltak a nehéz terepen, nem riadva vissza az esetleg rájuk támadó medvéktől, farkasoktól, pumáktól, nem félve a kígyóktól, veszélyes rovaroktól.
Az ugyancsak híres fotós, Lee Friedlander, legalábbis legutóbbi sorozatát illetően abban is különbözik bátor elődeitől, hogy fényképezés közben nem hagyja el bérelt autóját (a fotókból ítélve az új Toyotákat és Chevy-ket kedveli). Fekete-fehér képeket készít a szélvédő üvegén át, vagy a visszapillantó tükörben megjelenő látványt fotózza, ügyelve arra, hogy a fényképezett táj és a kocsi belsejének részletei egyaránt élesek legyenek a képen.
Az utóbbi 15 évben készültek nemrég megjelent könyvének és a New York-i Whitney Museum of American Artban most látható, Lee Friedlander: America by Car című kiállításának képei. 192 fotója foglalja el a falat a Whitney ötödik emeletén. Nem a tájat fényképezte, hanem emlékműveket, templomokat, házakat, gyárakat, fagylaltozókat, plasztik Mikulásokat, útszéli kegyhelyeket. Tudja, hogy a kocsiból csak illúziókat fényképezhet.
Mottója a visszapillantó tükrökre írt figyelmeztetés: „A tükörben megjelenő tárgyak közelebb vannak, mint látszanak.” Nagylátószögű objektívvel felszerelt Hasselblad Superwide fényképezőgépet használ, amely kissé eltorzítja a perspektívát, az előtérnek, esetében a kocsi belsejének felerősített intimitást ad. Komponálás közben sok esetben rá is játszik erre a torzulásra, képeinek alsó széle gyakran párhuzamos a szélvédő, vagy a visszapillantó tükör alsó szélével, s gyakran szinte láthatatlanná teszi a középteret.
Képei gyakran a régi hollywoodi filmek autós jeleneteire emlékeztetnek, amelyekben az álló autóból elsuhanó, vetített tájat látunk. A visszapillantó tükrökben megjelenő képek a tévémonitorokat idézik, egy-egy ház, üzlet, vagy az égbolt részlete mellett időnként a fényképész és kamerája is visszatükröződik. A kocsibelső részletei, a kormánykerék, az ajtó, a műszerfal a kompozíciók szerves, olykor meghatározó részei, néha el is takarják a kinti, esetleg igen látványos tájat. Ez a megoldás a Lumière testvérek korai filmtrükkjeit, az amatőr fényképészetet és a megfigyelési célzatú fotózás technológiáját idézi, olykor nagyon szellemesen, és visszavezethető Walker Evans és Eugène Atget fotóművészetére.
A képeket nézve eszünkbe jut, hogy az autó elválasztja az embereket egymástól. Friedlander barátait, például Richard Benson fotóst és a legendás MoMa kurátort, John Szarkowskit (akinek a könyvét dedikálta) is a nyitott kocsiablakon át fényképezte. Az alanyok közül néhányan benyúlnak az ablakon, a perspektívatorzulás miatt gesztusuk a képen kellemetlenül agresszívnek tűnik.
Whitney Museum of American Art, New York
2010. szeptember 4. – november 28.