A jelenleg Miskolcon látható Személyes Tér című kiállítás a Budapesti KÉK-ben debütált. A kommunizmus utolsó lehelletét hordozó épület különös hátteret adott a fotóknak, a látogatóknak időutazást kínált, a képek értelmezését azonban nem módosította olyan mértékben, mint kiállításuk következő állomása, egy Miskolci bérlakás.
A Miskolci Kortárs Művészeti Intézet a város központjában, a Széchenyi utca 38. szám alatt egy jobb napokat látott lakásban mutatja be a fotókat, amelyek először egy internetes képmegosztó oldalon jelentek meg. A kiállítás kurátorai az itt fellelhető képekből, az öndefiníciós kísérletek intim szférában készült, majd nyilvánossá tett fotóiból állították össze az anyagot.
A könnyedén hozzáférhető digitális fotó és az internet forradalmi változást hozott, a képdömpinghez ma ki-ki hozzáteheti a magáét és az országhatárok is virtuálissá válnak. A Személyes tér c. kiállítás esetében azonban a folyamat fordított irányú; virtuális képek váltak valóságossá, megfékezve a net irdatlan tágasságát, nem továbbklikkelésre hanem továbbgondolásra hívnak fel. Az alkotók a világ legtávolabbi pontjait hozták közös nevezőre Litvániától az Egyesült Államokig, ez a közös nevező pedig a mikrokörnyezet, ami néha csak egy karnyújtásnyi teret jelent. Közvetlen környezetünket mintegy önmagunk kiterjesztéseként éljük meg, tárgyainkon keresztül kicsorgunk a térbe, majd identitásunkat ezeken a tárgyakon keresztül próbáljuk definiálni, ahogy tette az Van Gogh, amikor önarckép gyanánt nádfonatú székére helyezett pipáját festette meg.
A fotoblogok kínzó szükségletet teremtenek önmagunk képeinek felmutatására, a média egyirányú kommunikációját próbáljuk kétirányúvá tenni, de a próbálkozás sziszifuszi, képeink elvesznek a mindennapos képdömpingben. Hacsak nem jön egy kurátor és nem mazsolázza ki életünk történéseinek dokumentumait, hogy egy személytelen virtuális tárhátból egy személyes térbe, egy miskolci lakás emberi léptékei közé helyezze őket.