Max Beckmann a 20. századi német festészet egyik legnagyobb alakja, aki napjainkban, halála után több mint hat évtizeddel is töretlen népszerűségnek örvend.
Magát mindig „régi mesternek” tartotta, nem csatlakozott egyetlen avantgárd irányzathoz sem, ám munkásságában az impresszionizmustól kezdve az expresszionizmuson át az absztrakt művészetig számos irányzat hatása ötvöződik. Ezekben a hónapokban három jelentős kiállítás is foglalkozik életművének különböző szeleteivel. A kiállítások ritka egyidejűsége mögött nincs, legalábbis nem látszik tudatos koncepció. A három tárlat teljesen eltérő profilú, kettő közülük az életmű különböző korszakait átfogó tematikus válogatás, a harmadik a művész utolsó éveinek legfontosabb munkáit gyűjti egybe. Mindhárom helyszínen gondosan válogatott, életművi jelentőségű alkotások láthatóak, ám együttesen sem adnak átfogó képet a művész sokrétű munkásságáról.
Lipcsében, Beckmann szülővárosában a Szépművészeti Múzeum 2012. január 22-ig látogatható „Arcról arcra” című tárlata ötven év óta az első kiállítás, mely kizárólag a Beckmann egész alkotói pályáját végigkísérő portréfestészetre koncentrál. Az 58 festmény és a másfélszáznál is több grafika – zömében a festményekhez készült vázlatok – között szóló- és páros portrék, illetve csoportképek mellett olyan sokalakos, allegorikus kompozíciók is találhatók, melyeket „rejtett portrékként” tart számon a művészettörténet, mivel a művész azokon is megörökítette számos rokonának, barátjának arcvonásait. A kiállításhoz készült katalógus 240 olyan személyt sorol fel, akikkel Beckmann kapcsolatba került, s akik vélhetően szerepelnek művein. Legtöbb portréja mégis önmagáról, illetve két feleségéről, Minnáról és Mathildéről készült; utóbbi vonásaival egyébként számos kompozíciójának nőalakjait is felruházta. A tárlatot egy „Dialógus Beckmann-nal” című terem egészíti ki, melyben a német festőnél egy nemzedékkel fiatalabb Alex Katz és két korosztállyal ifjabb Marlene Dumas munkái láthatóak. Utóbbi két művész, noha egészen más – és egymástól is alapvetően eltérő – felfogásban dolgozik, azt vallja, hogy portréfestészetükre mindmáig Beckmann munkássága gyakorolja a legnagyobb hatást.
A bázeli Művészeti Múzeum Beckmann munkásságának egy, ha nem is elhanyagolt, de kissé háttérbe szorult aspektusával, a tájképekkel foglalkozik, azzal a műfajjal, melynek a művész ugyancsak fontos megújítói közé tartozott a 20. század első felében. Tájképeit szemlélve szinte érezzük jelenlétét, mivel ezek a képek csaknem kivétel nélkül egy szoba ablakán, vagy függönyökön keresztül, vagy akár oszlopok mögül kitekintő festő szemszögéből ábrázolják a tájat. Jelenlétének érzetét az előtérben, például az ablakpárkányon gondosan, csendéletszerűen elhelyezett személyes tárgyak is erősítik. Az ugyancsak január 22-ig nyitva tartó tárlatra a kurátorok és a látogatók legnagyobb örömére sikerült a St. Louis-i Művészeti Múzeumból Bázelbe hozni Beckmann talán legnagyszerűbb tájképét, a Genuai kikötőt, s további mintegy 70 festmény társaságában látható egy másik emblematikus munkája, a Tengerparti strand is a kölni Ludwig Múzeum jóvoltából.
Ha lehet rangsorolni, akkor mégis a „Beckmann & Amerika” című a legfontosabb a három kiállítás közül; ennek a frankfurti Städel Múzeum ad otthont 2012. január 8-ig. A 110 kiállított műtárgy (köztük a festmények mellett szobrok, rajzok, sokszorosított grafikák) utolsó, igen termékeny amerikai éveinek munkásságából ad átfogó keresztmetszetet. Nagyobbrészt ekkor készültek a beckmanni Oeuvre kiemelkedő jelentőségű darabjai, a triptichonok; az összesen kilenc befejezettből három látható most Frankfurtban. Ide visszatérni nagy posztumusz elégtétel a művész számára, aki 1915-től kezdődően csaknem két évtizedig, az 1933-as náci hatalomátvételig élt a városban. Ekkor megfosztották professzori katedrájától, művei kiszorultak a múzeumokból és kiállítótermekből. 1937-ben Amszterdamba ment, majd egy évtizeddel később Amerikába költözött, ahol 1960-ban bekövetkezett haláláig előbb St. Louisban, majd New Yorkban élt.
Képein jól érződik az új típusú élmények – a végtelenül tág terek, a lüktető, nyugovóra sosem térő nagyvárosok – hatása. S míg friss benyomásait számos művében megörökíti, igazából mindvégig megmarad európai festőnek. Miközben közvetlen közelről figyeli az absztrakt expresszionizmus amerikai diadalútját, tovább kutatja a figurális festészet titkait, tematikája is alig változik. Három amerikai éve munkásságának igen termékeny időszaka volt; egyedül festményekből több mint 80-at tart számon a művészettörténet. Korai halálára, melyet szívinfarktus okozott, nem készülhetett, utolsó, Frankfurtban is kiállított képei, így a „Lezuhanók”, az „Argonauták” vagy a „Színfalak mögött” mégis úgy hatnak, mint összefoglalásai mindannak, amit átélt és megtapasztalt a világban.