Kéttucatnyi hazai és külföldi közintézmény – közöttük a bécsi
Kunsthistorisches Museum valamint a nagyszebeni Muzeul National
Brukenthal – összefogásával nagyszabású emlékkiállítást nyitott a
Petőfi Irodalmi Múzeum Budapesten, Kazinczy Ferenc (1759-1831)
születésének 250. évfordulója alkalmából.
A jubiláris tárlat
másfélszáznál több korabeli műtárgyat mutat be hagyományos módon, ám
széphalmi lakóháza virtuálisan is körbejárható, a különféle vetítők
vagy audio-berendezések pedig interaktív játékokat is lehetővé tesznek.
„A Szép és a Jó” felcím a sokoldalú alkotó alapeszméjére utal, miszerint az esztétikum a moralitásnak elengedhetetlen előfeltétele. A „Kazinczy és a művészetek” alcím a három terem tematikus egységeit is sejtetni engedi, melyek során az irodalom, műfordítás és a nyelvújítás illetve a folyóirat-szerkesztés és könyvkiadás után már-már egyenrangú szerephez jutnak a piktúra és szobrászat avagy az architektúra, enteriőr és kertépítés mellett a színház és zene, valamint az életmód és viselet szerteágazó területeihez fűzött reflexiói. Az eredeti tárgyakkal rekonstruált börtöncella és dolgozószoba mellett bepillanthatunk egy korabeli galériába éppúgy, akárcsak egy akkori metszet- és könyvesboltba. Végül egy vetítőszobában félórás vadonatúj film pereg. Kovács Ida kurátor és Jovián György erdélyi származású festőművész szerkesztésében, „Szomjamat oltogattam…” idézett címmel arról szerezhetünk részletesen tudomást, hogy mire figyelt fel „Kazinczy a bécsi és nagyszebeni képtárban”. A Belvedere Galéria és a Brukenthal Múzeum korabeli képanyagának szemlélése közben Kazinczy írásaiból szerkesztett hanganyag tájékoztatja a mai látogatót nemcsak az általa ott látott remekművekről úgy általában, hanem képzőművészeti ízléséről is egészen konkrétan.
Kazinczy Ferenc először 1777-ben utazott Pesten keresztül Bécsbe, majd ezt később tucatnyi újabb utazás követte életében. A tizennyolc éves ifjút első alkalommal nagybátyja kísérte el a Belvedere épületébe, ahol a császári gyűjteményt már akkoriban megnyitották a közönség részére. Kazinczy naplójában feljegyezte, hogy miközben nála jóval idősebb rokona az akadémikus részletezéssel kidolgozott (ámde unokaöccse által meglehetősen száraznak ítélt) történelmi események vagy zsánerjelenetek iránt érdeklődött, ő szinte észrevétlenül „eloldalgott” a palota további részlegére, ahol hosszasan időzött Van Dyck mesterkézzel festett, lényegretörő férfiportréja vagy Correggio mediterránul vérbő kolorittal felvitt mitológiai jelenete, a Jupiter és Io előtt. Ez utóbbi remekmű szinte egész életében végigkísérte: Kassán egyik barátjánál járva fekete-fehér metszet-másolatban fedezte fel a lakás falán, Nagyszebenben a Brukenthal Múzeum egy színes olajfestmény-kópiát birtokolt róla, az antik legendáról pedig őmaga később még egy epigrammát is írt. Carlo Dolci Bécsben őrzött Madonnáját lemásoltatta és széphalmi otthonában függött, hogy mindig szeme előtt lehessen. Anton Raphael Mengs, a népszerű korabeli piktor Szent Családját azért kedvelte, mert Johann Joachim Winckelmann: Geschichte der Kunst című művészettörténetében olvasta róla, hogy a festő felesége és gyermeke állt modellt a bibliai kompozícióhoz.
1816 nyarán három hónapos körutazást tett Erdélyben, élményeit aztán az Erdélyi levelekben örökítette meg. Ekkor kereste fel többek között báró Brukenthal Sámuel erdélyi kancellár nagyszebeni barokk palotáját is, ahol tizenöt szobában ezernél több kép függött. Ezeket a szász főúr bécsi évtizedei alatt, Mária Terézia tanácsadójaként gyűjtögette és még életében megnyitotta képtárát a nyilvánosság számára. Miközben Kazinczy egyértelműen elismeri a galéria alapításának dícséretes tényét, erősen bírálta a műgyűjtő arisztokrata konzervatív ízlését. Egy egész termet korabeli erdélyi kismesterek portréi töltöttek meg nemes hölgyekről és férfiakról – például Martin Meytens 18. századi mellképe is Brukenthalról – főleg ezeket találta maradiaknak, amelyek nívója messze elmarad a külföldi színvonaltól. A világhírű flamand, olasz, spanyol, francia és német remekműveket viszont még akkor is dícsérte, ha azok nem eredetiben, hanem csak másolatban kerülhettek a privát kollekcióba. Így emelte ki Reni, Correggio, Rembrandt, Rubens és a korábbról is kedvelt Van Dyck nevét a hosszú lajstromból, ezzel a listával pedig mai ízlésünk szerint is teljesen egyetérthetünk.