Metropolitan Museum of Art, New York Hosszú és eseménydús életem során legtöbbet a nőktől tanultam, többek között az árnyalatokban gondolkodást, a szelektív memória bátor bevetését, az ok és okozat közötti összefüggés laza figyelmen kívül hagyását, és más túlélési taktikákat.Párizsban élve a nők találékonysága nyűgözött le: hogyan lehet fillérekből csinosan, választékosan, divatosan öltözködni. Torontóban a „diesel dike”-nak (hevenyészett fordításban „dízel leszbi”) nevezett leszbikus típus nyűgözött le: a lányok, ellentmondást nem tűrő akaratuk puszta erejével megvastagították csontjaikat, szögletessé formálták állkapcsukat, vastaggá és zsírossá tették bőrüket, hogy ne okozzanak különösebb feltűnést, amikor a nehéziparban, kamionsofőrként, nehézgépszerelőként, rakodómunkásként, sárga nyersbőr bakancsot, hurkáikra feszülő farmernadrágot és kockás flanelinget viselve találták meg boldogságukat. Az amerikai lányokban az fogott meg, hogy nemcsak mindent akarnak, hanem azonnal, s ahogy megkapják, habozás nélkül aláírnak napi 25 órai csatornatisztításra kötelező szerződést. A Karib tenger szigetein a matriarchátus intézményének működőképességéről bizonyosodtam meg, Indonéziában pedig újra megtanultam, amit korábban már tudtam, de a nagy okoskodás közben elfelejtettem: a szépség egyenlő az intelligenciával, illetve több is lehet annál.
Hozzám hasonlóan a régebbi korok művészei, festők, szobrászok is sokat tanultak a nőktől, a pihenő Vénuszként meztelenül, kitárulkozva heverő, vagy gyermekét sirató Máriaként összegörnyedő modelljeiktől, akik a szent, nagy mester pia és mosdatlanság szagát eltűrve fogadták altesti közeledését, hogy aztán egy óvatlan pillanatban elcsenhessék bukszájából az aprópénzt. A modellek inspirációt adtak a művészeknek, testük ívei elfeledtették a bumfordi, koszos, szőrös férfiakkal szögletes, merev, vastagságuk ellenére könnyen összeroppanó gondolataikat, s helyettük harmóniát, a nem evilági lét hétköznapi bizonyítékait kínálták az igazán gazdagok önfeledt bőkezűségével.
A huszadik század egy új, minden korábbinál ufósabb nőtípussal ajándékozott meg bennünket, a manökennel, az időérzékeny férfiak gyorsan, kaméleonként változó nőideáljával, aki kezdetben távoli, megfoghatatlan hologramnak tűnt, majd, ahogy a korokról fokozatosan lefoszlottak az illúziók, egyre közelebb jött, amitől persze csak virtuálisan lett valóságosabb. Valamikor az 1980-as években a manökenek otthagyták a Vogue és a Harper’s Bazaar magazinok csillogó királyságait és beköltöztek szerény otthonainkba. S bár nem fizetnek lakbért és gátlástalanul dézsmálják gondosan őrzött, gyorsan olvadó időnket, azóta sem tudjuk őket kilakoltatni. Magatartásuk is megváltozott, a párizsi, londoni, milánói divat távoli, elérhetetlen istennőiből Michelle, Gisele, Naomi, Linda és Tyra lettek, szimpla csajok, akik ma már éppoly magától értetődő természetességgel, ugyanúgy picsogva esznek pókot, bogarat, férget, fetrengenek a dél-amerikai dzsungelek iszapjában, mint Győzike, vagy böfögnek, szellentenek társaságban, mint a korszellemmel precízen együttmozgó lantművész, Benkő Dániel. Ufó jellegük persze megmaradt, egyrészt mert a mocsok továbbra sem tudja bepiszkolni őket, másrészt mert felfogni sem tudjuk, hogyan jutottak ilyen hosszú, tökéletes formájú lábakhoz, csiszolt márványhoz hasonlító bőrhöz, mi növesztette őket ilyen magasra, hogyan tágulhatott a szemük ekkorára. Sharon Stone, az egyik legszebb hollywoodi filmszínésznő, karrierje csúcsán mondta, hogy e lányok mellett tuskónak érzi magát. Szeretjük őket, vagy sem, ezek a kreatúrák testesítik meg a szépség és divat mindenkori ideálját, reprezentálják a generációk változó ízlését és a populáris kultúrát.
Az elit és populáris kultúra határainak eltűnését már régóta evidenciának tekintő New York-i Metropolitan Museum of Art már hosszú ideje rendez divatnak szentelt kiállításokat. Néha régi korok viseleteit mutatják be, máskor a legújabb irányzatokat. Az egyik legrangosabb amerikai múzeum kurátorai, nagyon helyesen úgy gondolják, hogy ha lehet székeket, edényeket, szőtteseket műalkotásokként bemutatni, akkor joguk van a divattervezők álmait is művészetnek tekinteni. A múzeum jelenlegi, The Model as Muse: Embodying Fashion című kiállítása történelmi perspektívába helyezi a manökenek az embertől lényegi tulajdonságokban különböző, önálló fajának evolúcióját, a 20. század második felének szépségideálját. A kiállítás a Dior divatház 1947-es manökenjeinek (New Look – Új külső) jelképes felvonultatásával kezdődik. Persze korábban is siklottak manökenek a kifutókon, de akkor még nem tűntek fontosabbaknak a filmsztároknál. A második világháború után változott meg a helyzet, az általános demokratizálódással, amelynek része volt, hogy a polgári családok nőtagjai is alanyi joguknak érezték, hogy úgy öltözhessenek, mint a filmsztárok. A divat előre tört a társadalmi ranglétrán. A szabókból művészi státusú divattervezők lettek, a divatházakból nagyhatalmú, gazdag, szuverén királyságok. A háború utáni divatot elsősorban a francia divat jelentette. A magazinok címoldalán, az egyre népszerűbb televízió híradóiban egy új, kifinomult, királyi nőtípus jelent meg, büszke nőiességet sugározva, egyre merészebb ruhákat viselve. Az 1950-es évek arra biztatták a férfiakat, hogy szeretkezzenek a dekoltázzsal. A kiállítás legérdekesebb anyagai az 1950-60-as évekhez kötődnek. Zseniális fényképészek, mint Irving Penn, Lillian Bassman és Richard Avedon dolgoztak a divatiparban, olyan szépségeket fényképezve, mint a texasi nővérek, Suzy Parker és Dorian Leigh, olyan energikus művészeti igazgatók irányítása alatt, mint a Harper’s Bazaar Alexey Brodovitch-a. Ezekben az években alakult először személyes kapcsolat a manöken és a fényképész között. Ez különösen Penn feleségéről, Lisa Fonssagrivesről készített fényképei esetében evidens. Lisa, filigrán testének természetfeletti bájával még a legrosszabb szabású, legközönségesebb anyagból készült ruháknak is kortalan szépséget tudott kölcsönözni, és félelem nélkül mozgott férjének kamerája előtt. A Met dekádokba szervezett kiállításán láthatunk régi divat magazinokat, híres fotózások installációs rekreációit, az eredeti ruhákkal, lámpákkal, hátterekkel. Az 1960-as éveket bemutató terem falára William Klein 1966-ban készült, Qui Êtes-Vous, Polly Maggoo? című, a divatvilágot kigúnyoló filmjét vetítik, a terem közepén a François Baschet által a film számára tervezett, alumíniumból készített ruhák. Persze a kiállítás címe nem fedi a valóságot, a manökenek ritkán voltak a fényképészek és divattervezők múzsái. Legtöbbször rabszolgaként szenvedtek a kontrollmániás fényképészek terrorja alatt, a tervezők mutatós, de kényelmetlen ruhakölteményeibe szorítva. A címet valamelyest igazolná, ha a kurátorok bemutatták volna az utóbbi 30 év legszignifikánsabb manöken-tervező kapcsolatát, a párizsi divatkirály Azzedine Alaïa és régóta szolgáló múzsái, Naomi Campbell és Linda Evagelista botrányoktól sem mentes viszonyát, vagy a divatfotózást filmkészítésként művelő Bruce Weber munkásságát, amely teljesen új fajta sorsokat kiváltó, addig ismeretlen magatartásformákat eredményezett a való világ keményen dolgozó női között.