A modernizmus mostanában újabb diadalt
arat Angliában. A londoni National Gallery-ben található a 13. és 19. század között
készült nyugat-európai festmények egyik legjelentősebb gyűjteménye, ám 20. századi
alkotásai nincsenek. A galéria most egy huszárvágással véget vet a konzervatív
tradíciónak és egy egész termet betöltő, merész alkotásnak ad otthont: Edward
és Nancy Kienholz amerikai művészházaspár 1984–88 között készült
hipernaturalista installációjának, amely Amszterdam piroslámpás negyedének zegzugos
utcáit ábrázolja, az épületek kivilágított ablakában a legősibb mesterséget űző
lányok élethű szobraival.

Amszterdamot csatornák – grachtok – hálózzak
keresztül-kasul, több mint 100 szigetre tagolva a várost, melyet számtalan híd
kapcsol eggyé. Gyakran Észak Velencéjének is nevezik, s a világ minden tájáról
vonzza az utazókat. A turisták zöme ellátogat a város nevezetességének számító
vöröslámpás negyedbe is. A város aranykora a 17. század volt, amikor a
kontinens kereskedelmi és pénzügyi központja lett. A korabeli útikönyvek
részletesen leírják a negyedet s a lányok által kínált szolgáltatásokat.

 

A környék elbűvölő vonzereje
azonban nemcsak a piros lámpák fényével megvilágított, hiányos öltözetű lányokban
van, hanem a furcsa szögben dőlő keskeny épületekben, a vízbe hajló, fákkal
szegélyezett csatornák borzongató hangulatában is. A kíváncsi angoloknak mostanság
nem kell Amszterdamig menni ezért a látványért. A Kienholz házaspár The
Hoerengracht című installációja – melynek elnevezése Amszterdam legnagyobb
csatornája, a Herengracht,
nevére emlékeztet (Herengracht
= Urak csatornája, Hoerengracht =
Kurvák csatornája) – részletesen bemutatja a negyed melankolikus világát.

 

A mű egy elsötétített teremben
tekinthető meg. Sötét, koszos kis sikátorokba lépünk, ahol csupán az ablakokat övező
piros fény világít. A félhomályban felderengnek a kanális mentén húzódó korlátokhoz
kötött régi kerékpárok. Szűk utcákon botorkálunk befelé a negyedbe a kopott
téglafalak mentén: a sarkokon rozsdásodó utcanévtáblák, az aszfalton szemét és
falevelek, mindenütt a környék pusztulásának jelei. Az ajtókban cigarettázó
lányok kínálkoznak fel az arra járó férfiaknak. Bekukucskálunk az ablakokon: unatkozó
nők várakoznak kis szobáikban, fakó huzatú fotelekben elterpeszkedve. Piszkos
radiátorokat látunk, a mosdók szifonján rongyos felmosóruhák. Az illúzió
teljes, a hangulat magával ragadó. Nyekergő zene szűrődik ki, s egy elsötétített
ablakon kíváncsian próbál belesni a közönség, hogy kifürkéssze, mi történik
odabenn… Egy másiknál hátrahőkölök: üres tekintetű fiatal nő néz farkasszemet
velem, arcán könnyek csorognak – akárcsak az ablaküvegen is. A felületeken cseppekben
gördül le ez az áttetsző anyag, amely talán Kienholzék együttérzését hivatott
kiemelni. A lányok feje köré akváriumszerű üvegdobozt szereltek, felcsukható
fedelük szintén a házaspár megfigyelését közvetíti, hogy a külvilág a gondolatokból
kirekeszthető és a lányok belső élete és érzelmei elhatárolhatók attól, ami körülöttük
történik. Sorsokról árulkodó részletek tárulnak elénk: az ablakpárkányon
hamutál, óra, porosodó magazinok, olcsó csecsebecsék, fényképkeret, szájrúzs,
kis porcelánkutyus. Ennek története van: „A giccses kis porcelán ebeket jeladásra
használták a lányok. Ha hátukat fordították az utca felé, azt jelentette, hogy
a prostituált elfoglalt, vagy nem elérhető.” – meséli egy interjúban Nancy
Kienholz.

 

Amikor nyilvánosságra került,
hogy az installáció a Rembrandtok, Tizianók és Botticellik társaságába kerül,
az intézményt az a vád érte, hogy népszerűségének növelése érdekében sokkolja a
közönséget. Colin Wiggins kurátor azzal érvelt a mű kiállítása mellett, hogy
kiemelte kapcsolatát a galéria állandó anyagát képező, 17. századi neves
holland festményekkel és hangsúlyozta, hogy a megvásárolható szerelem a
korabeli képek visszatérő témája. „Bár Kienholzék nem tettek tudatos erőfeszítést,
hogy a holland mesterekre utaljanak, a hasonlóság lenyűgöző” – állítja –
„Hangulatában olyan ez az installáció, mintha belesétálnánk egy korabeli festménybe.
Az intim terekbe való bekukucskálás szenvedélye és visszafogott fényeik is összekapcsolják
a műveket. Festményeink gyakran szólnak sokkal megbotránkoztatóbb témákról is, de
mivel csillogó aranykeret övezi őket, ártatlannak tűnnek, s a közönség nem
veszi a fáradságot, hogy elmélkedjen rajtuk. Gondoljunk csak a bibliai
jelenetre, amikor Lót leányai borral itatják apjukat, hogy elcsábítsák, s biztosítsák
a család vérvonalát, Rubens „ A Szabin nők elrablása” c. festményére, vagy akár
Michelangelo „Léda és a hattyú”-jára, amelyet a 19. században olyan
szemérmetlennek tartottak, hogy csupán az igazgató irodájában lehetett kifüggeszteni.
Azt hiszem a Hoerengracht egy olyan mű,
amely új megvilágításba helyezheti a galéria állandó anyagát.”

 

Az installáció egy előcsarnokból
nyílik, ahol a holland művészek képei fogadják a belépőt, amelyek első
pillantásra nyájas életképeket és kedves polgári beltereket jelenítenek meg, de
alaposabban szemügyre véve kiderül, prostitúciót és szenzuális örömöket ábrázolnak.
Godfried Schalcken a gyertyafényes jelenetek nagymestere. A „Man Offering Gold and Coins to a Girl”
(„Egy férfi aranyat és érméket kínál egy lánynak”) című sötét kis festményén a
téma világos: a mosolygó lány ágyán hever, s az előtte térdelő, esdeklő pillantású
férfi tenyeréről elvesz valamit, miközben Cupido figyeli őket.

„Más műveknél a téma
kevésbé nyilvánvaló, csak utalások történnek rá. De Hooch „Musical Party in a Courtyard” („Zenes összejövetel az udvaron”) című
festményén egy férfi afrodiziákumként ismert kagylót kínál egy nőnek. A nő kéreti
magát, ám közben vulgáris gesztussal kést márt a poharába, hogy megkeverje
italát” – mondja a kurátor – „A Hoerengracht-ban
egy esőkabátba burkolózó férfi fotója is feltűnik, aki fürkésző tekintettel a
sikátorok felé tart, s kísértetiesen emlékeztet engem arra a fiatal fiúra ennek
a festménynek hátterében, aki egy árnyékos bejáratban állva a szomszédos
épületek felé bámul.”

 

Az előcsarnokban egy film pereg
arról is, hogyan készítette a házaspár az installációt. 1983-ban kezdtek hozzá,
egy évtizeddel házasságkötésük után. Amikor megismerkedtek, a magányos különcnek
számító Ed, aki évekig a legelképzelhetetlenebb foglalkozásokat űzte, már ismert
volt különféle talált anyagból összeállított installációiról és konceptualista
műveiről. Az elmebetegségek, abortuszok, sexkereskedelem témái foglalkoztatták,
kritikusan viszonyult a modern civilizációhoz, s a társadalom szociális lelkiismeretére
apellált. A 70-es évek elején ösztöndíj tette lehetővé, hogy Berlinben dolgozzanak
s itt készült a Hoerengracht is. A
film bemutatja, amint berlini stúdiójukban barátaik testét használják modellként,
rájuk simítva a lassan szilárduló műanyagot. „Ez egy kegyes portré az
amszterdami lányokról. Tolerancia, nyugalom és megértés árad belőle.” – mondja
Nancy Kienholz. – „ A mű közvetlen kutatómunka eredménye. Éveken át jártuk a várost,
fotózva a prostituáltak szobáit, s anyagot gyűjtögetve a bolhapiacokon.”

Ed Kienholz 66 évesen hunyt el
1994-ben. Szívinfarktus érte túrázás közben, egy – saját kocsmájukban
átdorbézolt – éjszaka után. „Az alkotás fontosabb volt számára, mint bármi más.”
– mondja Nancy – „Ez vált az életünk központjává és ez nagyszerű volt. A világ összes
bolhapiacát bejártuk. Addig mászkáltunk, amíg valami különöset nem találtunk –
akkor hazahoztuk és összeállítottunk belőle valamit.”

 

Ma idahoi otthonuk múzeum,
amelyben 103 különféle alkotás található.

 

Bár a hivatalos becslések szerint a piroslámpás
negyed 60 millió eurónyi forgalmat bonyolít évente, Amszterdam vezetősége megpróbálja
megújítani a környéket. Az új törvények megváltoztatták a régi szobácskákat: a
tapétákat és a szőnyegeket fehér csempére cserélték. Mára fiatal holland
divattervezők butikjai, ékszerüzletek és fotósok költöznek a régi bordélyok
helyére. A piros lámpák még égnek a kis szobák ablakában, de az ágyak eltűnőben
vannak és most művészek dolgoznak itt. „A prostitúció és a művészet megfér egymással,
a lányok és tapasztalataik gyakran inspirálták a művészeket, pl. a 19. századi
Párizsban” – állítja a prostituáltak szakszervezeti képviselője.

„A Hoerengracht a múlt egy
pillanatát örökíti meg, egy időszakot, amely mára eltűnőben van.”- mondja
Annemarie de Wildt, az Amszterdami Történelmi Múzeum kurátora, ahol márciustól
lesz majd látható az alkotás.

A kutyusok tehát eltűntek az ablakokból. A renovált
épületek, az új és elegáns éttermek a város egyik legvonzóbb részévé varázsolják
az egykor sötét és kopott negyedet. Ez jó ok arra, hogy érdemes legyen megnézni
Amszterdam piroslámpás negyedét Hollandiában és Angliában egyaránt.