Hozzászólás az Ernst Múzeumban látható kiállításhoz
Mindig megkérdőjelezhető, ha a művészet szoros kapcsolatba lép a politikával és képviselőinek rövidtávú célkitűzéseivel, vagy érdekeivel. Ha egy kiállítás címében és témájában szerepel a művészet, arra kellene fektetni a hangsúlyt.
Azonban e kiállítás katalógusának bevezető szövegei főleg politikailag és társadalmilag tárgyalják a kisebbségi, főleg a Kárpát-medence Magyarországon kívüli régióinak nemzetiségi és társadalmi problématikáját. Mindezt meghatványozta Duray Miklós megnyitóbeszéde.A kiállítás anyagát nézve és azon elgondolkodva eszembe jutott Roger Garaudy egykori könyve és fogalma, a Parttalan realizmus. A Közös tér kiállítás a kisebbségi téma parttalansága mellett száll síkra – hiszen minden és mindenki lehet valamiben vagy valamivel szemben kisebbségi – etnikailag vagy nemi orientáltságával mint nő, mint művész, mint individuum. Csak ez magyarázhatja meg, hogy egy fedél alá került El Kazovszky, Oláh Jolán, Makovecz Anna, a kárpátaljai Szemán Öcsi Ferenc, a Hollandiában élő, erdélyi származású Bittenbinder János, a Magyarországon élő Benes József és Szombathy Bálint – folytathatnánk tovább, bár a kiállítás egyes fejezetei a Kárpát-medence részeinek elnevezései alatt van feltűntetve, kivéve a roma művészetet.
Alulírott, Kubicska Kucsera Klára a szlovákiai magyar rész kurátora lettem volna, ha …
A kiállítás előkészületeinek kezdetén azt reméltem, hogy végre tért kapunk néhány kiváló művészünk bemutatására az Ernst Múzeumban, mert erre mindeddig nem kaptunk alkalmat (kisebbségi témák nélkül).
Számomra létlérdés a szabadság érzése, ami alatt a választás lehetőségét, és amennyiben a választott lehetőség nem ütközik törvénybe, annak büntetésmentességét értem. Miután egyértelmű lett a kiállítás koncepciója, az általam javasolt művészek, valamint jómagam nem értettünk egyet sem a koncepció parttalanságával és ellentmondásaival, sem politikai beállítottságával.
Bízva a demokrácia adta szabadságban, ezt még 2005 októberében bejelentettük (ha a kurátor nem gyűjteményből, hanem műtermekből gyűjti őssze az alkotásokat, ezt nem teheti meg a kiállító művészek beleegyezése nélkül). Hogy ne gátoljam a kiállítás előkészítésének további folyamatát, felajánlottam egy más megoldást olyan művészekkel és kurátorral, akiknek az adott felfogás esetleg megfelelt volna.
Tehát a kiállításon nem vettünk részt. Sajnos, Keserü Katalin a katalógus bevezető szövegében konkrét idézetek nélkül, a következő következtetésre jutott: „a szlovákiai művészeknek egyúttal vállalniuk kellett volna etnikai kisebbségi eredetüket s a természetes asszimiláció tényét, ám nem kivántak a kisebbségi kontextusba ágyazódni.” (Idézhetnék többet is, de ebben van a lényeg).
Etnikai kisebbségi eredet? Egyszerűen magyarok vagyunk, nem etnikai kisebbségi eredetűek. Asszimiláció? Beszéljük annak az országnak a nyelvét is, amelyben élünk és dolgozunk a szakmánkban. 2004-ig nem létezett az állami intézményekben egyetlen olyan művészettörténeti állás sem, ahol magyarul lehetett volna végezni a munkát. (Most már kettő van, de ott is szükséges a kétnyelvűség.) Képzőművészeink Szlovákia mindhárom képzőművészeti akadémiáján és egyetemén tanítanak, ami képességeik szakmai elismerését jelenti. Mindig vállaltuk magyarságunkat és számon tartjuk magyar művészeinket – úgy a holtakat mint az élőket.
Nem értem, miért az Ernst Múzeumban kellene megítélni nemzetiségi és kulturális identitásunkat és kimérni „büntetésünket” – erkölcsi kizárásunkat – amennyiben eltérő a véleményünk.