Festői szépség, szürkés-barna melankólia és harmincas évekbeli utópiák. A belga Michaël Borremans a budapesti közönséget látja el néznivalóval.

A Műcsarnok egy újabb belga sztárművésszel csábítgat minket. Michaël Borremans is, ahogy korábban a komolykodó Luc Tuymans (kritikánk itt olvasható) vagy az ammóniaszagú Wim Delvoye (kritikánk itt), középgenerációs európai kiválóság. Nem médiavisszhangos angolszász szupersztár, hanem egy csöndes festőtekintély a kontinensről, aki benne van a világ legkapósabb művészeinek felső ezres körében, festményei több tízmillió forintos áron kelnek el, útját pedig a világ egyik első számú New York-i galériása, David Zwirner egyengeti. Tetszetős karrier, sőt itthonról nézve álomba illő, pedig Borremans semmi rendkívülit nem talált ki. Csupán jó ízléssel vegyítette egymással az akadémikus festőtudást, a jellegzetes belga szürrealizmust és egy sajátos, szürkés álomvilágot.

Copfos fiatal leány háta mögött összefogott kézzel, a szoknya vonala alatt csonkolva. Egy másik nőalak elmélázó tekintettel harap bele egy barnás, elnagyolt valamibe – amit csak a cím segítségével azonosíthatunk szakállként. Máshol – a szűk képkivágás miatt nem látható – figura egy piros és egy zöld csillogó festékbe mártott kezet tart az asztallap felett. Egy lehunyt szemű nő hajánál fogva lóg a kötélen, egy férfi elmélázva vizsgálja saját tenyerét, egy kacsa szem nélkül úszkál az azonosíthatatlan, szürke felületen. Borremans egyértelműen szürreális világot épít, de nem a pszichoanalitikusok ötletszerű, vad képzettársításai mentén, hanem a szépen kiérlelt metaforáihoz igazodva. A motívumok vissza-visszatérnek. Bár megfejtésüket nem kínálják fel, kibontakozik belőlük egy különös hangulatú, sosemvolt álomvilág. Mintha egy kissé aberrált, de veszélytelen európai forgatókönyvíró vázlatait néznénk egy harmincas évekbeli filmhez, amiben van egy jó adag melankólia, kis kín, kis fájdalom, pár pszichés rögeszme, kevéske utópisztikus sci-fi és sok-sok szürke szín.

A filmes hasonlattal nem lövünk nagyon mellé. Borremans a Műcsarnok apszisába két öreg filmvetítő-masinát állított fel, amik kattogva pörgetik a régimódi filmtekercseket. Az egyiken egy lány alakul át – lassú mozdulatok közepette – egy szabóbábúvá (innen a szoknya alatt csonkolt nők figurája!), a másikon három csillogó ezüst pizsamába öltöztetett néger üldögél egy szobasarokban. A jobb oldali teremsorban a művész még további, kicsike képernyőket is installál, ahol vagy az aprócska figurák bámulják a hozzájuk képest óriási kivetítőket, vagy kedvenc motívumai térnek vissza mozgóképes formában.

A vázlatok és videók ellenére Borremans vérbeli festő. Pár gesztust tesz a kurátoroknak, hogy a mediatizált gondolkodásukba be tudják illeszteni nosztalgikus képi világát, de letagadni se tudja, hogy imád festeni. Virtuózan és elegánsan forgatja az ecsetet, selymes, puha vonásokkal dolgozik, mint az igazi múzeumi klasszikusok, Velázquez vagy Goya. Galériás képviselet ide, kortárs kurátorok oda, nem is tudjuk képeit másképp nézni, mint az akadémikus remekműveket. Mikor megállunk a nagyméretű, háromnegyedes portréja, A szalag előtt, amin egy különös munkaruhába öltöztetett ifjú áll hanyagul monumentális pózban, Tiziano fejedelem képmásai kattognak a fejünkben. Ugyanaz a graciőz tartás, a kezek könnyeden pihennek a bravúrosan tükröződő asztalon, a mélázó tekintett pszichológiai kapukat nyit meg. Nem konceptuális munkát látunk, hanem egy lélekábrázoló portrét – a modelljét ismeri akarjuk, megfejteni és megérteni. (És kicsit csalódottak vagyunk, ha rájövünk, hogy csak a festő univerzumában létezik.)

Akadémizmus ez a javából! Borremans gyönyörűen fest, nem lehet nem észrevenni a merészen, reneszánszosan rövidülő akt vállán a színharmónia ritmusához szükséges szürke pettyet. Ez nem agyalás, nem filozófia, hanem a kifinomult műértő szem kényeztetése – egy kortárs ecsettel.

Műcsarnok
2011. 5. 13. – 2011. 6. 26.