L. Ritók Nóra miközben alapvetően tanár, grafikusművész, blogger, a vizuális neveléssel foglalkozó Igazgyöngy Alapfokú Művészeti Iskola alapítója. Az alapítványnak 1999 óta fő tevékenysége a tehetséggondozás, személyiségfejlesztés, különös tekintettel a hátrányos helyzetű gyerekek csoportjára.

Az Igazgyöngy a keleti határszélen, a Magyarország egyik leghátrányosabb helyzetű kistérségében működik, Berettyóújfaluban és környékén, 16 településen végezve esélyteremtő munkát. Ennek keretében művészeti iskolájuk is van, hat településen, 23 faluból érkező 550 gyerek művészeti nevelését végzi. A gyerekek csaknem hetven százaléka hátrányos helyzetű. Az iskola külön figyelmet fordít gyermekrajz pályázatokra; évi 450-500 díjat hoznak el tanítványaik hazai és nemzetközi képzőművészeti versenyekről.

aP: Amikor bejelentkeztem hozzád, azt mondtam, a képzőművészeti nevelési programodról és a te képzőművészeti tevékenységedről szeretnék beszélgetni, ám épp aznap értem ide, mikor megkaptátok a Tanoda program pályázat elutasításáról szóló hivatalos levelet. Elkerülhetetlen, hogy erről is szót ejtsünk.

L.Ritók Nóra (L.R.N): Bevallom nagyon szíven ütött az elutasítás ténye és formája is. Egyelőre nem tudom sem értelmezni, sem feldolgozni. Nyolcadik éve vagyunk jelen Toldon, öt éve működik ott a tanodánk, az iskola melletti oktató-nevelő tevékenységet végezzük halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek felzárkóztatására. Nemcsak azért alakult furcsán ez a legutóbbi pályázat, mert jelentős tudás halmozódott fel nálunk a témában, hanem azért is, mert benne vagyunk a Tanodaplatform nevű szakmai csoportosulásban. Ez azzal a céllal alakult, hogy létrehozzunk egy tanoda-sztenderdet, amiben összegyűjtjük azokat a fogódzókat, módszereket, amelyektől jól működhet egy tanoda, és ez a tudás a platform vezetője révén bekerült a pályázati kiírásba is. A szakmaiságunk alapján, valahogy azt gondoltam, nem utasíthatnak el bennünket. És mégis.

aP:  Talán korai még a kérdés, de hogyan tovább? Van a tarsolyodban B-terv?

L.R.N: Elő kell teremtenem valahogy négy ember bérét és útiköltségét, hiszen épp most vettünk fel három pedagógust a tanoda vezetője mellé. Nyilván újra a civilektől meg a cégektől kell segítséget kérnem, amíg nem találok olyan nemzetközi pályázati lehetőséget, ami biztosítja a működést, vagy nem tudom a bevételi forrásinkat növelni. Gyűjtésbe is kezdek, árverésre bocsájtom a Lovagkeresztem. Nem erre akartam használni ezt, de most kénytelen vagyok. Mert hát én is visszaadtam az enyémet, és Áder János köztársasági elnöknek írt levelemben már jeleztem, hogy szeretném majd elárverezni, valamilyen alapjogi témában. Akkor még nem sejtettem, hogy ez lesz az.  Az esélyteremtésért kaptam a kitüntetést 2010-ben, és ugyanezért árverezem most el. Lovagjegyeket is készítek, emlékül mindenkinek, aki támogatja a tanodánkat a gyűjtés keretében.

Az Igazgyöngy Alapfokú Művészeti Iskola tanulóinak közös, kooperatív munkában készült festménye 2016

A legszomorúbb az egészben az a tendencia, hogy egyre több állami feladatot látunk el az államon kívül. Legalább öt ilyen feladatkört viszünk, és egyedül a művészetokatás az, amiben az állam, mint köznevelési intézményt, támogat bennünket. A helyzet egyre inkább az, hogy azokat a kényes és nehéz feladatokat, mint amilyen például az integráció ügye, az állam nem oldja meg, a megoldások leginkább a civileknél vannak, akik viszont forrás nélkül küzdenek a terepen.

Sokan kérdezik, hogy mégis, mit vártam? Ha nem állnék ki olyan harcosan a gyerekszegénység ügyében, vagy a szegregáció ellen, nyilván más megítélésem volna. Személyesen nekem is, és talán az Igazgyöngy pályázatainak is. Mindig igyekszem megmagyarázni: én nem a pártpolitika, hanem a szakpolitika mentén emelek szót. Arról pedig nem én tehetek, hogy ma ezt összemossák, és aki hibát jelez, azt rögtön ellenségnek tekintik.

aP:  Miben foglalható össze az Igazgyöngy által kidolgozott szakmai program lényege, ami miatt működik? Még akkor is, ha a személyiségedtől nem elválasztható a tevékenysége?

L.R.N: Az innovációk mindig személyhez kötődnek, kell egy személyes karizma az  elinduláshoz, de aztán, ha jó a modell, és tudatos a csapatépítés,  ezt le lehet választani a történetről. Az Igazgyöngynek és a többi programunknak nélkülem is meg kell majd állnia a lábán.  Az eredményeink ahhoz a komplex problémakezeléshez kötődnek, ami a roma integráció és a mélyszegénység problémáját egy hatásrendszerben kezeli. Azt hiszem, ezt nem fogja át ennyire egyetlen modell sem. Vannak akik a legfiatalabbakat karolják fel, és a gyerekek nevelésére koncentrálnak, mások azon dolgoznak minél többen bekerüljenek a középiskolai oktatásba, megint mások a munkahelyteremtésben hisznek, de az, amit mi vállaltunk fel, hogy egy közösség életének minden területét átfogjuk, az átörökítés nehézségeitől az intézményi integrálódásig, segítve és fejlesztve minden résztvevőt, ez a mi innovációnk.

Az a felismerés vezetett ide, hogy hiába hatok és segítek egy területen, ha a környezet amortizálja annak pozitív hatását, nem lesz változás. Rendszerben kell nézni és kezelni a problémákat. Stratégiában gondolkozom, és ez még nem jellemző általában a segítő szférában tevékenykedő civilekre. Az Igazgyöngy modelljét eleve 20 évre terveztük, a mostani generációval dolgozva, de a következőért. A hatást minden területen igyekszünk mérni, de majd 20 év múlva látjuk meg, mennyi épült be a tevékenységünkből, mekkora energiabefektetéssel milyen eredményt értünk el.  Akkor jön el a pillanat, amikor megnézhetjük, elemezhetjük, mi történik itt, egy-két év ebben a folyamatban nem értelmezhető. A gyerekek művészeti nevelése nagyon fontos, de nem hagyható figyelmen kívül a család, a közösség, az ő fejlesztésük éppúgy elengedhetetlen. Ahogy csúsztam bele a gyerekek családi életébe, problémáiba, úgy vált egyre világosabbá, hogy mindenhol be kell beavatkozni.

Még egy nagyon fontos dologban vagyunk különlegesek: mi nem az állami rendszertől elszakadva akarjuk ezt a fejlesztést vinni. Nekünk mindennek ellenére, függetlenül attól, milyen megítélésem van szakpolitikai szinten, a helyi intézményrendszerrel együtt kell működnünk. Ha nem ezt tesszük, a rendszer ellenünk dolgozva amortizálja a hatásunkat. Mindenkivel – önkormányzat, iskolák, óvodák, családsegítők, gyámhivatalok, rendőrség, egyházak -, akivel dolguk van ezeknek az embereknek, helyi szinten igyekszünk jó, együttműködő kapcsolatot ápolni. Mediáló munkát végzünk, és az a jó, ha közben az intézmények belátják, mi az ő munkájukat is segítjük. És igen, valamelyest az ő szemléletükre is hatunk, a hatósági eszközök mellé be tudunk emeltetni egy másfajta hatásrendszert is. E mellett a részvételi demokráciát erősítjük abban a társadalmi csoportban, amelyben ez teljesen ismeretlen volt eddig. Megértik, hogy róluk szól, részesei, nem passzív elszenvedői a történéseknek, kérdezhetnek, jogaik vannak, beleszólhatnak abba, mi történik velük.

L. Ritók Nóra: Tudja valaki, hol itt a kijárat?, akvarell, 2014

Tapasztalatom szerint ez eltér az általános gyakorlattól, sok civil szervezet nem kíván beépülni, elegendőnek tartja, ha kívülről segít, működteti a modelljét, nem foglalkozik a közeggel, amiben ezek az emberek az életüket szervezik, azt remélik, majd a külvilág észreveszi az eredményeket és ennek hatására változik. Én ebben nem hiszek. Szerintem aktívan és pozitívan kell beavatkozni. Ez egy fejlődési út volt nálunk is. Az első időszakban a probléma érzékelése után jeleztem az intézménynek: hoppá, itt jogsérelem történt. Ha négyszemközt tettem, megköszönték, majd nem történt semmi. Ha nyilvánosság elé vittem, mondjuk írtam róla, akkor nagyon megsértődtek és ahelyett, hogy előre ment volna bármi, ellenségessé váltak velem szemben. Valahogy két részre szakadtunk, voltak a problémás, renitens, roma családok, és volt a „rendes” hivatali oldal, még olyan is volt, aki a hivatali oldalról valaki azt mondta, az a baj, hogy mi „azokkal” vagyunk…. mintha az lenne a normális, hogy két egymással szembe helyezkedő, egymásnak feszülő oldal van.

El is tettem magamnak egy hivatalos jegyzőkönyvet ebből az időből, amiben „dilettáns bajkeverőnek” neveztek, nem esett jól, de hozzásegített a felismeréshez: váltanom kell. Kommunikációt váltottam, magamra kényszerítettem az őket is megértő szerepet, ami azért is hasznosnak bizonyult, mert így megismertem az intézményrendszer belső erőit, protokollját, problémáit, lehetőségeit. Ma sokszor megfogalmazom, az intézményrendszerben dolgozók éppúgy áldozatai ennek az egésznek, mint a társadalom perifériájára szorult családok. Szakpolitikai, döntéshozói szinten azonban nem tudok ilyen megértő lenni. Megértem a mélyszegénységben élő családokat, az átörökítést, a szocializációt. Megértem az intézményrendszert, mert ilyen protokollal, ennyi pénzből, ennyi adminisztrációval csak ennyit tudnak produkálni. Hézagos működést teremteni, amiben a megoldások csak az akták lezárásig jutnak, miközben a hézagokban családok tűnnek el a problémáikkal. Szakpolitikai szinten, ahol tudással és forrásokkal rendelkeznek, ahol a problémák rendszerszintű megoldását várnánk – nos, itt nem tudok megértő lenni. Különösen felháborít a problémák eltusolása, a félrevezető sikerkommunikáció, a kormányokon átívelő stratégia hiánya, az én szakértőm/te szakértőd, én kutatásom/te kutatásod játszmái.

Az Igazgyöngy Alapfokú Művészeti Iskola tanulóinak közös, kooperatív munkában készült festménye, 2016

aP:  Az Igazgyöngy vizuális nevelés programja miben változott az elmúlt húsz évben?

L.R.N: Ennek nagyon szép íve van: amikor elkezdődött a művészeti iskola egy, az államinál gyermekközpontúbb rajzoktatásról szólt, élvezze a gyerek, élje át az alkotás minden pillanatát örömmel. Utána, ahogy a létszám nőtt és kimentünk azokba a falvakba ahol egyre nagyobb arányban élnek hátrányos helyzetű gyerekek, akkor a gyerekközpontúsághoz hozzáépült a hátránykompenzálás, például, hogy miként tudjuk az íráskészséget javítani, vagy más tantárgyak ismeretanyagát megtámogatni a vizualitással. Ehhez jött három éve a szociális kompetenciák fejlesztésére való fókuszálás, így most úgynevezett hármas fókuszú vizuális nevelést végzünk. A részképesség zavarok, a figyelemzavar, koncentrációhiány és a szociális kompetencia hiánya nem csak a mélyszegénységben élők problémája. A szociális kompetenciának két része van: a személyes és a társas kompetenciák. A személyesbe például az önbecsülés, az önértékelés tartozik, az énhatékonyság és identitás megléte, a társasba pedig olyanok, mint az együttműködési készség, a tolerancia és a szolidaritás. Ezek fejlesztésére fókuszálunk, nemcsak a roma gyerekek esetében. Mindezt sikerült továbbvinni, nemcsak a tanártovábbképzéseken, hanem helyileg is. A térség iskoláiban sikerült egy fejlesztésbe bekapcsolódnunk egy együttműködés keretében a KLIK-kel, és az első és másodikos gyerekekkel a vizuális nevelés órákon az igazgyöngyös feladatok alapján dolgoznak a pedagógusok, az előbb említett hármas fókusszal, eredményesen.

Az Igazgyöngy Alapfokú Művészeti Iskola tanulói munka közben

Az Igazgyöngynek decemberben lesz egy kiállítása Debrecenben, a Kölcsey Művelődési Központban, erre viszünk kooperatív munkával készült nagyméretű festményeket is. Ezek készítése során a képen dolgozó négy-öt gyerek az együttműködést tanulja. Azt, hogy a közös produktumhoz mindenkinek a munkájára szükség van, és azt is, hogy alkalmazkodni kell egymáshoz. A végén a közös munka sikere pedig nagyon megerősítő tud lenni. Egy-egy ilyen kiállítás hallatlan sikerélményt ad a gyerekeknek. A Facebookon is azért kommunikálunk sokat, mert azt ők is elérik, látják, ha felteszem a munkáikat,  mennyien like-olják. Sokfele jelennek meg az igazgyöngyös munkák, most például mi illusztráltuk az Ezredvég szeptember-októberi számát, le is fotóztuk őket, kezükben a folyóirattal, csak rá kell nézni az arcukra, milyen sokat számít egy visszacsatolás. Sokszor kérnek tőlünk rajzot is, hogy megvásárolnák. De ennek nincs jó üzenete, gyerekrajzot nem adunk el, csak időnként árveréseken, jótékony célra. Azt a megoldást találtuk inkább, ha valaki nagyon szeretne egy rajzot, akkor támogassa az alapítvány művészeti nevelését, és köszönő ajándékként kaphat egy rajzot. Vannak persze képeslapjaink, naptáraink, és a munkahelyteremtő  kézműves tevékenységeinkben is erre építünk, hiszen ezek díszítik a Szuno termékeinket, táskáinkat, mesedobozainkat is. Most egy dizájnert is tudunk félállásban alkalmazni, aki segít, hogy „trendibbek” legyenek a munkák.

aP: És mi a helyzet a saját  képzőművészeti tevékenységeddel? Mennyi időd jut rá?

L.R.N: Bajban voltam nemrégiben, mikor egy kutatáshoz én is költöttem egy kérdőívet és a tesztben szerepelt egy számomra megválaszolhatatlan kérdés: választanom kellett, mit csinálnék szívesebben: dolgoznék segítő tevékenységben, vagy művészeti tevékenységet végeznék?  Be kell valljam, most nagyon bevonódtam a szociális munkába, ráadásul ez az egész, amit itt csinálunk, ez is egy nagy alkotás, sőt, amit a gyerekekkel csinálok, az is alkotómunka. Ugyanakkor nagyon frusztrál, hogy nem tudok eleget foglalkozni a saját alkotásaimmal. Számomra ez is egy ventillálás…hogy ki tudjam rajzolni magamból, ami feszít. Havi szinten azért elkészül egy-egy munka, és ha a szünidőkben tudok felszabadítani egy kis időt, akkor is rajzolok. Évek óta nem jutok el művésztelepre, de amíg sikerült, mindig nagyon termékeny alkotónak bizonyultam. Egyébként is azt szoktam mondani, a női képzőművészeknek nem az ihletre kell várniuk, hanem az alkotáshoz szükséges időre.

L.Ritók Nóra: Útirajz, akvarell, 2014

aP: Mi foglalkoztat most, mint képzőművészeti téma?

L.R.N: Azt hiszem, meglátszik a munkáimon, mivel foglalkozom. Egy kedves barátom, aki művészeti író, úgy fogalmazott, az utóbbi időben gubancosak lettek a képeim. Valóban sok, sötét kuszaság is látszik rajtuk, sokszor az elvágyódás, az új rendszer teremtése olvasható ki belőlük, az épületek, ahová naponta járok, azoknak a hangulata, milliője, a kiltásátalanság átszivárog a képeimbe. Kerítések, kapuk, melyeket újabb és újabb drótok zárnak össze, és már nem találjuk a kijáratot, magukra hagyott, romos épületek, melyekben felcsillan az otthagyott sorsok, értékek lenyomata.  Újabban régi papírokat applikálok a grafikáimba. Ezek a lelkem lenyomatai, most nem tudok harmónikus, idilli képeket készíteni. Tudomásul kell vennem, jelenleg a képzőművészetem is a mindennapjaim lélektani feldolgozásáról szól, csakúgy mint az írás. Vannak dolgok amiket muszáj kiírnom magamból, még akkor is, ha csak egy része kerül nyilvánosság elé, sok mindent elteszek az asztalfióknak, de egyszer még lehet ebből egy kötet. Az írás is egyfajta önkifejezés. Tényszerűen igyekszem szavakba foglalni, ne legyen érzelgős, de hasson. A tárgyilagosság véd az amortizálódástól. Persze érzem, szükségem van arra is, hogy a humorérzékemet se veszítsem el. Mindez megvéd a kiégéstől.

L. Ritók Nóra: Máshol talán jobb lesz, akvarell, 2014

Fontos, hogy az embernek belül rendben legyen az értéktudata, hogy ne külső tényezők, más emberek véleménye strukturálja át ezt. Persze ez nem jelenti azt, hogy a véleményeken ne gondolkodnék el, de alapjaiban tisztában kell lennem magammal. Ebben nekem nagyon sokat segített a képzőművészet. Olyan kusza lett most a világ, hogy könnyen találnék tíz embert, aki azt mondja, hagynom kéne a francba minden mást, és csak rajzzal foglalkoznom, mert hihetetlen tehetséges vagyok, de találnék tíz másikat is, aki szerint tegyem le örökre, mert ez annyira rossz, és nyugodtan mélyüljek el a pedagógiában, mert nekem az való. Nekem kell éreznem belül, értékes-e amit csinálok, és ezt ma már nemcsak a képzőművészetben alkalmazom. A munkatársaimnak is ezt mondom, ha úgy mégy haza, hogy boldoggá tettél ma tizenöt gyereket, vagy olyan családokon segítesz, akik a rendszeren kívül rekedtek a problémájukkal, akkor bárki, bármit mond,  tudnod kell: értékes dolgot csinálsz. Ez nagyon fontos. Ezt tudni kell belülről, mert a nyilvánosság szétszedi az embert, látod te is a kommenteket.

 

A cikk nyitóképe: L.Ritók Nóra. Fotó: szeretlekmagyarorszag.hu