Nem Nagy Kriszta az egyetlen magyar művész, aki a saját műveiből olyan kiállításokat szeretne rendezni, ahol minden el van adva már a kiállítás ideje alatt, de bizonyára a kevesek egyike, akinek ez már sikerült is.
Vágya úgy tűnik egyáltalán nem túlzó, és bátorsága sem, ahogy nyilatkozataival, festményeivel, akcióival, képfelirataival, dalszövegeivel – képzőművészként egyedülálló módon – még a bulvár médiába is bekerült, holott semmi mást nem csinál, mint él. Azaz reagál, kimondja, megfesti, megénekeli, és csak azért sem úgy gondolja, ahogy szokás.
A ”90-es évek második felében – a diploma után azonnal – berobbant művészkarrier folyamatos lüktetése a hajdan szépreményű WAX Kultúrgyárban rendezett életmű-kiállítás után (Eddig, 2007), az utóbbi években mintha alábbhagyott volna, de a Godot Galériában évről-évre rendszeresen láthatunk Nagy Kriszta-kiállításokat, ahol továbbra is tabutémákat feszeget, és továbbra is elad. Tudatos karrierépítésének újabb állomásán a gyűjtők elvárásainak rabságából szabadulna, amint a szabadságáért harcol. Ismét felhúzta a bokszkesztyűt, amivel hol Orbán Viktor „magasröptű” nyilatkozatainak, hol a műkereskedelmi élet szereplőinek, hol pedig a vásott tekintetű nézőnek húz be egyet-egyet.
Újabb Nagy Kriszta korszak kezdetén állunk, ahol visszaszorultak az olyan képek, amelyeken saját testét festi a közgondolkodás kliséinek rabláncára verve, megszaporodtak azok, amelyekről nem a bevált és bevett „nagykrisztás” feeling köszön vissza. Az Ötvenhatok című kiállításon Jean-Michel Basquiat szellemét idézi, legalábbis ami a képek formai jegyeit illeti. A szlogen: költséghatékony művészet, kisméretű vásznak, gyors, olcsó előállítás, új gyűjtői réteg megcélzása, a piac bővítése. A kiállítás statementje szerint Nagy Kriszta Basquiat-képeket „lop”, vagyis másol, megkérdőjelezve ezzel a művészet-eredetiség kultuszát. „Azt vettem észre, hogy Basquiat képeket van kedvem festeni.” (A világ jöjjön el értem, Műértő, 2010/9)
A műkereskedelem eleinte vágyott, majd terhessé vált daráló gépezete, előbb csak érdeklődik, majd igényel és végül fizetett áldozataitól a megújhodást követeli. A Nagy Kriszta-képek vásárlói/gyűjtői által támasztott látens igény, hogy legyen olyan „nagykrisztás”, úgy tűnik idővel tehernek bizonyult, mely alól ezzel a merész és – valljuk be – zseniális húzással a művész ügyesen bújik ki. Megint csak tesz az igényekre, és egy dupla csavarral anélkül, hogy bármiféle elváráshoz igazodna, a művészetfogyasztóknak újabb, később majd feltámasztható igényeket kínál. A kiállított művek ára 56 ezer forint és (egy kivételével) néhány százezer forint között mozog, de inkább a „kis” keresetűek pénztárcáihoz igazodik.
A kiállítás koncepciójának két biztos pontja van: 1. elfogadtatni a gyűjtőkkel, nézőkkel, hogy a művész azt csinál, amit akar, 2. eladni az összes képet. Minthogy Nagy Kriszta már bizonyította, hogy még életében akar meggazdagodni, valamint a művei jó befektetések, hiszen művészeti nyelve stabilan képes megújulni, ezért tényleg azt csinál, amit akar. A Basquiat-képek másolása jó választás volt, mert bizonyos értelemben valóban rokonítható Nagy Kriszta korai képeivel (pl. Ények), így ezúttal a „basquiatos” stílus kicsit „nagykrisztás” lett és fordítva.
A kiállított képekről és magáról Basquiatról most kevés szó esett, mert itt és most sem az előbbiek, sem az utóbbi nem annyira izgalmasak, hiszen a bemutatott anyag (nem egyenként, hanem egyben) üzenethordozó felületként érdekes. A képek önmagukban, azon túl, hogy jó rájuk nézni, további többletet nem nyújtanak. Nem visz haza az ember magában egy-egy döbbenetes Nagy Kriszta-kijelentést, nem égnek a retinájába x-T lázadásának különösebben megrázó képkockái sem, mert ezeket a képeket bárki más is festhette volna. Ám Nagy Kriszta festette, az ő keze szignálta, és az egész sorozatnak ez az igazán lényeges mozzanata.
Ottjártamkor (egy héttel a megnyitó után), a piros pöttyök tanúsága szerint, a képek harmada már el volt adva. Lehet, hogy megint teljesül Nagy Kriszta vágya?
Godot Galéria
2010. szeptember 15. – október 16.