Az 1964 óta Párizsban elő örmény származású művész, Sarkis, jó évet mondhat magáénak. A francia főváros két fontos intézményében is egyéni kiállításra, intervencióra kapott meghívást az Örmény Kulturális Évad alkalmából. In situ alkotásai most a Louvre kortársaknak szentelt termében (Salle de la Maquette) és a Musée Bourdelle-ben láthatóak.A szobrász Émile-Antoine Bourdelle igazi klasszicista alkotásaival megtelített, akár nehéznek is mondható múzeuma rendszeresen kér fel kortárs művészeket, hogy in situ installációkkal szervezzék át a termeket, és leheljenek életet a komor hangulatú művek közé. Így évente kétszer változik át a múzeum belseje; legutóbb Felice Varini káprázatos perspektivikus játékai mozdították ki az épület falait helyükről és a látogatót a megszokott szemlélődéséből.
Sarkis kiállítása már kevésbé üdítő élmény, négy installációjából pusztán egy, a kiállítás névadó műve előtt esik le az ember álla: Inclinaison, vagyis inklináció, dőlésszög, lejtés. Az örmény alkotó a múzeum monumentális köztéri szobrokkal megtöltött fogadótermében egy narancssárga vásznat feszített fel a legalább 50 méter hosszú terem teljes hosszában, körülbelül négy méterrel lejjebb hozva így az eredeti plafon, vagyis az üvegmennyezet magasságát. Mindezt a rotonda emelvényén álló Haldokló kentaur című szoborhoz viszonyítva tette, azaz a mitológiai lény saját vállára csukló feje adja meg a lépték megváltoztatásának alapját, a vászon magasságát. Az installáció tökéletesen megváltoztatja a hatalmas szoborterem arányviszonyait, a narancsos fény pedig az atmoszféráját – több alkotás túlnyúlik a vásznon, előre megtervezett lyukakon kandikálhat csak be a látogató, hogy megtekintse a plasztikák fejét.
A további alkotások kissé érdektelennek mondhatóak, egy experimentális video, 41 darab akvarellel megtöltött edény színskálába rendezve, egy illat- és egy komolyzenei hanginstallació. A múzeum két kisebb termében Sarkis két művészbarátjának adott kiállítási lehetőséget: Patrick Neu, aki Afrikában újrafeldolgozott anyagokból dolgozik, például nejlonzacskóból készít hagyományos dobokat és egyéb tárgyakat. A másik alkotó, Jean-Marie Perdrix, aki mindkét fent említett Sarkis kiállításon szerepel munkáival. Ezeknél felfordított kristálypoharak öblös részét fekete füsttel színezi el, és miniatür reprodukciókat karcol beléjük, a művészettörténet legismertebb, virtuóz alkotásait.
A teljesen eltérő területeken mozgó és a legkülönfélébb anyagokhoz nyúló Sarkis alkotásainak témájában is teljesen pluridiszciplináris, műveinek mondanivalója néha kicsit már öncélúan összetett és tökéletesen értelmezhetetlen az alkotó előtörténetét nem ismerők számára. Emellett minden kiállítását helyspecifikusan alakítja ki, fő motívumai a hagyomány megtartása és egyidejű megszakítása, régi művészek híres munkáinak felhasználása, és különféle esztétikai és filozófia gondolatok szabadon való kezelése.
A Louvre intézményében a középkorból megmaradt és beépített romok mellett található földalatti teremben kapnak kiállítási lehetőséget a kortárs művészek. Itt az üres terem szabadabb munkát jelent nekik viszont a kiállítási hely is lényegesen kisebb. Sarkis ennél a kiállításánál nagy művészek ismert műveire reflektál, melyek hatással voltak pályafutására, vagyis egyfajta retrospektívet készített önmagáról, művészetéről.
Vegyük sorba a műveket: Grünewald Isenberg-i oltára, Ucello San Romano-i csata című festménye, Munch sokat emlegetett Sikolya és végül Beuys Werkkomplexe. A kiválasztott műveket élő videolánc közvetítésén keresztül, a falra vetített hatalmas képeken látjuk (röpke 100. 000 eurós projekt) közvetlen kiállítási környezetükkel egyetemben, a kép méretéből következve rossz felbontásban. Sarkis koncepciója egy virtuális múzeum létrehozása volt, mely az idő és a tér korlátait leküzdve jöhet létre, kérdés mennyire távol esik mindez a műalkotások valós látványától.
A vetített képek alatt Sarkis installációi találhatók, melyeket a művek ihlettek és melyeket kiegészítésül szolgálnak hozzájuk, Munch festményét kivéve, amely épp az oslói múzeum raktárában pihen, a terme felújítása miatt. Ennél a műnél maga a vetítés Sarkis intervenciója: egy vízzel teli petricsészében hosszasan spirálszerű köröket ír le vörös festékbe mártott ecsetével, utalva Munch fontosságára saját pályakezdésekor, a szem körkörös ábrázolására és az akvarell jelenlétére munkájában.
A Kolmár-ban található Grünewald kép vetítése alatt kereszt alakban összeállított televízió-képernyőket helyezett el Sarkis, melyen magát a reprodukciót láthatjuk és azt, hogy a művész keze sárga (méz) színű festékkel érintgeti – gyógyítja Krisztus testét. Ucello előtt egy üvegkoporsóban filmszalagok és a „Leidschatz” (a szenvedés kincsestára) neonfelirat látható, míg a Darmstadti múzeum által kiállított Beuys mű élénk színekre festett, polcokra hajtogatott nemez-installációt eredményezett, címe Az elhagyott színes alvás.
Sarkis mindig is híres és kedvelt művész volt Európában, a legnagyobb nevekkel együtt állított ki. Mégis úgy gondolom, hogy Örményország éve nélkül sosem jutott volna ennyi és ilyen léptékű kiállítási lehetőséghez. A felmerült költségeket ne is merjük kiszámolni és érdekes adalék még, hogy Sarkisnak egy harmadik, egyéni kiállítás is be volt tervezve a 2007-es évre, méghozzá a Pompidou-központban. Most úgy tűnik, hogy a kultúrpolitika is elővigyázatos, és így elnapolták a jövő esztendőre ezt a tárlatot. Megjegyezném még, hogy régebbi Sarkisról szóló írásokban egyáltalán nem esik szó örmény gyökereiről.
Reménykedjünk, hogy az otthonmaradt örmény alkotóknak ez a kulturális évad legalább tizedennyire volt gyümölcsöző, mint Isztambulban született honfitársuknak. A kiállítás a Louvre-ban május 21-éig, míg a Musée Bourdelle-ben június 3-áig látható.