Az európai művészet egyik alaptémájának, a melankóliának szenteli legújabb nagy kiállítását a berlini Neue Nationalgalerie. A Melancholie – Genie und Wahnsinn in der Kunst (Melankólia – zsenialitás és őröltség a művészetben) című tárlat, amelynek anyagát 2005 októbere és 2006 februárja között a párizsi Grand Palais-ban mutatták be, több mint kétezer év mesterművei között válogatva érzékelteti annak a kedélyállapotnak a megnyilvánulásait, amelyet az antikvitástól kezdve egészen napjainkig minden időben a teremtő szellemiség, a nagy művészi teljesítmények meghatározó jellemzőjeként tartottak számon. Annál is inkább, mivel a melankólia fogalma egyszerre kötődik az emberi tudás végességéhez és a világegyetem végtelenségéhez, márpedig a művészet máig a korlátok tágítására, új horizontok fölfedezésére törekszik.A Melanchilie – Denie und Wahnsinn in der Kunst című kiállítás nem kisebb célt tűzött maga elé, mint hogy a művészet keletkezésének spirituális titkait megfejtse. A világ legnagyobb gyűjteményeiből kölcsönzött mesterművek sora Ajax, az antik görög hős alakjával kezdődik, aki saját tettei miatt érzett szégyenében öngyilkos lett, s olyan művészek alkotásaival illetve önarcképeivel folytatódik, mint például Albrecht Dürer, Johann Heinrich Füssli, Philipp Otto Runge, Arnold Böcklin és Pablo Picasso, amelyek a melankolikus hős befelé fordulását ábrázolják. A térből és időből való kilépés mozzanata a művek egy nagy csoportján a természettel szembesülő hős alakjához kötődik, a hatalmas természettel szemben az emberi egzisztencia elvesztését érzékelteti. (Caspar David Friedrich: Szerzetes a tengernél, Edvard Munch: Melankólia). A kiállítás középpontjában Albrecht Dürer híres Melankólia I. című rézmetszete áll. Ez a titokzatos kompozíció, amelynek központi figuráját sokféleképpen értelmezhető szimbolikus tárgyak veszik körül, keletkezése 1514 óta újabb és újabb megfejtéseket hív elő szemlélőiből, s talán nincs más mű, amely néhány négyzetcentiméternyi felületen ilyen ikonszerű módon kifejezné a melankólia végtelen birodalmát. Az eszközök egy része a humanisztikus tudományok, mesterségek jelképe, de a keresztény művészet „erényfigurájaként” is fölfogható a művön megjelenő emberi alak.
A Neue Nationalgalerie-ben, Mies van der Rohe modern művészet számára emelt „ideáltemplomában” amelyet olyan intézmények vesznek körül, mint a berlini Kulturforum más közgyűjteményei, koncerttermei, különös jelentőséget kap a melankóliához kötődő egyetemesség érzete. A tárlaton szereplő kéziratoknak, ritka köteteknek, hangszereknek köszönhetően tovább erősödik, illetve újabb és újabb formában realizálódik ez az érzés. Korszakról korszakra főművekben. Például Martin Schongauer Szent Antal megkisértésében, Domenico Fetti Melankóliájában, Arnold Böcklin: Halottak szigete című vásznában vagy éppen Otto Dix expresszionista kompozíciójában, Edward Hopper üres tereiben. A sort, legalábbis egyelőre a kortárs művészet egyik legnagyobb tehetsége, az ausztrál Ron Mueck nagyméretű figurája zárja: a hiperrealizmus, pop art és az akadémikus naturalizmus különböző elemeiből összegyúrt, más művészével összetéveszthetetlen óriási figura a melankolikusok jellegzetes tartását fölvéve kuporog az egyik terem sarkában, mintha csak oda menekült volna az őt körülvevő határtalan tér nyomása elől.