Március utolsó hétvégéjén rendezték meg a Müsziben a Riders on the Mall (ROM) fesztivált, amely egy különleges audiovizuális művészeti- és kísérleti technológiai seregszemlének tartja magát. Kicsit egyszerűbben fogalmazva: egy art+tech és VJ (visual jockey) fórumról van szó, ahol a szakmabeliek megmutathatták egymásnak, hogy mivel kísérletezgetnek, illetve az arra járó érdeklődők belekérdezhettek az alkotások működésébe és a létrehozás motivációiba. A legnagyobb kérdés – amire lebegő referenciapontként mindenki kicsit próbált utalni az előadásaiban – azonban végig az maradt, hogy tulajdonképpen mi is ez a szakma?
David Vrbík (CZ) The String című performanszában az általa épített lézerhangszert szólaltatta meg
fotó © Riders on the Mall / Fazekas Nikoletta
A ROM előadói olyan vizuális tartalmak előállítására specializálódott szakemberek, akik hely- és eseményspecifikus produkciókkal állnak a közönség elé. Ha nagyon szeretnénk definiálni a VJ fogalmát, akkor azokat az alkotókat nevezhetjük összegezve így, akik mozgókép és/ vagy szoftveralapú munkáikat képesek performatívan bemutatni. A partikultúrából átemelt VJ kifejezés mára túl szűk kategóriává vált, ezért talán helytálóbb, ha videó performerekről beszélünk. A műfaj legnagyobb korlátja, hogy a performatív mozgóképhasználat csak ritkán értelmezhető kizárólag önmagában, általában valamilyen más típusú színpadi jelenlét vagy produkció társtevékenysége. Az alkotók tehát a mérnöki tudományok, a mozgóképek világa és a performatív gesztusok határértékei között balanszírozva hozzák létre műveiket. A fesztivál legnagyobb izgalmát éppen az jelentette, hogy ebben a hármas mátrixban mindegyik alkotásnak sajátságos „ujjlenyomata” volt: egy rá jellemző egyedi kombináció. Az igazán emlékezetes alkotások pedig azok, amelyekben a kreativitás említett ágensei egymást magyarázva, alátámasztva tudtak egy narratív egésszé összeállni.
Idea Market egyik kiállítói standja / Lersch Julcsi által életre hívott Gelka – Empathy interaktív videoklip
fotó © Riders on the Mall / Fazekas Nikoletta
Akadt egy produkció, amelyben elvitathatatlanul egymásba kapaszkodott a taktikusan használt technológia, az egy adott történés köré szőtt hang- és képfolyam, valamint a közönséggel kialakított eleven viszony. Ez a VOLLEY OF LOSS – PICNOLEPSIC LOOP EVENT, a Dont Eat Group performansza volt. Az egész előadás motorját a hegesztés heves exotermiája adta.
Don’t Eat Grop: Volley of Loss – Picnolepic Loop Event (performansz részlet)
Fotó © Riders on the Mall / Fazekas Nikoletta
A terembe 10-20 másodpercenként léphettek csak be az emberek, és minden újonnan megjelenő arcra egy varrat elkészítésével reagált a közreműködő hegesztőmester. A hegesztés fényei bevilágították a beérkező arcát, amit egy kamera rögzített, és a hegesztőkabin oldalán egy átlátszó panelen megjelenített. A kabinból áradó intenzív fény átvilágította a panelt, áthaladt egy fókuszlencsén, majd egy vetítővásznon kirajzolta az arcot. Így a varratkészítés fénye egyszerre tette láthatóvá a beérkezők arcát a sötét terem valóságában, és hozott létre belőle egy vetített képet. Ezek a koszos, szikrázó képek álltak össze egy videófolyammá, a hegesztőív és a kisülések hangjai pedig – a Sőrés Zsolt hegedűjén megszólaló elektroakusztikus reakciókkal kiegészülve – egy hangfolyammá. A kiszámíthatatlan érkezésekkel és egyéb véletlenszerű aktivitásokkal átszőtt, többezer fokos, nyers megmunkálási folyamat már önmagában is sodró dinamikát és magával ragadó atmoszférát teremtett a térben. Ez azonban a performansz során még kiegészült egy ritkán (ki)használt lehetőséggel, vagyis azzal, hogy a technológiai infrastruktúra megértésén keresztül plusz jelentésréteget nyerjen az előadás.
Don’t Eat Grop – Sőrés Zsolt sound check közben.
Fotó © Riders on the Mall / Fazekas Nikoletta
A performatív helyzetekben a technológiát nagyon sokszor csak a befogadást segítő adalékként használják. Olyan indokolatlan cicomának, amely valamiféle újszerűségével a közönséget lenyűgözni hivatott. Egy audiovizuális performansz sajnos sokszor úgy néz ki, hogy a színpadon valahol egy világító alma logó mögött nyomkod és kattintgat az alkotó (vagy az alkotók), miközben nem igazán érthető, hogy miért is sorjáznak előttünk kolosszális basszusokra szinkronizált villogó képek. Miért pont azt látjuk, amit? A lenyűgözésünkre szánt vizuális minták kavalkádját olyan rendszerek generálják, amelynek pontos működésével sokszor még az alkotó sincs tisztában. A VOLLEY OF LOSS esetében azonban pont az ellenkezője történt. Régóta ismert technológiákat fűztek egymás után olyan módon, hogy használatuk nem csak indokolt volt, de az esemény mélyebb megértésének kulcsa is. A Dont Eat Group performanszaiban már megszokhattuk, hogy a történések ritmikájának visszhangzó lenyomata a létrejövő videómű. Röviden: élőben befolyásolt mozgóképszerkesztés. A szikrázó megmunkálási folyamatok sem állnak távol a csapattól, a hegesztőív projektorral azonban egy új réteget kapott a történet: a felhasznált látványtechnológiák érthetőségét és átláthatóságát. Az algoritmusok ámításában leélt hétköznapok után jóleső érzés a kézzelfoghatóság és a manuális rítusok szigetén megpihenni.
Don’t Eat Grop: Volley of Loss – Picnolepic Loop Event (performansz részlet)
Fotó © Riders on the Mall / Fazekas Nikoletta
Mostanság egyre nagyobb szerepet kap az alkotásokban használt technológiai közvetítőeszközök természetéről való művészeti gondolkodás. Nagyon jó terep a mindennapok és az alkotói tevékenység végletekig leegyszerűsödő és automatizálódó folyamataival szembeni kritika kifejezésére. 2011-ben Berlinben Julian Oliver, Danja Vasiliev és Gordan Savičić megfogalmaztak egy manifesztumot, amelyben összefoglalták, hogy melyek azok az esztétikai problémák, amelyek mellett a képzőművészet és a mérnöki tudományok határán alkotó művészek nem mehetnek el állásfoglalás nélkül. A kiáltvány leglényegesebb pontjai így szólnak:
– Fel kell hívni a figyelmet arra, hogy minden egyes technológiai fejlesztés techno-politikai műveltségünket teszi próbára.
– A gazdag felhasználói élményt érdemes dekonstruálni és fenntartásokkal kezelni.
– Olyan látásmódra van szükség, mely túlmutat a technikai megvalósítás által keltett, félelemmel vegyes ámulaton.
– Fontos annak felismerése, hogy valamennyi mérnöki munka saját felhasználóját is átdolgozza, méghozzá a technológiától való függés mértéke szerint.
– Indokolt kiterjeszteni a „gép” fogalmát az eszközök, testek, ágensek, erők és hálózatok kölcsönös kapcsolatának leírására.
– Elkerülhetetlen a technológiai előállítás és fogyasztás közötti mező megfigyelése. A mezőn belül kialakult változásokra gyors reakció szükséges, mely az egyensúlyvesztés és megtévesztés momentumaira is rámutat.
Riders on the Mall © Riders on the Mall / Fazekas Nikoletta
A VOLLEY OF LOSS szépségét pedig éppen az adta, hogy a manifesztumban is megfogalmazott felvetésekkel kapcsolatban világos állásfoglalásokat tesz, de nem tolakodó, vészjósló, disztópikus dörgedelemként, hanem a sodró erejű performanszba rejtett apró kis gesztusokként.