6352 Archives - artportal.hu

Régi dilemmák kora. Intézményi körkép 2015 végén

A legtöbb katasztrófafilm egy kaptafára készül: elsőre úgy tűnik, hogy minden a legnagyobb rendben zajlik a világban, azután egyre többen veszik észre, hogy valami mégis átalakult, míg végül a szereplők már csak azt konstatálhatják, hogy elkerülhetetlen az összeomlás. Ugyanez a helyzet a jól felépített – mert a realitásból építkező – disztópiákkal: a megszokottnál kicsit koszosabbnak tűnik a vasúti kocsi (így jelez Houllebecq), majd fenyegetőbbek lesznek a gesztusok (mint a Kabaréban vagy a Kígyótojásban), azután elérkezünk arra a pontra, ahonnan nincs visszatérés (a szakirodalomban: point of no return).

Izolátor. KIállítás az egykori Postapalotában, az OFF keretében. Fotó: Regős Bendek / OFF-Biennále Budapest Archívum

Az elmúlt évek magyarországi változásait úgy nézzük, mintha filmet látnánk, a megélteket folyamatosan próbáljuk összevetni korábbi élményeinkkel, latolgatjuk, hogy mindez a Horthy- vagy a Kádár-korra emlékeztet-e, s hogy van-e a kormányzati akarat mögött ideológiai mesterterv, vagy a káosz csupán az ostobaságból fakad? Újra és újra ráébredünk, hogy nincs egyetlen modell, mert egy hatalmas (hatalmi) keverékről van szó, amelyben ülve most éppen úgy teszünk, mintha kívülről hajszálpontosan láthatnánk, mibe keveredtünk.

Nagyobb távolságból nézve úgy tűnhet, hogy a 2015-ös évben a magyarországi kortárs képzőművészeti intézményrendszerben alig történt változás: működik az NKA (Nemzeti Kulturális Alap), a magyar galériák és művészeik külföldön is megjelennek, a Műcsarnokban képzőművészeti kiállítások zajlanak, az Ernst Múzeum épületében Gerhes, Esterházy és Forgács művei láthatók. Belülről viszont pontosan érzékelhető, hogy az öt évvel ezelőtti állapotokhoz képest csaknem minden átalakult, a valóban végiggondolt és jól működő kiállítások (pillanatnyilag például Schöffer, El Kazovszkij, Ludwig Goes Pop stb.) díszletfala mögött sok helyen perspektíva nélküli űr tátong. Miközben távolabbról még minden visszafordíthatónak látszik, valójában már átléptünk egy határt – 2016 végéről visszatekintve, ezzel kapcsolatban valószínűleg már nem lesznek illúzióink.

A határátlépést az alábbiakban két nézetből vizsgálom, az állami intézményesség átalakulása szempontjából, illetve a művészeti közeg erre adott válaszai és dilemmái felől.

Benczúr Emese munkája a Műcsarnok lépcsőjén, a Kívültágas projektben, 2013. Fotó: Ember Sári

Bár a képzőművészet intézményes keretei a nevek szintjén 2015-ben valóban alig módosultak, a struktúrákból, a programokból és tervekből mégis kirajzolódik, hogy az egyes állami szervezetek mostanra nagymértékben elvesztették intézmény-jellegüket: a korábbiakhoz képest autonómiájuk erősen csorbult, egyre kevésbé rendelkeznek önálló, számon kérhető programmal, tudatos értékrenddel; a nyilvánosság előtt egyre homályosabb, mit képviselnek, merre tartanak. Egymás közti kapcsolataik elcsökevényesednek. Az egyéni érdekeket korlátozó normák háttérbe szorulnak: egyre kevesebben rendelkeznek döntési joggal, egyre szűkebb az erőforrások elosztására felkentek köre. Ezzel párhuzamosan a bürokratikus rendszer is képlékennyé vált; valójában már nincs is olyan intézmény, amely egy programot szakmai alapon számon kérhetne: szimptomatikus, hogy a kultúráért felelős minisztériumból 2015-ben, hosszan tartó, súlyos és következetes leépítés után eltűnt az önálló művészeti főosztály.

Ha a törvény betűjét nézzük, 2015-ben az alkotmányba emelt Magyar Művészeti Akadémia (MMA) állna az intézményrendszer csúcsán. Programjaiból, működéséből ítélve az MMA azonban nem tekinthető intézménynek, legfeljebb csupán gazdagon tartott szerveződésnek, amely messze távolodni látszik a racionalitástól: a saját célját kutató Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet már alapításakor nevetségessé vált, a művészek hiánytalan listázása nyilvánvalóan lunatikus vállalkozás, a nyilvánosság előtt művészeti kérdésekben hallhatatlan tagság pedig csak szomorúságra ad okot. A Vigadó kiállításai – még akkor is, ha a kisajátítás szándékával egykori kiváló művészeket (Gémes Péter, Samu Géza) állítanak a középpontba – zavarosak és értékelhetetlenek, a Műcsarnok programja pedig a „halmozd a kiállításokat, nehogy felismerjék, hogy nincs benne rendszer” régi szubverzív stratégiájára építve jut el bonyolult utakon, de ugyanúgy a súlytalanság állapotába. A Szalon-tárlat (Itt és most) jelenítette meg a legpontosabban a kint is vagyok, bent is vagyok nyolcvanas évek elején megismert taktikáját; az egymás mellé helyezett rengeteg mű össz-szürkesége jól tükrözte az intézményi tanácstalanságot.

A Ludwig Goes Pop + The East Side Story c. kiállítás felirata a Ludwig Múzeumban. Fotó: ludwigmuseum.hu

Az autonómiájának darabjait továbbra is őrző Ludwig Múzeum 2015-ös programja még egy nyugati intézményére emlékeztet, de a háttérből az elmúlt évek folyamán eltűnt a korábban létezett szellemi műhely, és így a hosszabb távon nemzetközi koordináták között értelmezhető struktúra. Ami szintén eltűnt, az a kortárs magyar művészet, amely lassan nemcsak a Ludwigból szorul ki, de nincs már valós perspektívája egyetlen nagyobb intézményben sem. Bár jelenleg Budapesten még több helyen láthatók kortárs művek és kortárs koncepciók alapján összeállított tárlatok (a Kassákban ráadásul jól felépített intézményes tervek alapján), a Képzőművészeti Egyetemen most végző művész már aligha számol azzal, hogy évek múlva műveit esetleg a ma még működőképes Kiscelli Múzeumban, Capa Központban vagy Bálnában mutathatja be. Paks kivételével valamennyi egykori vidéki művészeti fellegvárban kiszámíthatatlan akár csak a közeli jövő is; eltűntek vagy háttérbe szorultak a meghatározó személyiségek, és az általuk kialakított műhelyek, így lehetetlenné vált a következetes építkezés Debrecenben vagy Miskolcon, s csak néhány projekt jelzi, hogy van még pislákoló élet Székesfehérváron, Pécsett, Dunaújvárosban vagy Veszprémben.

A korábbi struktúrák kiürítésével párhuzamosan a kormányzati akarat (és számolatlanul költött pénz) nyomán a művészet befogadására és bemutatására (legalábbis ideiglenesen) alkalmas helyek nyílnak – azonban minden esetben szakmai háttérrel rendelkező intézmény hozzárendelése nélkül. A Várkert Bazárba rendelt tárlatokat nem fogja össze semmiféle rendezőelv, a Honvéd Főparancsnokság épületében megrendezett, ezer sebből vérző Csontváry-kiállítás gazdája – s ez mindent elmond az intézményességről – a Várgondnokság Nonprofit Kft.

Mivel a kiállítóterek e szemléletben pusztán szellemi háttér nélküli reprezentatív befogadócsarnokok, ezért a hatalmi akarat és érdek diktátuma alapján tetszés szerint üríthetők és tölthetők fel – így juthat például minden szakmai indok mellőzésével állami helyhez, és ismételten állami támogatáshoz a KOGART. Ebben az összefüggésrendszerben nem léteznek már a korábbi intézményes érvek, mivel a hatalom fülében szépen csengő jelszavak – a látogatószám növelése vagy a nemzeti küldetés – minden szakmai indokot kiváltanak.

A Várkert Bazár homlokzata. Fotó: varkertbazar.hu

Ugyanígy nem létezik számon kérhető eredmény sem: a Csontváry-kiállítás négy hónap alatt mért ötvenezer látogatóját – ami az irracionális budapesti Csontváry Múzeum felépítéséhez kínálna majd a maga részéről érvet – alig néhány kritikus tartja (az ígéretekhez, a politikusi szuperlatívuszokhoz, az elköltött pénzhez, a várbeli turistaözönhöz és a bezárt Szépművészeti Múzeumhoz képest) kevésnek. (A magyar képzőművészet elmúlt éveinek alternatív története egyébként is megírható lenne a nagyotmondások krónikájaként: a világhírű magyar művészek ígéretétől kezdve a városligeti kétmillió plusz turista délibábján át egészen a Gulyás Gábor által nemrég meghirdetett, Szentendrét a magyar képzőművészet fővárosává emelő programig.)

A 2015-ös döntések és tervmódosítások nyomán úgy tűnik, a Magyar Nemzeti Galéria tereinek sorsa is megpecsételődött, a Várban a még mindig magas szinten előállított kulturális tartalmak helyét az üres neobarokk politikai díszlet veheti át, a Városligetben felépítendő monstrum pedig a Művészetek Palotájához hasonlóan fenntarthatatlan idegen testként magaslik majd ki környezetéből. (Ha a Budapesten az elmúlt és elkövetkező öt évben reprezentatív kiállítóhelyként kialakított vagy kialakításra váró terek alapterületét összeadnánk, valószínűleg az abu-dhabi Louvre nagyságrendjéhez közelítenénk – folyamatos fenntartásukhoz talán csak egy olajsejk vagyona lenne elegendő.)

2015-ből néhány évre előretekintve az épületek kiürülésével párhuzamosan az intézményesség további kiüresedésével számolhatunk – ezt vetíti előre az MMA mai működése. Az MMA már ma sem más, mint – rossz szóviccel – egy fekete lyuk, amely hatalmas tömegvonzásával megmagyarázhatatlan módon nyel el mindent, ami a közelébe kerül: pénzt, intézményt, épületet (fényt). Idén – a beláthatatlan jövőre szóló opcióval – megkapta az NKA kollégiumai feletti kétharmados rendelkezési jogot, vagyis a magyar kulturális projektek nagyobb részére vonatkozó teljhatalmat. Ezzel a képzőművészet területén csupán egy korábbi tendencia teljesedik ki, hiszen az NKA-ban a néhány évvel ezelőtt abszurd módon több terület összevonásával létrehozott Vizuális Művészetek Kollégiuma egy ideje már kötéltáncot folytat: semlegességét nyolcvanas évekbeli mintázatok szerint őrzi; a hatalom felé könnyen ad (lásd a Várkert Bazár programja), az alternatív gondolatokat jelzésszerűen támogatja.

Tüntetés az MMA ellen a Vigadó előtt, 2014 áprilisában. Fotó: FreeDoc, Csoszó Gabriella

Az intézményes működés alapját az egyéni érdekektől minél függetlenebb rendszer jelentené – ezzel épp ellentétes irányba tartunk. Az erőforrások elosztásában általánosságban is a centralizáció érvényesül; a nagyobb rendszerekhez hasonlóan a hatalom a művészeti területen is egyes személyek körül koncentrálódik: Baán László és a Magyar Nemzeti Bank nyilvánosság előtt csak post festa megjelenő forrásai, Lázár János, illetve L. Simon László és minisztériumaik, szervezeteik pénzeszközei, valamint az EMMI miniszteri kerete körül az elmúlt két évben hatalmas rajzás indult el. A pénzek elnyeréséhez elsősorban személyes és diplomáciai kapcsolatok szükségesek: a szcéna szereplői kétségbeesve vagy haszonlesően, sarokba szorítva vagy nyerészkedve, kényszerből vagy jól felfogott érdekből járulnak a pénzadók elé, akiknek az értékmentő, értékfelhalmozó vagy éppen értéktorzító funkciói az elmúlt év során gyakran már kibogozhatatlanul összekavarodtak (lásd mindenekelőtt Baán László különböző arcait). A nyilvános és demokratikus intézményesség felé tartó útról lekanyarodva egy-két év alatt a kulturális nagyurak birodalmába, a közpénzt kezelő reneszánsz hercegek, a múltfeltáró kutatásokat finanszírozó maharadzsák és a köztéri szobrokat állító török basák abszurd, mert régi, ismerős mintákra épülő világába jutottunk.

Ebben a közegben, és ezzel a közeggel szemben jött létre a 2015-ös év legfontosabb magyarországi képzőművészeti eseménye, az OFF-Biennále Budapest (OFF), amelynek alapját az állami intézményrendszerrel felmondott együttműködés jelentette. A rendezvény jelentősége a kortárs képzőművészet néhány fontos külföldi és hazai (illetve külföldön élő hazai) képviselőjének megjelenése, és számos innovatív projekt megvalósítása mellett elsősorban megrendezésének tényéből adódott. Az OFF az állami közeg intézményi kiüresedésével szemben megpróbált intézményként, távlati célokkal, tudatos értékrenddel, autonóm módon, szellemi műhelyként szerveződni, és éppen azokon a pontokon érhették kritikák, ahol az intézményesség csorbát szenvedett: a határozott program vagy az erőforrások elosztásával kapcsolatos transzparens döntések hiányával kapcsolatban.

Kendell Geers: Ritual Resist. Jurányi Inkubátor Ház, 2015. Fotó: Végel Dániel / OFF-Biennále Budapest Archívum

Az OFF, amelynek révén Magyarország rövid időre kilépett az egyre fullasztóbbnak látszó nemzeti elszigeteltségből, és egy pillanatra ismét felkerült a művészet világtérképére, elsősorban nem a felvetett művészeti kérdések tekintetében, hanem intézményi szempontból jelenthet korszakhatárt. A rendezvény, amelynek jövőbeli sorsa is magával az intézményesüléssel függ össze, már néhány hónap múltán is olyan konstrukciónak látszik, amelynek építőelemei – kurátori szemlélete, nemzetközi kapcsolatrendszere – még túlnyomórészt a korábban létezett intézményrendszer mintázatait mutatják. Mostanra azonban úgy tűnik, hogy a közeg megváltozott és új struktúrákba rendeződik: kurátorok, galeristák és művészek – fókuszukba nem ritkán társadalmi problémákat állítva –, feladva az állami intézmények közeljövőbeli lehetőségeibe vetett hitet, immár alternatív rendszerekben gondolkoznak. Számukra már 2015-ben is alig látszik az állami intézményrendszerhez egy esetleges politikai változás után visszavezető út, a jelenlegi szisztéma beágyazottsága, támogatási struktúrája perspektivikusan sem teszi lehetővé a belső eleven működést és a nemzetközi rendszerekhez való kapcsolódást – miközben az évekkel ezelőtt működött konstrukciók sem tűnnek újraéleszthetőknek.

Az alternatívát kínáló új intézmények részben a kortárs magángalériák egyre szűkülő világához kapcsolódnak, ahol a potenciális vásárlókör ma már ahhoz is kevés lenne, hogy összekapaszkodva körülérjen egy százéves fát. A Chimera, a Horizont vagy a Trapéz látszólag ugyanazon a pályán indult, mint a már húsz-huszonöt éve működő galériák, esélyeik azonban korántsem azonosak: az egyre híguló közegben kell viszonylag gyorsan gyűjtőkre szert tenniük. Intézményi stratégiáikban mégsem az agresszív üzleti modellt, hanem a non-profit szervezeteket követik, tematikus kiállításokkal, nem ritkán nehezen eladhatónak tűnő művek bemutatásával. Más, most alakult szervezetek, mint az Omnivore vagy a Teleport – a haszonelvűségtől távol – eleve a továbbra is következetesen építkező nonprofit galériákhoz, a Trafóhoz vagy a Ligethez közelítve pozícionálják magukat, de perspektivikusan egy új, esetleg az egyelőre szereplehetőségeit kereső FKSE körül kialakuló – a régi Ligára emlékeztető – rizóma/hálózat elemei is lehetnek. Az új arcát formáló közegben, a régi intézményi rendszer egyre bizonytalanabbá váló finanszírozási lehetőségei miatt a jövőben fontos szerephez juthatnak a frissen végzett művészek által létrehozott, 2015-ben egyre többször megmutatkozó műtermi közösségek, vagy olyan új kezdeményezések, mint az Artlocator.

Easterndazed. Higgs Field, 2015. Fotó: Adamkó Dávid / OFF-Biennále Budapest Archívum

Az intézményesülés útja a több irányból lefojtott közegben rendkívül nehéz, egyrészt a hosszú távon bizonytalan anyagi bázis megteremtése miatt – ezt fájdalmas példaszerűséggel mutatja a Higgs Mező megszűnése –, másrészt abból kifolyólag, hogy a profitorientált és gyűjtői, esetleg politikai kapcsolatokkal rendelkező versenytársak szintén az állami szektor intézményi kiüresedése miatt elhanyagolt, tipikusan nonprofit feladatokat vállalnak fel. A Bartók Béla út számos galériája indult el ezen az úton, a leglátványosabban azonban az acb Galéria követi ezt a stratégiát: az utóbbi évtizedekben par excellence állami feladatkörnek számító művészeti kutatást magánterületre terelve, Art ResearchLab indításával kísérletezik.

Kézenfekvőnek tűnik, hogy a szűkös közegből – amelyben már ahhoz is az állam kell (a MOL, MVM, Szerencsejáték trió mellett ott az NKA), hogy takaréklángon ugyan, de működjön az egyetlen Art Market – a nemzetközi pálya jelenthet kiutat; ez tükröződik a magángalériák és a gyűjtők stratégiáiban: a Molnár Ani Galéria tevékenysége külföld felé fordult, Deák Erika Münchenben német fiókintézményt nyitott. Elsősorban a Somlói-Spengler gyűjtőpár és Küllői Péter kapcsolataira épülve megélénkültek a legmagasabb szintű – mindenekelőtt a hatvanas-hetvenes évek magyar konceptuális művészei és művei iránt mutatkozó érdeklődésnek köszönhető – londoni és párizsi kapcsolatok, ugyanitt érdekeltek a legnemzetközibb magyar kortárs galériák, a Vintage és a Kisterem is. Ezzel párhuzamosan az állam által korábban támogatott progresszív intézmény, az ACAX iroda működése itthon szinte teljesen ellehetetlenült; az alapító-vezető, Bencsik Barnabás 2015-ben kizárólag külföldön rendezett kiállításokat. A nemzetközi megjelenés fontos tényezője, hogy az elmúlt egy-két évben egyre több magyar művész költözött külföldre, különösen a maradjak vagy menjek dilemmájával legélesebben szembesülő harmincas nemzedék választotta a tágabb világot.

Semmi / Much ado about nothing, Omnivore Gallery, Budapest. Fotó: Omnivore

A magyarországi művészeti közegben számos mai dilemma a múltból tűnik ismerősnek. Leginkább talán a hetvenes-nyolcvanas évekre emlékeztetnek az intézményekkel kapcsolatos, sokszor szinte tankönyvszerű döntési helyzetek, amelyekben az egyén hirtelen ismét a Max Weber által felvázolt – és már rég elfeledettnek gondolt – etikai kategóriák pólusai között találja magát. Az egyik póluson az érzületetika vezérelte ember (aktivista művész, független kurátor stb.) csakis morális elveit követi, míg a másik oldalon a felelősségetika számol a cselekedetek lehetséges következményeivel, és a megvalósíthatóság érdekében kompromisszumokra hajlandó. 2015-ben a Magyarországon dolgozó intézményvezetők, kurátorok, tanárok, szerkesztők, művészek és a szféra más szereplői – miközben saját intézményeiket képviselték vagy az állami intézményekkel kerültek interakcióba – dilemmái egyre többször jelentek meg e pólusok között tudatosan és nem ritkán kétségbeesetten mérlegelve. Az intézményvezetőnek döntenie kell, beáldozza-e sokévi munkáját egy gesztusért; a művésznek döntenie kell, kiállít-e egy adott helyen vagy sem, befolyásolja-e az életművét, ha elfogad egy díjat, vagy ha elindul egy pályázaton. A kurátornak döntenie kell, hogy hajlandó-e ezentúl nagyszabású projektek helyett régi lengyel módra kizárólag lakástárlatokat szervezni; a tanárnak el kell döntenie, bevállalja-e a rendszer radikális kritikáját, vagy fontosabb számára a (félig-meddig megszüntetett) tanszékén folytatott munka.

Egyelőre még csupán annyi tűnik bizonyosnak, hogy a súlypont 2015-ben a kompromisszumok felé tolódott, amelyeket egy későbbi kornak az értékeket keresve ugyanúgy kell majd végigszitálnia, mint ahogy tesszük ezt mostanában a hatvanas-hetvenes évek intézményi döntéseivel kapcsolatban. A művészeti közeg szereplői közül ma még kevesen látják át, hogy ezzel milyen régi határvonalhoz érkeztünk.

Nyitókép: Sugár János: Semmi sincs úgy, mint azelőtt. Építési függöny a Műcsarnok porticusán, 2002

Vazallusok kora. Kultúrpolitikai helyzetfelmérő esszé

Az elmúlt évtized folyamán kiderült, hogy a magyar kultúrpolitikusok közül néhányan magától a kultúrpolitika szótól is ódzkodnak; inkább a kulturális politika kifejezést használják, néha bevallottan azért, mert a kádári idők óta az előbbit rossz csengésűnek tartják. Aczél György annak idején a két változatot néha felváltva, vagy egymás mellett alkalmazta (lásd: Eszménk erejével. Kossuth Könyvkiadó, 1970) – ez alapján valójában nem lehetne különbség. Az ódzkodás mindenesetre árulkodhat arról, hogy a mindenható kultúrairányítóról kialakult kép továbbra is él, és mindmáig hozzájárul ahhoz, hogy túlbecsüljük az állami kultúrpolitika lehetőségeit. (Maga a túlbecsülés jelensége – más okokból kifolyólag – ugyanígy létezik Nyugat-Európában is.)

Pedig az elmúlt negyedszázad során az örökölt intézményrendszer terheivel súlyosbított környezetben a kultúráért felelős miniszter hivatali idejének nagy részét (nemcsak Magyarországon) a mindennapi fogolydilemmák megoldása kötötte le. A rendszerváltás óta, rövidebb szakaszoktól eltekintve, az intézmény-mamutok életben tartásának kényszere és a napi tűzoltás világnézettől és pártállástól függetlenül gyakorlatilag lehetetlenné tette a nagyléptékű beavatkozást, vagy a kulturális mező koncepciózus átalakítását: kultúrpolitika helyett általában maradt a kulturális adminisztráció. Marschall Miklós már tíz évvel a rendszerváltás után felhívta a figyelmet egy markánsabb kultúrpolitika szükségességére, amelynek jellemzője, hogy a határozottan kijelölt értékek mentén meghozott döntések nem tartanak óhatatlanul is a középszer felé. Az értékekről és az irányelvekről azóta minden kormány beszélt, mindebből a gyakorlatba csupán néhány nyomelem szivárgott át.

Az EMMI államtitkárjelöltjeinek bemutatása júniusban. Fotó: MTI / Beliczay László

Az elmúlt évtized során a kormányon lévő, vagy kormányra készülő magyar politikai erők részéről mindössze két nagyobb volumenű, körülhatárolható kultúrpolitikai irányelveken alapuló program született. Az elsőt a szocialista-liberális koalícióban kulturális miniszteri posztot betöltő Bozóki András vezetésével létrejött munkacsoport állította össze 2006-ban. A szabadság kultúrája fő irányelve az esélyegyenlőség megteremtése volt, s a tágabb értékkeretek kijelölése mellett hangsúlyt fektetett a közösségekre, a kortárs kultúra fejlesztésére és a kulturális örökség megőrzésére. 2009-re készült el a Fidesz kultúrprogramja, a Minőség a kultúrában; ennek vezérgondolatai közé tartozott a nyitottság és a minőség, valamint a hagyományápolás és a progresszív alkotások egyidejű támogatása.

Jellemző tény, hogy a liberális kultúrpolitikai víziót (a Fidesz hangos kritikája által támogatva) a szocialista párt, a konzervatív stratégiát pedig (a szocialisták csendes semmittevése kíséretében) a Fidesz hajította ki – utóbbinak írmagja sem maradt a gyakorlatban.

Ezen kívül Hiller István 2007-es programjaként született még egy nagyobb tervezet a kulturális modernizációról, de az inkább tekinthető egy valamennyi irányelvet egymás mellé sorakoztató, gyakorlati ágazati csomagtervnek.

2010 óta a kormányzat részéről még csak programkezdemények sincsenek, az egykori kulturális minisztérium egy nagyobb intézmény jelentéktelen elemeként folytatja látszatlétezését; irányelvek helyett pedig csak üres mondatok maradtak (illusztráció Balog Zoltán miniszter honlapjáról, betűhíven): „Mert mostantól ez számít: a teljesítmény. A viták – azok fontosak, hogy ki, hogy, mikor, mennyit, meg, hogy a jogba hogy van, meg hogy a pénz meg a támogatás, a szervezetek, az elnökök, az alelnökök, a miniszterek meg ki tudja, kicsodák, de végül aztán mégis a teljesítmény számít, az, hogy ki mit tesz le az asztalra.”

A 2010 utáni helyzet a fenti programok, értékek és irányelvek felől tekintve nehezen megközelíthető. Ma a kultúráért felelős államtitkárság a már a korábbi években sem elégséges pénzügyi eszközök töredéke felett rendelkezik, s az üres beszéden túl legjobb esetben is csupán az intendánsi szerepet vállalta fel.

Orbán Viktor a kultúra egyes területeinek irányítását de facto, illetve de jure kiszervezte a minisztériumból: a kultúra egyes ágai, kulcsintézményei egymástól és a kultúrairányítás korábbi központi szerveitől függetlenül léteznek. A mai állami kultúrpolitika – ha egyáltalán ezzel a szóval lehet jellemezni – egyszerre cinikus és pragmatikus.

Egyetlen terület egy éven belüli intézkedéseivel illusztrálva: a múzeumi törvény átírása, a Magyar Nemzeti Bank átláthatatlan működésű műtárgyvásárlási alapjának létrehozása, a több múzeumot több tekintetben lehetetlen helyzet elé állító kastélyprogram elindítása – valamennyi szembe megy az elmúlt évtizedek európai kulturális irányelveivel és értékeivel, s mindegyik közvetlenül köthető kultúrán kívüli érdekekhez. 2010 óta a magyar kulturális intézmények sokközpontú, egyben kaotikus rendszere alakult ki; a Nyugat-Európára egyre inkább jellemző horizontális szerkezet erősítése helyett több, párhuzamosan működő vertikális struktúra jött létre, ahol az egyes területeket egyes kiválasztott szervezetek vagy személyek felügyelik.

Fekete György, az MMA elnöke és Balog Zoltán miniszter a Műcsarnokban, az MMA-éra első kiállításán.
Fotó: MTI / Czimbal Gyula

Ha végigtekintjük a rendszerváltás óta készült magyar kultúrpolitikai programokat – áttekinthető mennyiségről van szó –, akkor feltűnik, hogy az eltelt huszonöt évben különböző konstrukciókban és konstellációkban legtöbbször három irányelv kapott hangsúlyos szerepet: az örökség megőrzése, a piac kiépítésének szükségessége és a hozzáférhetőség megteremtése.

E három fontos irány – amely ugyanebben az időben szinte valamennyi nyugat-európai kultúrpolitikai alapvetés részét is alkotta – 2010 után elmosódott, feloldódott vagy eltűnt. Ha példaként továbbra is maradunk a múzeumok, illetve a vizuális művészetek területeinél, akkor kitűnik, hogy az örökségmegőrzés alapelvének helyét a hatalmi- és ingatlankérdések (egyes egyéni- vagy csoportérdekek felől tekintve) pragmatikus megoldásának parancsolata vette át. A Múzeum Negyed terve a Budai Vár kiürítésének személyre szabott ingatlan-elképzelésére épült, a Várkert Bazár további hasznosítása mögött – az épületegyüttes alapvetően dicséretes megújításán túl – nincs átfogó örökségmegőrző és -védő koncepció. Mindezek pedig még el is törpülnek a műemlékvédelem rendszerének szétverése és a régészeti feltárások szabályozásával kapcsolatban kialakított káosz mellett.

A piacépítés irányelvének felülírása ezen a területen elsősorban a Magyar Művészeti Akadémia helyzetével érzékeltethető.

Az akadémiai tagok, illetve a Nemzet Művészei alanyi jogon járó javadalmazása, a szalonkiállítások rendszere, az MMA-val „stratégiai partnerségre” lépő szervezetek és a „társutasok” kimutatható pályázati kedvezményezettsége – mindez közvetlenül vagy közvetve kikapcsolja a piacot, és visszatérést jelent a hatvanas-hetvenes évekbeli állami vásárlások rendszeréhez. Ezzel párhuzamosan szűkülnek a kortárs műkereskedelem lehetőségei – az elmúlt évtizedben az állam egyetlen élénkítő ötlete a magángalériák külföldi vásár-részvételének (kétséges irányelveken alapuló) megtámogatása volt.

A kultúra hozzáférhetőségének kérdése az elmúlt években, néhány beszéden túl fel sem merült. De nem foglalkozik a jelenlegi kultúrairányítás a decentralizálással, a közvetítő intézmények és szervezetek fejlesztésével, vagy az oktatás és a kultúra közötti szisztematikus átjárások megteremtésének lehetőségeivel sem. Továbbra is csak az egyre gyakoribb (sőt, bizonyos szinten túl valójában kötelező) politikusi megnyitóbeszédek szólamai között tűnik fel az alkotói kreativitás kibontakoztatása, a nemzetközi kulturális kapcsolatok erősítése (még 2010 előtt Prőhle Gergely írt erről rendkívül összefogottan), a szabadság és a tolerancia jegyében működő kultúra. A fenti értékek megjelenítésére különösen alkalmas Nemzeti Kulturális Alap korábbi szerkezete és delegálási rendszere felbomlott, jövője (és ezzel tevékenységének jelenlegi iránya) bizonytalanná vált.

Demonstráció az MMA székházául szolgáló, felújított Vigadó átadásakor, márciusban.
Fotó: FreeDoc / Csoszó Gabriella

Az eleven, kortárs kultúra támogatása helyett a mai állami kultúrairányítási rendszer a múlt felé közelít.

Miközben nem vesz tudomást a társadalmi közeg változásairól, az új befogadási struktúrákról, a kisebbségek, önszerveződő csoportok, kisebb közösségek kulturális szerepének növekedéséről (a kreatív iparról tudomást vesz, de különös rezervátumba zárja), átfogóan is egyre inkább

a Kádár-kor jellegzetes mintázatait mutatja.

Nemcsak az intézmények autonómiájának folyamatos csökkentésében, a centralizálásban emlékeztet mindez a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek kulturális közegére: a kulturális szféra hétköznapi szimptómáiban is hasonul. A hatalommal folytatott egyezkedések, ügyes taktikázások, a túlélésre berendezkedett stratégiák mellett egyre kevesebb energia és lehetőség marad a nemzetközi összefüggésrendszerben is értelmezhető és értékelhető munkára.

Továbbra is a múzeumok és a kortárs vizuális művészetek intézményrendszeréből vett példákkal: a Ludwig Múzeum az igazgatóváltás után másfél év alatt csúszott az érdektelen középszerűségbe, miközben párhuzamosan olvadt el a magyar intézmény évek (évtizedek) alatt felépített nemzetközi kapcsolatrendszere és a németországi Ludwig Alapítvány magyarországi tekintélye. A mai közegben egyre erőteljesebbé válik a személyes kapcsolatok, hatalmi összefonódások szerepe: a megyeiből városivá lett múzeumok egyszerre próbálnak megfelelni a helyi potentátok kívánságainak és az esetleges központi kenyéradók elvárásainak – önálló gondolatok, elképzelések nélkül mindez szintén provincializálódáshoz vezet. A személyes kapcsolatok jelentőségének növekedéséből fakad a nyilvánosság előtt zajló interakciók számának csökkenése és a feltételezett kultúrpolitikai irányokkal ellentétesnek tűnő döntések felbukkanása: intézmények titokzatos módon menekülnek meg a csődtől, új kutatások és kiállítások nőnek ki látszólag a semmiből.

Művészek és aktivisták „eltemetik” a Műcsarnokot. 2013 október.
Forrás: Összefogás a Kortárs Művészetért csoport

Egyre több az átláthatatlan dilemma: eldönthetetlen, vajon a miniszterelnök fotósa által gründolt Robert Capa Központ elvette-e a helyet az Ernst Múzeumtól, vagy éppen megmentette az MMA-tól? Az intézmények vezetésében egyre kevésbé jutnak szerephez a terület szakemberei – lásd a Velencei Biennále esetét –, egyre több a dilettáns.

Egyre szűkül a zsűrikbe, grémiumokba bevonható, vagy egyáltalán felelős poszton alkalmazható – megbízható, naiv vagy megvásárolható – szakemberek köre, így egyre nagyobb az esély a provinciális döntésekre. A szakmai döntések helyét csaknem mindenütt a politikai alkuk veszik át, a retorikájában a függetlenségét őrző vezetőt is ezernyi kisebb-nagyobb kompromisszum köti – lásd a Műcsarnok példáját. Szintén a nyolcvanas évek mintázatát idézi egyes intézmények kivételes helyzete.

A rendszer sajátosságait kiismerő, ügyesen taktikázó vezetők privilégiumokra tehetnek szert, jól körülbástyázott intézményük a manőverezés közben is többé-kevésbé autonóm és működőképes marad. Többek között a Szépművészeti Múzeum vagy a Petőfi Irodalmi Múzeum működése mutat párhuzamokat a Bereczky Loránd-féle Magyar Nemzeti Galéria, vagy a Néray Katalin által irányított Műcsarnok nyolcvanas évekbeli kivételes pozíciójával. A fővároson kívüli intézmények között mára azonban alig akad olyan (szinte kizárólagos példa a Paksi Képtár), amely a kortárs művészet megmutatkozása tekintetében Székesfehérvár Kádár-kori szerepével párhuzamot mutathatna: a debreceni Modem és a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet sorsa jelzi, hogyan erősödik az újtól, szokatlantól, kritikustól való félelem provinciális visszahúzó ereje.

A mai magyar kulturális erőtér elsősorban a Magyar Művészeti Akadémia fizikailag, pénzügyileg és szellemileg egyaránt terjeszkedő rendszere miatt emlékeztet a Kádár-korra. Ebben az intézményben, amely már jelenleg is jókora szeletet hasít ki a magyar kultúra irányításából – és a kormány néha taktikázásnak, néha pusztán cinikus félrenézésnek tűnő asszisztálása mellett még többet követel magának –, rajzolódik ki legélesebben a kultúrpolitika szempontjából a szociális alapú támogatás zsákutcája.

Egy irracionális érvek nyomán kiválasztott és alkotmányba emelt művész-egyesülés az állami forrásokból nem irányelvek, elvárások, konszenzusos értékek mentén részesül, hanem pusztán létezése okán.

Létezése egyszerre emlékeztet a Szövetség és az Alap hatvanas-hetvenes évekbeli pozíciójára, illetve az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat 1860-as és ’70-es években betöltött kultúrpolitikai szerepére. Az MMA működésének és terjeszkedésének logikája más – kultúrán kívüli – területek jelenségeivel mutat párhuzamot: „Mi a közös a trafikpályázatokban és az egyházi törvényben? Egy kaptafára mennek: meglévő inherens jogokat kisajátítani, majd a kegyosztó szerepében tetszelegve, azokat egy szűkebb körben újra kiporciózni. Ez a taktika vazallusokat állít elő, csakúgy, mint a már az elnevezéssel is ámulatot kiváltó stratégiai partneri szerződések.” (Magyar Narancs 2014/48.) Ez a szisztéma a színház területére éppúgy jellemzővé vált, mint a filmére vagy a képzőművészetére.

A kulturális intézményrendszer rendszerváltás utáni sorsát figyelembe véve tudjuk, hogy a közép-Kádár-kori vazallusrendszer átalakulása lassú folyamat, hatalmas darabjai 1990 után is makacsul tovább éltek és működtek. Ha ebből kiindulva a bizonytalanul változó jövőre nézve próbálunk meg hipotéziseket felállítani, akkor annyi bizonyosnak tűnik, hogy önmagában nem lenne elég, ha visszatérnénk a 2010 előtti helyzethez – ez már sok tekintetben nem is lenne lehetséges. Fenyegető veszélynek tűnik például, hogy a Magyar Művészeti Akadémia néhány éven belül annyira átírja a kultúrairányítás és -finanszírozás korábbi rendszerét, hogy az esetleges visszaírás költsége jóval meghaladná a bebetonozódott rossz szisztéma folyamatosan korrigált fenntartásáét. Egy működőképes jövőbeli rendszer kigondolása mindezen felül jelenleg két komoly akadályba ütközik. Az első, hogy

a jövő folyamatosan erodálódik, a jövőzabáló gépezetként működő jelenlegi kormányzat pillanatonként húzza ki a talajt az újabb és újabb elképzelések alól: ha ma megfogalmazódik egy koncepció, annak a kaotikus döntések rendszerében már másnap annullálódhatnak az alapjai.

A második probléma, hogy a jövőhöz nemcsak napi helyzetek megoldására alkalmas gyakorlati programcsomagok, hanem új, eddig szokatlanul nagyvonalú stratégiák szükségesek. Ez utóbbi azonban egyben a legnagyobb lehetőség is, mert itt nemcsak az új megközelítésmód kidolgozása tűnik elengedhetetlennek, hanem a közös értékek, a minimális konszenzusokon alapuló irányelvek meghatározása is. Mindezek nyomán alakítható ki a hozzáférés, a piacosítás, az örökségmegőrzés, a kreatív alkotás arányos keveréke, amely az intézményi autonómia, az önkormányzatiság, a decentralizáció gondolatával egyesítve szilárdabb – azaz kevésbé sebezhető – kulturális alapokat teremthet a jövőben.

Megint csak a vizuális művészetek intézményi példájánál maradva: a nonprofit szféra erőteljesebb támogatásával bővíteni a hozzáférés lehetőségeit, művészeti egyesületek alapításával megteremteni a megfelelő – az államtól lehetőség szerint biztos távolságot tartó, inkább regionális, azon belül is városi – közvetítő közeget, kidolgozni egy egyszerre korszerű és értékőrző múzeumi törvényt, a közvetett szabályozás eszközeivel, gyűjtők bevonásával piacosítani. Mindezzel – sem túl-, sem alábecsülve az állam szerepét – egyre távolabb kerülni a Kádár-kortól, és közben visszatérni a kultúrpolitika európai lényegéhez.

Horváth Tibor munkája a Kívül tágas-projektben, 2013. január.
www.kivultagas.hu; fotó: Réthelyi-Prikkel Tamás

A cikk nyitóképe: Az EMMI államtitkár.jelöltjei, 2014. Fotó: MTI/Beliczay László

Ludwig-lépcső: folyamatos kultúrház, várják Balogot is

Hétfőn az Összefogás a Kortárs Művészetért csoport, amelynek tagjai csütörtök óta a budapesti Ludwig Múzeum lépcsőjén tartózkodnak, elutasították az Emberi Erőforrások Minisztériumának (EMMI) tájékoztatóra szóló meghívását. Ehelyett egy levelet kézbesítettek az EMMI-nek, amelyben kijelentik, fenntartják követeléseiket és egyben azt a Ludwig-lépcsőre szóló meghívást is, amely Balog Zoltán miniszternek szól.

A levél, amelyet egy óriás nyíllal együtt vittek a minisztérium épületéhez, így szól: a „csoport legfőbb követelése az átláthatóság, ezért a sajtó bevonásával nyilvános párbeszédet kezdeményeztünk, amelyre továbbra is tisztelettel várjuk Miniszter urat a május 13-ával kezdődő hét folyamán a Ludwig Múzeumba, a minisztérium által egyeztetett időpontban.“

Korábban az EMMI hívta meg a csoportot egyeztetésre, illetve, ahogy az EMMI-levél fogalmaz, tájékoztatóra. A minisztérium úgy fogalmazott, sajnálattal tapasztalták, hogy a demonstráción „számos téves információ hangzott el a Ludwig Múzeum igazgatói pályázatával kapcsolatban“. Mint írták, a „konstruktív szakmai párbeszéd kialakulása érdekében“ szakmai egyeztetésre hívják a csoportot, amelyen „a Kultúráért Felelős Államtitkárság egy szakembere tájékoztatja a szervezet képviselőit a múzeum igazgatói pályázata kapcsán zajló eljárásrend részleteiről.“

Az Összefogás-csoport tagjai a sajtóban többször is kinyilvánították, nem tájékoztatót szeretnének a minisztériumtól, hanem a sajtó és a közönség számára is nyilvános, érdemi tárgyalást.

Fotó: Összefogás a Kortárs Művészetért csoport

A hétfői elutasításra az EMMI úgy reagált: „A minisztérium sajnálattal állapítja meg, hogy a demokráciát és átláthatóságot követelő tüntetők eszerint nem hajlandóak a párbeszédre, és nem kívánják megismerni az igazgatói pályázat törvényes kereteit és menetrendjét.”

A Ludwig-lépcső eközben afféle folyamatos kultúrházként üzemel. Minden nap programokat, felolvasásokat, vitákat tartanak a csoport tagjai, a nyilvános eseményekre várják az érdelődöket is.

Sértődés, bizalom, kultúra

A Minisztérium megsértődött, érződik az államtitkár, vagy a Sajtó-, Kommunikációs, Közkapcsolati és Protokoll Főosztály (sic) nyilatkozatain. Megsértődött, mert a virtuális alapú, mégis valós teret foglaló Összefogás a Kortárs Művészetért csoport harsány eszközökkel hívja fel a figyelmet arra, hogy nincs minden rendben a magyar művészeti életben: a döntések nem átláthatóak, többek között hiányzik a szakmai autonómia és a párbeszéd. A sértett reakció a véleménynyilvánításnak ezt a formáját „hisztériának” nevezi, amelynek bizalmatlan kiváltói valójában „félrevezetettek“, nem tudják, miről van szó. Pedig épp erről lenne szó, a sértődésről és a bizalomról.

A Minisztérium szerint senkinek nem lenne oka felháborodni, hiszen minden jogszerűen zajlik. Jogszerűek voltak a kiírások, a bizottságok, a határidők, ezt igazolják a sűrűn idézett paragrafusok is. A pozíció nem hitbizomány, aki mást mond, az hazudik – igaz, hogy senki nem mond mást. „A pályázat kiírásakor a tárca ugyanazt az eljárásmódot alkalmazta, mint 2008-ban, Bencsik Barnabás kinevezése idején” – ez is igaz, de mégis, ég és föld. Míg akkor a tervek szerinti időzítés mentén íródott ki a pályázat, addig most hónapokat vesztegelt a Minisztérium útvesztőiben, hogy aztán megjelenése után még egy utolsó apró finomító módosításon is átessen. Míg akkoriban a Ludwig Alapítvánnyal folyamatosan egyeztettek, most csak akkor (talán), ha a partner már a német hírügynökségen keresztül üzen. Míg öt éve nem kellett titkosítani – elég volt az államtitkár szóbeli kérése, hogy ne kerüljön ki idő előtt az információ –, addig most minden papíron, jó előre titkos. Míg akkoriban a bíráló bizottságban mindenki érdemben hozzászólt a pályázati anyagok vitájához, addig most alig egy-ketten – ha ezt a formát egyáltalán még vitának lehet nevezni.

Fotó: Baglyas Erika

Mindezek a különbségek egyaránt a folytatólagos bizalomvesztéssel kapcsolódnak össze, mint ahogy a bizalom elpárolgását jelenti az is, hogy a 2008-as öt pályázóval szemben most csak ketten indultak. Bár ez a folyamat nem e kormány alatt indult – emlékezzünk csak a Csák Ferencre szabott MNG-kiírásra –, mégis itt teljesedett ki. Ma pedig egyre kevesebb olyan múzeumi szakember van, aki biztos politikai hátszél nélkül bizalommal belevágna egy pályázatba.

A bizalomhoz ugyanis nem elég pusztán a jogszerűség. Jogszerűség mellett például sportszerűnek is kell lenni. „Jó emlékezni arra, hogy 2008-ban, az akkori miniszter saját megfontolása alapján a szakmai bizottság két támogatottja közül Bencsik Barnabást választotta, azóta sem egyértelmű érvek alapján” – írja a minisztériumi nyilatkozat, és nem számol azzal, hogy a kijelentés önmaga számára is megalázó. A visszafelé irányuló politikai revolverezés a kultúrában egyszerűen kontraproduktív.

Mert a jog- és sportszerűség mellett ésszerűnek kell lenni: például tudva azt, hogy ha a német adományozó partnerrel előzetesen nem akarunk tárgyalni, akkor az utólagosan sem tesz majd jót az együttműködésnek. Vagy: ésszerűen a miniszter nem nyilatkozik úgy, hogy a Ludwig Múzeum nem teljesít jól, ha néhány hónappal ezelőtt éppen ugyanez a Minisztérium foglalta írásba ennek az ellenkezőjét. (Azzal vádolni a Ludwig Múzeumot, hogy „nem teljesít jól“? Amikor jóval megnövelte a látogatószámot az elmúlt öt évben, s az csak a rekordszámokhoz képest esett most vissza kissé, amikor a látogató zsebében egyre kevesebb a pénz? Azzal vádolni a múzeumot, hogy nincs nyitva késő estig? Amikor épp a minisztérium vonta el a támogatásokat, ezzel téve okafogyottá a MÜPA-Ludwig közös belépőjegy konstrukcióját. Ha Halász államtitkár most következetes lenne, azonnal kirohanást intézne a Szépművészeti Múzeum ellen is, mert a Cézanne-kiállítás látogatószáma elmaradt a van Goghétól, és mert a múzeum egyébként sem hajtotta végre a térszint alatti bővítést…)

De a Minisztériumnak a sportszerűségen kívül mindenekelőtt „kultúraszerűnek” kellene lennie: nem paragrafusokat, hanem nyílt, nyilvános párbeszédet szembeszegezni a bizalomvesztéssel. Nem „politikai hangulatkeltést” emlegetni, mert az nem jelent semmit, legfeljebb a hatvanas évek elejének kommunikációját idézi fel. Nem másolatban elküldött levélben tájékoztatni a jövőjéről az igazgatót, hanem legalábbis élő beszéd formájában kommunikálni. A kritizálókat nem tévedésben lévő, félrevezetett balhékeltőknek tekinteni – ahogy a jelenlegi kormány „közkapcsolati” és kommunikációs masinériája mindenkit azonnal lepecsétel, az EU-tól kéttucatnyi múzeumfoglalóig. Mert a sértődés és a harcos kommunikáció helyett a bizalom csak a mindennapi „kultúraszerűséggel” állítható helyre, s amíg ez érzékelhetetlen, addig nem a kulturális élet egyes szereplőit minősíti, ha nem feltétlenül sietnek a Minisztériumba tárgyalni.

Nyitókép: Tüntetnek a Ludwig Lépcső résztvevői az EMMI épületénél, 2013 májusában. Fotó: exindex

a Kádár-kor jellegzetes mintázatait mutatja.

hírlevél