Vérvörösen derengő idegsejt hálózatok, az agy lecsupaszított áramkörei, pszichikai röntgenképek vászonra vetítve. Szellemi látleletek a tasizmus, az informel, az absztrakt expresszionizmus és a kalligrafikus absztrakció határterületeiről. Idén Bánki Ákos nyerte a Barcsay-díjat.

Első látásra azt érzem, hogy kevés a tér ezekhez a képekhez, végtelen hosszúságú, ablaktalan folyosókon, földalatti pincerendszerekben tudnám elképzelni a vörös és kék lüktető árnyalataival megfestett szaggatott vásznakat. Hidegen vibráló neoncsövek fényében, a naptól, a fénytől, a szabad levegőtől minél távolabb. Ez nem madárdalos, örömittas diadalfestészet, hanem önmagunk mélyére néző, brutálisan őszinte, díszletek nélküli lélekjárás. A vászonra zúdított festékfolyamok energiát generálnak és feszültséget gerjesztenek. Ha önmagunkba nézünk, nem feltétlenül szép dolgokkal találjuk szembe magunkat, itt se keressünk hibátlanra kozmetikázott esztétikumot.

Bánki Ákos festészete szellemi kötéltánc Pollock izgága vonalrendszere és Korniss hullámzó kalligráfiái között. A festékerek vászonba vájt medrének útját az indulat és érzelmek diktálta gesztusok határozzák meg. Ahogy Pollock, az amerikai absztrakt expresszionizmus alkoholfüggő fenegyereke mondta, a modern művész a belső világot, másként szólva, az energiát, a mozgást és a belső erőket fejezi ki. Bánki Ákos is ezt teszi, önkéntelenül is továbbhaladva a nagy amerikai előd által kitaposott ösvényen. Kornissnál egészen másként festett a dolog, kalligrafikus művei a belső emigrációba vonulást követő lírai és intellektuális kinyilatkoztatások. A közel 60 éves időszakadék és az eltérő kiindulópontok ellenére, Korniss elegánsan kanyargó vonalstruktúrája és Bánki Ákos szerteágazó, pulzáló vonalrendszere azonos szellemi övezetbe tartozik.

Bánki Ákos 2006-ban végzett a Képzőművészeti Egyetemen, Molnár Sándor és Drozdik Orsolya tanítványaként, majd Lossonczy Tamás segédje lett. A fiatal művészt már régóta foglalkoztatják a különböző lelki mechanizmusok kivetítései. 2009-ben az Art Factory Galériában Verebics Ágnessel közösen mutattak be egy performansz projektet, ahol egy virtuális bokszmeccsen vezették le a felgyülemlett feszültségeiket és indulataikat. Már a diploma kiállításon jelen vannak cím nélküli csurgatott és fröcskölt vonalhalmazai, melyek később kapják a Pszichikai tér sorozatcímet. A lírai hangzású Lélekvirágok-képszéria sem selymes és lenge virágszirmokat idéz elénk, hanem pusztuló, elfolyó, széteső „lélektereket”. A már-már barokkosan buja és szertelen Dionüszosz álma-sorozat tobzódik a színek sűrű szövetében, az absztrakt formák szinte brokátszerű mintázatot alkotnak. 

Ha nem félünk, hogy a kiállításon az arcunkba fröcsköl jól rejtegetett érzelmeink leplezetlen valósága, akkor menjünk el megnézni, de szigorúan egyedül, ugyanis a meditáció és szembesítés magányos műfaj. A kiállítás meghívón is ez állhatna: „Szabadítsuk fel az érzelmeinket! Mentálhigiénés tréning és önterápia.” Jó szórakozást!

Barcsay Jenő Gyűjtemény (Ferenczy Múzeum), Szentendre
2011. 1. 14. –