Képtaktikák címmel a Makói Grafikai Művésztelep 1977 és 1990 közti történetét feldolgozó kiállítás nyílt március 10-én a Ludwig Múzeumban. A tárlatot kurátorként ketten jegyzik, Tóth Árpád, a Neon Galéria vezetője és Üveges Krisztina művészettörténész a Ludwig munkatársa. 

aP: Hogyan találkoztatok össze a téma kapcsán? Volt-e köztetek valamiféle munkamegosztás, és miként lett mindez a közös ügyetek?

Üveges Krisztina (Ü.K.): Párhuzamosok találkoztak a mi esetünkben. Szakdolgozati témám Hajas Tibor munkássága volt, 2005-ben asszisztesként dolgoztam Baksa Soós Veronika mellett, amikor itt a Ludwig Múzeumban Hajas életműkiállítását rendezte. Akkor találkoztam azzal a nagyon izgalmas grafikai anyaggal, amit Hajas Tibor Makón készített és amiről senki nem publikált korábban. 2009-ben egy kiállításélmény hatására hívtam fel Árpádot, hogy interjúzzunk, s ahogy beszélgettünk, kiderült mindkettőnk számára, hogy akár közösen is folytathatnánk a Makói Művésztelep kutatását.

Hajas Tibor: Cím nélkül  1980 © Neon Galéria

Tóth Árpád (T.Á.): Egy rokonom annak idején rövid ideig a makói nyomdában dolgozott, tőle kaptam először lapokat, amelyek a művésztelepen készültek. Ez volt a kiindulópont 2006-ban, ezután elkezdtem szisztematikusan gyűjteni az anyagot, földolgoztam a makói múzeum archívumát, felkerestem a művészeket. Nagyjából tíz év alatt összeraktam az ott készült művek tekintetében egy teljességre törekvő kollekciót. Igyekeztem összeszedni mindent ami abban az időben Makón készült. Eredetileg úgy képzeltem majd egyedül feldolgozom a művésztelep történetét is, felveszem az interjúkat a művészekkel és megírom, de örömmel vettem a Kriszta jelentkezését, mert több időt tudtam fordítani a művek katalogizálásásra, ami inkább az én területem. 

 

 BAK Imre: Postmodern IV., 1981, ofszetnyomat | offset print (ed.50), 288 × 385 mm © Neon Galéria

 aP: Hogyan lehet összefoglalni Makó szerepét?

T.Á.: A makói művésztelep a fotó alapú grafikai művészet megjelenésének kulcsfontosságú helyszíne volt idehaza. A helyi nyomda ofszet gépét használhatták a művészek, ezáltal lehetőség nyílt az addig kizárólag ipari felhasználású, fotóalapú ofszet- és szitanyomás technikájával, kísérletező jellegű művészi tevékenységet folytatni. Ennek kultúrpolitikai vagy társadalomtörténeti vetülete is van, hiszen a hatalom a sokszorosító eszközöket, nyomdagépeket fokozottan ellenőrizte a politikai szamizdat miatt.  Makón legálisan lehetett ofszet technikát használni, ettől is volt a művészek számára olyan izgalmas. Más grafikai művésztelepeken a hagyományos műfajokkal, rézkarccal, fametszettel, litográfiákkal foglalkoztak. A 70-es évek közepén indult magyar neoavantgárd törekvéseknek, a 80-as évekre kitüntetett helyszíne lett Makó. 

Ü.K.: Érdekes most itt egyben látni a teljes anyagot, és nemcsak azért, mert Makó mára kissé elfelejtett üggyé vált. Megmutatkozik, hogy ezek nem önmagukban lebegő alkotások, hanem szervesen kapcsolódnak az egyes életművekbe. Több, a grafikai munkákban használt motívum visszaköszön majd a festészeti tevékenységekben, Kőnig Frigyes figuráira, vagy Baranyay András kezeire gondolok. Hajas grafikái erősen kapcsolódnak az akcionista tevékenységéhez, Vető Jánossal és két-három asszisztenssel zártkörű fotózáson készítettek sorozatokat, és levitte ezeket Makóra, ahol továbbvitte a motívum- és gondolatrendszert, a performanszokra jellemző tematikákat és kellékeket. Mindaz, ami Makón született,  organikusan beilleszthető az életművekbe, segíti a kutatásokat.

Baranyay András: Alvókép  1987. © Neon Galéria

aP: Az állambiztonsági szervek figyelték a művésztelepet?

Ü.K.: Nem tudok határozott igennel vagy nemmel válaszolni. Az Állambiztonsági Levéltárban végignéztem a Makón dolgozó művészek aktáit. Többeket – mint Hajas Tibor vagy Galántai György – korábban is megfigyeltek, de arról nem kerültek elő eddig dokumentumok, hogy Makón készültek-e jelentések. A művészek szerint voltak erre utaló nyomok, sokszor érezték úgy, figyelik őket, de nincs konkrét adat.

T.Á.: Nekem nagyon érdekes tapasztalás volt, amikor felkerültek a művek a falakra, és így egyben láttam az anyagot, hogy politikai utalások egyáltalán nincsenek a  képekben. Volt egy kimondott-kimondatlan konszenzus a városi vezetéssel, hogy a résztvevők nem foglalkoznak politikával, ezek a hetek a művészetről és a szakmai, emberi kapcsolatokról szóltak.

Kocsis Imre: Marokkó II. 1982 © Neon Galéria

aP: Kocsis Imre személye nagyon fontos a művésztelep történetében.Mit kell róla tudni, ki volt ő?

Ü.K.: Makói születésű festőművész, grafikus volt. 1976-ban őt hívta meg a város vezetése a telep megújítására, mert úgy érezték, a helyi művésztanárok nem garantálják az egyenletes színvonalat. Kocsis ekkor már a Képzőművészeti Főiskola grafika tanszékének tanára volt, és túl volt egy nyugat-európai tanulmányúton, ahol találkozott a szitázással és az ofszettel. Az elsők között kezdte ezt a technikát használni Magyarországon, személyisége és szaktudása alkalmassá tette a művésztelep vezetésére. Megtalálta a hangot a városvezetéssel is, akik biztosították az anyagi forrásokat, eszközökre, lemezekre, festékekre. Kocsis tavaly meghalt, de még volt szerencsém interjúzni vele. Festészetét inkább a hiperrealizmushoz lehet kötni, grafikáiban érezhető a pop art hatása is, köszönhetően az említett nyugat-európai útnak.   

T.Á.: Muszáj megemlíteni a művésztelep működése szempontjából az akkori tanácselnök,  Dr. Forgó István szerepét is. Ő a két szomszédos rivális központ, Szeged és Hódmezővásárhely mellé szeretett volna a várossal felzárkózni, és védőhálót vont a művésztelep fölé, nem engedett beleszólást a központi hatalom részéről. Szakmai kérdésekben teljesen szabad kezet adott Kocsisnak, és biztosította a működési feltételeket.

Pinczehelyi Sándor: Makó II. 1980  © Neon Galéria

aP: A kiállítás rendezésében mi volt az alapkoncepció?

Ü.K.:  Több mint ötven művésztől láthatunk munkákat, de nem akartunk kiemelni senkit, így kronológiában mutatjuk a telep működését. Árpád anyagából válogattunk ki 382 lapot. 1978-tól kezdődően minden évben kiadtak egy 12-15 lapos mappát, ami reprezentatív válogatás az éves anyagból, ezeket vettük alapul, és egészítettük ki az adott évben még részt vevő művészek lapjaiból. Ahogy haladunk előre az időben, kirajzolódik, hogy  kezdetben inkább a kézműves grafika dominált, aztán egyre határozottabban előtör a konceptuális, fotóközpontú gondolkodás.

T.Á.: Igyekeztünk objektív keresztmetszetet adni, de minden válogatásnak vannak szempontjai. Azt szeretnénk megmutatni, hogy Makó miért érdekes, hogy melyek azok a munkák amelyek máshol nem jöhettek volna létre.

Veszely Ferenc: Makó-’82-kommersz-6-szín color, 1982 © Neon Galéria

Ü.K.: Az 1977-es évben még csak egyéni lapok készültek, 1978-tól meghívták Dévényi Istvánt a Magyar Nemzeti Galéria művészettörténészét művészeti titkárnak, akiről lehetett tudni, hogy nagyon érdekli a grafika, innen datálódnak a mappák is. Kocsis Imre és Dévényi István szervezőtevékenysége folytán a telep nyitott, kísérletező hellyé vált. Különböző habitusú és művészi érdeklődésű alkotók, mint például Banga Ferenc vagy Hajas Tibor, jó hangulatban tudtak együtt létezni itt. A kezdeti évek fontos figurájának számított Banga Ferenc mellett Szabados Árpád, Szemethy Imre, Kéri Ádám, Bálványos Huba, Veszely Ferenc, Pinczehelyi Sándor, Bikácsi Daniela vagy Várnagy Ildikó is, 1977-ben pedig Galántai György és Nádler István is itt voltak.  A vezetőknek kezdetektől az volt a szándéka, hogy sokféle művészeti törekvésnek helyet adjanak, de ne legyen túl sok résztvevő. Kocsis szavaival, annyi ember jöjjön, amennyi elfér egy asztalnál, történetesen a makói Korona vendéglő asztalánál.

Makói csoportkép 1986-ból

T.Á.: Demokratikus volt a működés. A művészek és a vezetőség közösen döntöttek arról, hogy kit hívjanak meg, ügyelve arra, hogy a  törzstagok is vissza tudjanak térni, de mindig érkezzenek újak. Általában 10-15 művész dolgozott itt egy nyáron, és elkísérte őket a családjuk. Kocsis ötlete nyomán 1981-tól minden évben meghívtak főiskolásokat is, így került ide egy fiatalabb generáció, például Gaál József vagy Rácmolnár Sándor, vagy 1986-ban Unem Enkh, aki aztán a diploma után Németországba költözött, és 2015-ben a Velencei Biennálé mongol pavilonjának kiállító művésze volt.

aP: Ha ilyen idilli volt a helyzet, miért szűnt meg?

Ü.K.: Sok minden megváltozott 1990-re. Több oka is volt a művésztelep elfáradásának, azon a természetes folyamaton túl is, hogy ez azért minden ilyen esetben általában megtörténik. Az a tanácselnök, Dr. Forgó István, aki szívügyének tekintette a telep létezését, nyugdíjba ment. Az ofszet technika elkezdett kifáradni, már nem volt kísérleteznivaló vele. Lefutott az a folyamat, hogy kezdetben nem tartották nemes, veretes műfajnak az ofszetet és a szitát, de aztán amikor világossá vált mennyire friss és korszerű, a művészek elmentek a határig, de később megjelent a számítógépes grafika mint új műfaj. Természetesen személyes ügyek is álltak a háttérben. 1983-tól Hajdu István műkritikus váltotta a művészeti titkár poszton Dévényi Istvánt, aki kevésbé simulékony alkat volt, feszültség keletkezett az általa hívott művészkör és a korábban itt lévők közt. A forint romlása miatt jelentősen drágultak a csak külföldről beszerezhető  anyagok, a városnak  is egyre nagyobb nehézséget okoztak a fenntartási költségek. Végül a rendszerváltás végképp átalakította a viszonyokat.

T.Á.: Hajdu újabb művészek meghívását javasolta, Attalai Gábort, Baranyay Andrást, Swierkiewicz Róbertet, Tolvaly Ernőt többek közt. A másik fő törekvés a nemzetköziség fogalmával írható le, így így hívták meg  Kovács Attilát Kölnből és Lakner Lászlót. A művésztelepen ezekből az újításokból súrlódások adódtak, táborokra szakadt a résztvevők köre. Mondhatjuk úgy, hogy voltak a narratív grafikusok és a fotót használók, de olyan elnevezéseket is hallottunk az interjúzás során, hogy a pingpongozók és a kocsmások. A kiállítás rendezésében igyekeztünk ennek nem nagy hangsúlyt adni, most is csak megemlítem, mint a történet részét.

Attalai Gábor: Nyúlszobor  1984 © Neon Galéria

Ü.K.: Az újítások mellett szól mindenképp, hogy a fotóhasználat a képzőművészetben, legalábbis a nemzetközi szcénában, már a hatvanas évektől, például a performanszok dokumentálásával elindult. A nyolcvanas években már a magyar képzőművészetben is bevett gyakorlattá vált, tehát logikus lépésnek tűnt ebbe az irányba erőteljesen elindulni. A nyolcvanas években a konceptualizmus kifáradásával párhuzamosan hódított teret a posztmodern, például az új festészet berobbanásával. A művésztelepen kívül is szemléletváltás következik be, a posztmodern vonások, individuális mitológiák, idézetek, szemiotikai problémák természetesen megjelennek a kor műveiben.

aP: A mostani a kiállítással és a katalógussal helyére kerül a Makói Művésztelep vagy várnak még rátok feladatok?

T.Á.: Előttünk, 1995-ben a Miskolci Galéria kiadásában már megszületett az első összefoglalás, és rendeztek egy több állomásból álló kisebb kiállítássorozatot is. Itt most a teljes ív kirajzolódik, ami nemcsak nekünk, feldolgozóknak és befogadóknak, hanem a résztvevőknek is nagyon érdekes lehet. Örülnék, ha a visszajelzések is megerősítenének minket abban, hogy a történet így rendben van. A jövőben szeretnénk az anyagot külföldön is bemutatni.

Ü.K.: Ez egy jellegzetesen közép-európai ügy, ebben a térségben gondolkozunk, és grafikára szakosodott intézményekben. A nagy múltú grafikai biennálék (Ljubjana, Krakkó) összekapcsolták ezt a régiót és lehetőséget nyújtottak információcserére. Lengyel András mesélte, hogy amikor Tolvallyal beküldték a szitás-ofszettes munkáikat a Miskolci Grafikai Biennáléra,  kizsűrizték azokat, viszont egyidejűleg viszont beválogatták  Ljubljanába és Krakkóba, és odautazva maguk is képet kaphattak arról, mi történik másutt a világban. A feldolgozás során is ezeket az irányokat tartjuk a legfontosabbnak.

 

 

 

A kiállító művészek: Attalai Gábor, Bak Imre, Bálványos Huba, Banga Ferenc, Barabás Márton, Baranyay András, Benes József, Bikácsi Daniela, Bukta Imre, Csikós Tibor, Unen Enkh, Eszik Alajos, Fákó Árpád, Gaál József, Galántai György, Gémes Péter, Hajas Tibor, Halász István, Halász Károly, Illés Anna, Jámborné Balog Tünde, Károlyi Zsigmond, Karsai Ildikó, Kéri Ádám, Kocsis Imre, Kóthay Gábor, Kovács Attila, Kovács Tamás, Kőnig Frigyes, Lakner László, Lengyel András, Lux Antal, Nádler István, Orth István, Pálos Miklós, Pásztor Gábor, Pataki Ferenc, Pinczehelyi Sándor, Sarkadi Péter, Rácmolnár Sándor, Schmal Károly, Straub József, Šwierkiewicz Róbert, Szabados Árpád, Szabó Ágnes, Széchy Beáta, Szemethy Imre, Szikora Tamás, Szirtes János, Takács Dezső, Tolvaly Ernő, Ujházi Péter, Váczy J. Tamás, Várnagy Ildikó, Veszely Ferenc, Záborszky Gábor

2016. április 27-ig, Budapest, Ludwig Múzeum