Ha mindenáron skatulyázni szeretnénk Bán Béla(1909-1972) munkásságának egyes szakaszait vagy akár összetetten is jelentkező stílushatásait, nincs könnyű dolgunk. A főiskolán Rudnay Gyula tanítványaként diplomázott, a realizmus expresszív változatától jutott el a szürrealizmusig, de közben belekóstolt a kubizmusba vagy akár a Kállai Ernő által teoretikusan is megfogalmazott bioromantikába. Festőként és magánemberként legalább ilyen szerteágazóak voltak szakmai kötődései. A Szocialista Képzőművészek Csoportjának alapító tagja volt 1934-ben, 1938-ban a Szinyei Társaság tavaszi szalonjának „kitüntető elismerését” szerezte meg, a negyvenes évek elején a Képzőművészek Új Társaságának (KÚT) tárlatain szerepelt rendszeresen, a második világháború után az Európai Iskolához tartozott, 1956-os disszidálásáig pedig a Szentendrei Művésztelepen alkotott. Egy esztendei francia majd fél évtizedes argentin intermezzo után telepedett le 1963-tól végleg Izraelben, ahol haláláig élt és alkotott. Szülőhazájában hét év múlva került sor első emlékkiállítására Szombathelyen, majd újabb tíz esztendő múltán százhatvanhét műve érkezett magyar földre.
Most Budapesten a Belvedere Galéria közel félszáz képet mutat be tőle szeptember 14-ig tartó tárlatán, elegáns katalógus kíséretében. A válogatás sokrétű nemcsak térben és időben, hanem az alkalmazott eljárásokban és a felhasznált alapanyagokban egyaránt. A legrégebbiek közül megemlíthetjük a Tájkép figurával 1939-es pasztelljét – a kertkapu előtt guggoló asszonnyal, háttérben erdővel – vagy a Kilátás ablakomból 1940-es akvarelljét – előtérben cserepes virágokkal, az udvaron tüzifarakással, a távolban oldottan felsejlő dombvidékkel – illetve 1945-ből a gouache Férfifejet – Vajda Lajosra emlékeztető, sűrűn erezett hálószerkezettel – vagy a Szemben űlő alak lendületesen, tusba mártott tollal és ecsettel papírra vetett vázlata. Az 1947-es Harc ölelkező emberpárját fekete krétával rajzolta papírra, szecessziós dekorativitással komponálva az indaszerűen egymás testére tekeredett végtagokat, de akad lavírozott (vagyis vízben oldott) tussal is jónéhány fekvő akt. Ezekkel egyidősek a legkorábbi olajfestmények is a kiállításon, mint például az Örvénylés(1947) amorf formáinak vegetatív elvontsága és a Guggoló nő lírai absztrakciója. Az utóbbival közeli rokonságban áll a délamerikai periódusból az argentin országos képzőművészeti szalon plakátterve, a teljes képmezőt betöltő, szétvetett karokkal és lábakkal álló plasztikával, de akadnak középkori katedrálisok tarkabarka vitróira emlékeztető, teljesen elvont kompozíciók is. A hézagosan felsorolt példákból remélhetőleg egyhamar kiderül, hogy Bán Béla eruptív oeuvre-jében mindezek a témák és formák gyors egymásutánban, egymást váltva vagy kimondottan együtt is jelentkeztek. A külföldre szakadt munkák hazatérése, majd fokozatos itthoni integrálódása mindenképp nyeresége a kortárs magyar képzőművészetnek.